lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

ANNA AHMATOVA versei

 
ÉLEK, MINT ÓRÁBAN A KAKUKK
 
 
Élek, mint órában a kakukk,
Nem irígylem én az erdő lombjában lakót.
Felhúznak, s szólok.
De, lásd, ezt a sorsot 
Az egész világon
Az ellenségnek kívánom.


 
Mint fehér kő dereng 
 
 
Mint fehér kő dereng a kútfenéken, 
mélyembe zárva bennem él egy emlék. 
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem. 
Ellene mit tegyek - hiába tennék! 
 
Tudom, meglátja, aki rám hajolva 
nagyon-nagyon közelről néz szemembe. 
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka, 
mintha fájdalmas mesére figyelne. 
 
Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek, 
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné? 
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek 
te változtál át emlékezetemmé.
 
 
 
Ház a hóban 
 
Bolyongunk egyre, kéz a kézben, 
nem tudunk elszakadni még. 
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem. 
Sötétedik az esti ég. 
 
Hallgatunk, templomba betérve, 
keresztelőt, nászéneket. 
És nem nézünk egymás szemébe... 
Velünk minden másképp esett. 
 
Aztán a havas temető vonz. 
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk... 
Egy házikót a hóba rajzolsz. - 
Abban mindig együtt leszünk. 
 
Fordította: Rab Zsuzsa
 
 
 
Arcomról a mosoly ledermed
 
 
Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.
 
Nem bánom,mi sír énekemben,
nevessék,szidják - arra szántam.
Megfulladnék a tűrhetetlen,
szerelmes,fojtó hallgatásban!
 
(Rab Zsuzsa ford.)
 
 
Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?...
 
 
Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?
Hármat ütött az óra.
Búcsúzott, a karfát fogta,
Szinte kínban, mégis eldadogta:
„Ez minden… Ó nem, elfeledtem,
Én szerete… Én önt szerettem
Nemrégiben.” –
 
„Igen.”
 
1911.
 
 
 
DALOCSKA
 
 
Szerelemről dalolgatok 
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.
 
Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.
 
Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza, 
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.
 
Ily’ gonosz az ajándékom, 
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt, 
Shangod van velem.
 
1911.
 
 
 
Nincs a szív a szívhez kötve tán
 
 
Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.
 
Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.
Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.
 
Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.
 
1911.
 
 
 
Szerelem 
 
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban, 
 
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül, 
egy nyugtalan, nehéz világba. 
 
Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.
 
 
 
Őrült vagyok, te végzetes fiú
 
 
Őrült vagyok, te végzetes fiú…
Háromkor, egy szerdai napon 
Egy zöngicsélő méhecske megszúrt
Itt, a gyűrűsujjamon.
 
Gyorsan rácsaptam, ő belepusztult,
Véletlen, de ebbe halt bele,
Ám az a kis fullánk hegyesebb volt, 
Mint egy orsó tű-hegye.
 
S miért neked panaszkodom erről?
Mosolyog-e rám szemed, szavad? 
Idenézz hát! Nem látod e gyűrűt? 
Ujjamon gyűrű a daganat.
 
1911.
 
 
Ajtó, félig tárva...
 
 
Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű 
És lovaglópálca.
 
Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…
 
Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.
 
Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.
 
1911.
 
 
 
Múzsa
 
Mikor éjszaka várom, s ő beállít, 
Létem hajszálon függ, s tűnik tova, 
Cím, kor, szabadság neki mit se számít, 
Kedves vendég, kezében - fuvola. 
 
És most belép. Fátyol fedi az arcát, 
Föllebbenti, s néz rám figyelmesen. 
Szólok hozzá: ,,Danténak az ő Poklát 
Te mondtad tollba?" Mire ő: ,,Igen."
 
(ford.: Szöllősi Dávid)
 
 
 
Jó éjt neked is, éjjel
 
Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj, 
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban, 
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve meg —
mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek, 
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével... 
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!
 
/Rab Zsuzsa ford./
 
 
 
Veled lenni mámoros-vidám
 
 
Veled lenni mámoros-vidám – 
Gondolat sincs szavaidban.
S a koraősz a lombos szilfán
Sárga kis zászlókat villan.
 
Csalárdság-országba tévedünk.
Beismerni keserű-komoly.
Miért van hát mégis jégrehült
Ajkunkon e különös mosoly?
 
Mi szánalom kínját kívántuk 
A lázadatlan boldogság helyett,
S én nem bocsátom el velem társult
Kicsapongó gyengédségedet.
 
1911.
 
 
 
Kedves vándor, messze jársz már
 
 
Kedves vándor, messze jársz már,
Mégis hozzád szólok én,
Kigyulladnak rád a lámpák,
Hajnalt hozó égi fény.
 
Én vándorom, inkább jobbra 
Vessed pillantásodat,
Sárkány lakik itt, s a foglya
Vagyok én már napra nap.
 
Jaj, a sárkány barlangjának
Nincs törvénye, nincs bocsánat,
Korbács függ a főfalon,
Ne hangozzék föl dalom.
 
Szárnyas sárkány kínoz engem,
Tanítgat, hogy legyek csendben,
Megvető kacaj helyett 
Alázattal jó legyek.
 
Kedves vándor, messze tájon
Mondd el, mondd el szavamat,
Hogy még gyászosabbá váljon,
Ki reményt még élni ad.
 
1921.
 
 
Ezek gyengéd szemekbe néznek 
 
 
Ezek gyengéd szemekbe néznek,
mások isznak hajnalig féktelen.
Velem meg egész éjszaka beszélget
nyughatatlan lelkiismeretem.
 
Mondom neki: "Súlyos terhedet hordva
járok, magad tudod, hány éve már."
De számára nincsen idő, sem óra,
neki a földön nincs tér, nincs határ.
 
S megint fekete farsangvégi este,
baljós park, lovak, lassú kocogás,
s az ég magasból leront rám repesve
boldog és vidám szélviháncolás.
 
Nyugalmasan, kettős szarvval felettem
a tanú... Arra, arra vágyom én,
ősi kanyargós útra vezess engem,
hol hattyúk úsznak holt vizek színén.
 
Rab Zsuzsa fordítása
 
 
 
A lágy fényhez fohászkodom...
 
 
A lágy fényhez fohászkodom,
Szitál az ablakon.
S egész nap nincs mit mondanom,
A szív dereng-borong.
Kis fémlavórom peremén,
Hol zöldre vált a réz,
Úgy játszadoz a könnyű fény,
Vidáman elbecéz.
Ily egyszerű és bűntelen
A csendes alkonyon,
E profán szentély szűntelen,
S miként aranynak ünnepe, 
Oly hű vigasztalóm.
 
1909.
 
 
 
Hát itt maradtam 
 
Hát itt maradtam egymagam,
pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk, boldogan
szálló barátaim!
 
Sem könnyem nincs már, sem dalom,
hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.
 
Egyikőtök, suhanva fent,
nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.
 
De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.
 
A szárnysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki, nem tudom,
síri börtönömet.
 
Rab Zsuzsa
 
 
 
Megjöttél 
 
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
 
 
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
 
 
Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
 
 
 
KÉT KÖLTEMÉNY
 
 
1.
 
A kispárnám tüzes, tüzes, 
Mindkét oldalán.
Második gyertyám füstje ez,
S kinn varjú szól a fán.
Mind tisztábban hallani…
 
Éjjel nem aludtam én.
S aludni már nem fogok.
Ti, kibírhatatlan fehér
Függöny, fehér ablakok, 
Ébresztő!
 
2.
 
Hangod, pillantásaid,
Ismerős hajad sűrűje.
Mint egy éve ugyanitt.
Ablakon fény hull belülre.
Meszelt fehér fal vakít,
Orgona illatozik,
S amint beszélsz, egyszerűen.
 
1909.
 
 
 
Virágvasárnap 
 
Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.
 
Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.
 
Fehér nárcisz lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S ,,örvendj, áldott!'' -- a vérem énekel.
 
Rab Zsuzsa
 
 
 
Visszanézett, s mondta, vár rám
 
 
Visszanézett, s mondta, vár rám,
Mennynek fehér küszöbén.
S megjósolta haldokolván
Jóságos leszek s szegény.
 
Áttetsző ég lágyan reszket,
Hallom zúgni szárnyait,
S kenyérhéjat felezek meg
Azzal, aki éhezik.
 
Máskor, mintha csata után 
Felhő száll vér tavain
Ő hallhatja csendes imám
S szerelmes szép szavaim.
 
1921.
 
 
Sok ígérettelen napom 
 
Sok ígérettelen napom,
Csak álnokságtokat lelem,
S látom felkelni féktelen
Gyilkos-szerelmű csillagom.
 
Jaj, észrevétlen szállni el,
Nem látni őt találkozáskor,
De csókom, bágyadt izzadásból
Éjente mégis rálehel. 
 
Sosem voltál kedves nekem,
Utállak, s mégis folytatódott,
S mint elnyomott nő sosem boldog,
Csak bűn, csak bűn e szerelem. 
 
S van úgy - szúr a szem, ha látlak,
Mégis, miként ha tán... fivérem...
Az ég szelíd színét igérem,
Gránit enged így a lángnak.
 
(Konczek József fordítása)
 
 
 
Mint szalmaszállal, szívod lelkemet
 
 
Mint szalmaszállal, szívod lelkemet,
Mely keserű és csípős, mint a komló,
Gyötrelmeden én nem enyhíthetek,
Nem lendít ki semmi nyugalmamból.
 
Ha abbahagytad, beszélj, de ne búsulj,
Hogy lelkem nincsen, nem is létezett,
Hát mit mondjak? Az ember félrefordul,
És nézi a játszó gyermekeket.
 
Ott a köszméte bokrokban virágzik,
S a kőfal mögé téglát hordanak.
De ki vagy te? Fivérem? Vagy a másik? 
A szerelmem? Nem kell hogy tudjalak.
 
Ó, milyen béke van, a csend nyugalma,
Itt fáradt testem megpihen, szellőzhet…
És azt hiszik rólam, tovább haladva,
Úgy ül ott, tán tegnap óta özvegy.
 
1911.
 
 
 
 
A HAMLETET OLVASVA
 
1.
 
Kopár föld porzott a temetőtől jobbra – 
A szél, odébb, kék vizet fodroz. 
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba*, 
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács. 
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.
 
2.
 
És… mintha csak véletlenül, 
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.
 
1909.
 
 
Rézcsatos szíjával a férjem...
 
 
Rézcsatos szíjával a férjem
Alaposan eltángált,
Várlak éjszaka lámpafénnyel 
Két szárnyra tárt ablaknál.
 
Hajnalodik. Kis füstgomolyag 
Száll a kovácsműhelynél.
Jaj nekem, siralmas fogolynak,
Hozzám megint nem jöttél.
 
Csak bánatot adhatok neked,
Keserű sorsot, talányt,
Az aranyszőkét szereted? 
Vagy a vöröshajú lányt?
 
Jaj, nyögdelésem, hevületem, 
Vágyam fülledt búja nyom.
És gyengéd fények terülnek el
Felbontatlan ágyamon.
 
1911.
 
 
Kis felhő szürkéllett az ég-magasban
 
 
 
Kis felhő szürkéllett az ég-magasban.
Mint mókusbőr-darabka, szertefeslett.
És azt mondta: ”Nem baj, hogy márciusban
Elolvad, gyenge Hópehely, a tested”.
 
A szőrme-muff oly’ hideg volt kezemnek, 
Álltam, s mintha most is zavarban volnék…
Ó, gyorsan ellobbant lelkes szerelme 
Futó heteit visszahozhatom még?
 
De nem adom meg magam búnak, haragnak,
Csak múljak el az utolsó nagy hóval. 
Vízkereszt volt, őt jósoltam magamnak. 
S már januárban barátnője voltam.
 
1911.
 
 
 
Gyászcsipkés csuklómat megragadta
 
 
Gyászcsipkés csuklómat megragadta:
„Ma oly’ nagyon sápadt vagy. Mitől?” 
- Attól, hogy a keserű bánattal,
Részegségig leitattam őt.
 
S hogy’ felejtsen? Nagy bódulatában
Ajka legörbedt szomorúan.
Rohantam a lépcsőn le, utána, 
S amint beértem a kapuban,
 
Elfulladva kiáltottam: „Vicc volt, 
S ha elmégy, majd halottan találsz.”
Félelmetes nyugalommal így szólt: 
„Hátrább lépnél? A huzatban állsz.”
 
1911.
 
 
És amikor elátkoztuk egymást
 
 
És amikor elátkoztuk egymást,
Dühünk fehérizzásig hevült,
Nem értettél, s nem értettelek, lásd,
Két embernek mily’ kevés e föld.
Ó, a gyötrő emlék hogy’ megkínoz,
Vergődik az ember, lázbeteg,
Sötét éjben a szív így tanít most 
Kérdezni: barátom hol lehet?
S amikor a tömjén illatán át 
Kórus zeng, hars vádakkal tele,
Szigora a lélekmélyig átlát,
S mágnes tapad rám… az ő szeme.
 
1909.
 
 
Szőllőfürtök édes illatában
 
 
Szőllőfürtök édes illatában
leng a részegítő messzeség,
tompa hangod örömtelen-fáradt,
senkit, senkit nem sajnálok én.
 
Pókháló rezg szőllő gerezdjén át,
karó mellett karcsú venyigék,
s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,
tiszta patak hűs vizén a jég.
 
Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,
menj a habhoz, súgd meg bánatod, 
s meglátod majd, válasza sem késik,
s meg is csókol, bizton várhatod.
 
1912.
 
 
 
CSALÁRDSÁG
 
I.
 
Tavaszi nappal mámoros a reggel,
Mindent elönt az illat és a fény,
derűs az ég, mint kék fajánszedény,
S látom: egy könnyű szattyánbőrfüzetben,
Stanzák, elégiák, pár költemény,
A nagymamának írtam őket én.
 
S az útat látom és a kapuszárnyat,
Állnak itt a friss gyepen kis oszlopok fehéren,
S, oh, szeret, édesen s vakon szívem. 
S oly’ boldogok a tarka virágágyak, 
S rút hollókárogás hallik az égben,
S a fasor mélyén kripta boltíve.
 
 
II.
 
Nehéz a szél, fülled, porzik, 
Nap barnítja kezemet,
Fölöttem az égi boltív
Tiszta, mint a kék üveg.
 
Száraz szagú szalmarózsa
Nyújtózik a hajamon,
S ágas-bogas fenyőtorzsra
Hangyaösvény kanyarog.
 
Nézek únott ezüst tóba,
S annyi könnyű vágyam van.
Ugyan kiről álmodom ma 
Halászháló-ágyamban?
 
 
III. 
 
Derűs esten, csendben enyhe fénnyel
Hazafelé hívogat a ház,
S tűnődöm: Talán a vőlegényem
ott, a vőlegényem az?
 
Terraszunkon árnyékokat látok,
Alig hallik halk beszélgetés,
S ilyen varázslatos bénaságot 
Most először érzek én.
 
S felsustorog hirtelen a nyárfa,
gyengéd álmaimmal csillogó, 
S acél égbolt varjútollszín árnya,
Sápadt-szürke csillagok…
 
Fehér tátikát hozok csokorral,
Titkos tüze mögé rejtezem.
S amikor a virágot megfogja,
Érinti forró kezem.
 
 
IV. 
 
Én írtam e szavakat,
Mert hosszan beszélni félek,
Fejem kínzóan szaggat,
S az egész testem jég lett.
 
Távol-kürtszó elpihen,
Szívem talánya átjárja.
S egy könnyű őszi tollpihe
Hull a krokettpályára.
 
Szívem az őszbe takarni! 
IIy’ végső érzés eltakar! 
Én nem akartam zavarni
Azt, ki nevetni akar.
 
Ajkadnak bocsájtok én meg,
Bár bántott rossz szavával,
Gyere el, nagyon kérlek,
Holnap hajnalban szánnal.
 
Hotelban gyertyák remegnek,
Nappal a fényük csak vibráló,
De nagy csokrot teremnek
Sárga narancsvirágból.
 
1910.
 
 
CARSZKOJE SZELÓBAN
 
I.
 
Lovacskák a liget fasorában,
Sima sörényük hosszan lebeg.
Jaj, rejtélyek fogság-városában
Búsongok, mert megszerettelek.
 
Emlékszem, hogy’ gyötrődött a lelkem.
Halálfélelemben elszorult.
Most pedig már játékszerré lettem, 
Mint kis rózsaszínű kakadú.
 
…Nem szorítja szívemet a bánat,
Bár rámnézel. Nem szerettem én,
Csak azt a percét a napnyugtának,
Hogy mondtad: ”Menj!”… S tengerről a szél.
 
 
II.
 
Ikrem e tört márványszobor,
A tóparton, hol vén juharfa… -
És tükörmása lett komor 
Arcom, a zöld susogást hallva.
 
És édes esők hullanak 
Sebére, mely gyógyul, beforr,
Ó, hűs kő! Nemsokára majd 
Én is hűvössé változom.
 
 
III.
 
A parkban barna arcú ifjú.
Leült a parton, elmerengett.
S az elszállt századot gyanítjuk,
Amikor régi léptek lengtek.
 
Fenyőfa éles tűit szórja,
Takarja lenn a rönköket…
Az ő háromszög-vonalzója
Feküdt itt. S könyve. Nyűtt kötet.
 
1911.
 
 
ÉJJEL
 
 
Kicsinyke tündöklő felhők között 
Úgy jár a hold, akárha élő volna,
S a toronynál a zord őrszem dühödt
Pillantást vet az óramutatóra.
 
A léha, hűtlen asszony hazamegy,
Elszánt és szigorú az arca éle,
A hű pedig rossz álomban remeg,
Kiolthatatlan rémületben élve.
 
De mi dolgom velük? Hét napja már,
Hogy engedelmet kértem a világtól,
Benn fülledt volt, kijöttem, este várt,
A kertben. Lírám pendül, hold világol.
 
1918.
 
 
Egy hang hívott
 
 
Egy hang hívott. Vígasztalóan 
szólított: „Jöjj el énvelem,
Oroszország bűnös és tompa 
érzelmű föld, hagyd el, igen. 
én kezedről a vért lemosnám,
s szíved sötétlő szégyenét,
fájdalmad új névvel lefognám,
a bajokét, sérelmekét.”
 
Ám szenvtelen egykedvűséggel
befogtam mindkét fülemet,
hogy ilyen méltatlan beszéddel
ne szégyenítse lelkemet.
 
1917.
 
 
 
MESE A SÖTÉTKÖVES GYŰRŰRŐL
 
 
1.
 
Tatárhitű nagyanyámtól
Az ajándék ritkaság volt:
Miért hullt rám keresztvíz.
Kesergett és perelt is.
De mielőtt meghalt volna,
Így becézett sajnálkozva,
Sóhajtozva: „Jaj, idő!
Unokám már ifjú nő.”
S megbocsátva, ím, új, heves 
Hitvallásom, sötétköves 
Gyűrűt hagyott rám: ”Tiéd.
E gyűrűvel boldog légy.”
 
2.
 
Mondtam néhány barátomnak:
„Öröm kevés, bánat sok van.”
S mentem tovább dühösen,
Nincs a gyűrű sehol sem. 
S mondta is pár jóbarátom:
„Jaj, a gyűrűt nem találom,
Tengerparton, homokban,
Fenyők közt a tócsákban.”
S a fasorban utolért egy,
Az, aki a legmerészebb,
Úgy gondolta, rábeszél,
Együtt várjuk be az éjt.
Ajánlatán csodálkoztam,
Haragosan toppantottam,
Ne nézzen rám kedvesen:
„Mire volnál jó nekem?
Ti mindenen csak nevettek,
Ti egymásnak hízelegtek,
S jöttök hozzám virággal,
Menjetek a csudába!”
 
3.
 
Majd hálószobámba térve,
Akár fészkére a vércse,
Úgy hulltam ágyamra, és 
Elgondoltam százszor is,
Hogy’ ültünk le estebédre,
Hogy’ néztem a két szemébe,
Hogyan vártam: rám pillant? 
S nem ettem és nem ittam.
S virágdíszes abrosz alatt
Hogy’ fogta meg az ujjamat,
S hogy’ húztam el – pillanat –,
És a gyűrű ott maradt.
 
--------------------
 
Nem jönnek, hogy: ”Megtaláltuk.” 
S messze egy gyors hajót látok.
S egek felvöröslenek.
Vitorlák fehérlenek.
 
1917-1936.
 
RÁGALOM
 
 
Örökké rágalom kísért az útamon,
Mint csúszómászó-zaj, hangzott át álmomon,
A város is halott, és ennem semmi nem volt,
Csak támolyogtam ott, tetőm csupán az égbolt.
S az ő visszfényeit ragyogták fel szemek,
Miként ha árulás vagy árva rémület.
De nem, nem félem őt, minden merész fogása 
Számíthat a szigor méltó válasz-szavára.
Ám látható a nap, amely beér, s ha – ím –
egy reggel jönnek majd hozzám barátaim, 
Zokogva megzavarják a legszebb álmomat,
Kihült mellemre szent ikont állítanak.
S egy ismeretlen is, majd eljön akkor ő, 
A jóllakatlan száj, a bennem rejtező,
Nemvolt sérelmeket hosszan elősorol,
Csendes beszéde ott húsvét-imába foly’
Mindenki érti majd szégyenpír-álmait,
S majd senki nem merész körülpillantani, 
S üres mezőn e test marad csak tőlem el,
De még utolszor is lelkemben láng ölel,
Testem terhén kívül, szállván a fényen át,
S vad szánalomban még a messzi föld iránt.
 
1922.
 
 
 
CINQUE
 
 
Amilyen hű vagy hozzá, ő olyan hű
Ő olyan hű… lesz a halálig. 
Baudelaire
 
1.
 
Mint felhő csendes éjjelen – 
A szavadra emlékezem,
 
S a beszédemtől teneked 
Fénylenek az éjjelek.
 
Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.
 
A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.
 
Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.
 
S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.
 
1945. november 26.
 
2.
 
Ti széjjelfolyt hangok a légben, 
Hajnal, ki köddé elvetél,
Az örökre elnémult térben
Két hang, a tiéd és enyém.
S a láthatatlan Ladogáról,
Mintha harangzúgás alatt,
Két átfénylő szivárványt látok 
Éjjel, hol párbeszéd fakad.
 
1945. december 20.
 
3.
 
Én nem kívántam azt sosem,
Hogy sajnáljanak engem,
Sajnálatoddal, kedvesem,
Megyek, napfény e testben.
Íme, így hajnal vesz körül, 
És csodát hagyok örökül,
S hát lásd, miért! –
 
1945. december 20.
 
4.
 
Te jól tudod, hogy nem dícsérem
A randevúink napjait.
Hogy neked hagynám, mint emlékem,
Árnyékom. Árnyékom? De mit? 
Neked? Ez ellobbanó drámát?
Amelynek hamva sem marad?
Avagy: portrét – széttörve rámát? 
Újévi, szörnyű pillanat?
Vagy alig-alig hallhatóan 
A fűzfás, rejtett berkeket,
Vagy azt, hogy nem tudtam, valóban,
Láttatni más szerelmeket?
 
1945. január 6.
 
5.
 
Mi nem sóhajtottunk be kába mákot,
És nem tudjuk a bűneinket,
Hogy milyen csillagzat alá vont 
A bánat. Mire szült meg minket.
Micsoda ritka különösség 
Ködölt. Január lénye.
És micsoda furcsa vörösség 
Őrjített a fényre.
 
1946. január 11.
 
ANNA AHMATOVA:
REKVIEM
 
 
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...
 
 
 
ANNA AHMATOVA
 
REKVIEM
 
 
 
NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.
 
 
 
AJÁNLÁS
 
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint...
 
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
némán, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
 
Ítélet... És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik... tovább... míg kidől...
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek.
 
1940. március
 
 
 
BEVEZETŐ
 
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

ANNA AHMATOVA versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.051 mp