lap tetejére -------------------------- lap tetejére -------------

 

Google PageRank
 

<><><><><><><> -----

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

 

 

 

..........

 

-------------------

 

-------------------

 

 

Nők Salgótarjánért Klub Civil Szervezet--,,--

Linkgyüjtemény

ű

 

-----


 


Visit NoeNing
-----

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

EMILY BRONTE versei

 

 

 EMILY BRONTE:

ARANY TUDÁST BÁNYÁSZTAM ÉN


Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.

Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.

Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szívember nyári ég ragyon
s száll könnyű fényözön.

Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.

Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.

(Szegő György fordítása)

 

 

EMILY BRONTE:

VÖRÖSBEGY, ALIGHOGY VIRRAD


Vörösbegy, alighogy virrad,
vad, érzékeny éneked
nyirkos, hideg szürkeségben
elűzi a mérgemet.

Szívem most nem ég lobogva,
szemem könnyezőbb,
örök bánat homlokomra
írja az időt.

Nem reménytől hajótörött
a lélek csendje bent:
a méretlen magány az ok,
kihűlt remény, vágy, megkopott,
as vak, novemberi csend.

Mitől riad? Egy kisgyerek
apja házától messze járt,
s vad holdfényben párnája lett
a lény nem lakta, puszta láp.

Hallottam, s te is, akkoron,
édes szeráf : neked dalolt;
s mintha nyomor üvöltene,
nekem sírt az a vad zene

1837. február (Gergely Ágnes fordítása)

 

EMILY BRONTE:


ERDŐK, ZORDAN NE NÉZZETEK


Erdők, zordan ne nézzetek;
fák, szomorú kísértetek,
rázván rideg égbe szegény fejetek,
csúffá ily csúfosan ne tegyetek.

(Tandori Dezső fordítása)

 

 

AKKOR VAGYOK LEGBOLDOGABB

 
Akkor vagyok legboldogabb,
ha lelkem test-börtöntől elszakadt
szeles, holdfényes éjszakán, ha fenn
a fény világában bolyong a szem -
 
mikor nem vagyok - s nincs se föld,
se tenger, se felhőtlen ég -
csak vándor szellem odafont,
hol végtelen a messzeség.
 
(Tapfler Klára fordítása)
 
------------------------------
 

"Ó, JÖJJ"- HALLOTTAM ÉNEKET

 
"Ó,jöjj!" - hallottam éneket;
ősz egén fenn ragyog a hold,
sajgó fejed, könnyes szemed
immár eleget robotolt.
 
(Kiss Zsuzsa fordítása)
 
 
--------------------------------
 

VIRÁGOT BONT A MÁJUS

 
Virágot bont a május,
ezernyi rügy fakad,
méhek minden sziromban,
minden fán madarak.
 
Fenn süt a nap vidáman,
patak dalt csörgedez;
csak nekem bú a társam,
minden sötétbe vesz.
 
Hideg, hideg szívem!
Nem tud hevülni már;
oly idegen neki
az égő fénysugár.
 
Meghalt bennem a kedv,
nyugalmat keresek;
bár nyirkos föld borítná
e keserű szívet.
 
Egyedül hogyha lennék,
ily bú nem nyomna tán,
remény ha elveszett rég,
nem tudnék félni már.
 
De a boldog szemekből
majd éppígy könny fakad,
s látnom kell elborulni
felkelő napjukat.
 
Zúdítná bár az ég
e gond-özönt reám,
s szívük lenne szabad -
nem panaszkodna szám.
 
De jaj, ledönt a villám
öreg és ifjú fát,
az lesz sorsuk s a sorsom,
hogy hulljunk, mint a fák.
 
1839. május 25. (Tapfer Klára fordítása)
 
 
----------------------------------
 
 

PUSZTULJ, VIRÁG, HULLJ, LEVÉL

 
Pusztulj, virág, hullj, levél,
kurtulj, nappal, nyúlj meg, éj!
Minden levél, mely lehull,
beszél hozzám boldogul.
Mosolygok, ha jégvirág
néz majd rám, s nem rózsaág.
Éji romlás zord napot
hozzon - akkor dalolok!
 
(Szegő György fordítása)
 
------------------------------
 

ÉRTE, KI HÚRODON ZENÉLT

  A.G.A.

 
Érte, ki húrodon zenélt,
s vélném, szívemnek senki már,
bús érzéseknek özönét
mért hozod vissza, vén gitár?
 
Mintha a meleg sugarak
sütnének mély völgy fenekén,
mikor már rég letűnt a nap
a viharfelhős éj egén.
 
Mintha a kristálytiszta ér
szép füzeket tükrözne még,
bár fény-fejüket baltaél
mér a porba döntötte rég.
 
Bűvös szavadra, vén gitár,
így is sóhaj kel, könny fakad,
s mozdul megint a régi ár,
habár forrása elapadt.
 
1838. augusztus 30. (Szegő György fordítása)
 
-------------------------------
 

AKKOR JÖVÖk, HA EGYEDÜL

 
Akkor jövök, ha egyedül
fekszel sötét szobádban,
a bolond nap elül,
 már mosoly sem derül,
este, fagyos homály van.
 
Akkor jövök, ha mind elárad
a szív valódi hatalma,
ha engedsz a hatásnak,
az öröm megfagy, a bánat
lelkedet elragadja.
 
Készülj, itt az idő,
a szörnyű óra, ím;
érzed-e már, hogy a lelkedet
különös hang zengeti meg,
elér a zord erő:
hírnökeim.
 
(Ferencz Győző fordítása)
 
 
--------------------------------
 
 

NAGY BŰN TÁN,

DE KIMONDJA SZÁM

( J.Brenzaida Éneke G.S.-hez )

 
Nagy bűn tán, de kimondja szám
e szót: "Isten veled!"
Nem hallod kérni ezután
e megbántott szívet.
 
Téli reggel... vad hangatáj...
Göcsörtös vén fa vár.
Ha megveted, s zord látta fáj,
nekem éppoly sivár.
 
Feledem éjsötét szemed
és rózsás ajkadat,
ha szent esküdet feleded,
ha hazug volt szavad.
 
Ha szerelmednek árthatott
parancs s börtönfal is,
mért tűrjek érte bánatot,
hisz hideg volt s hamis.
 
Köt hozzám szívet eleget
sok szál, próbált s szilárd;
sok szemsugár melengetett,
és fényük mindig áld.
 
Az űzi búm, az lesz napom,
lelkem így lesz szabad,
s nem gyötri bolond fájdalom
az emléked miatt.
 
1838. október 17. (Szegő György fordítása)
 
 
.------------------------------

SOROK

 
Meghalok; ha sírdomb alatt
nyugszik a szív, mely érted ég,
feledve földi gondokat,
s az élet ezer örömét,
 
ne sírj : előtted keltem át
a sötétségnek tengerén,
a part végre nyugalmat ád,
könny és gyász ide el nem ér.
 
Én sírhatnék - itt hagytalak
a zord vízen, hol a hajó
viharban, rémek közt halad,
nincs fény, s a part nem látható.
 
Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár;
lent búcsúzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál.
 
1937. december (Tapfer Klára fordítása)
 
 
--------------------------------------
 

HÍRT HOZ AZ ÉJ, A CSILLAGÁR

 
Hírt hoz az éj, a csillagár:
hangás tetőn, vad szélbe less,
jön majd egy gyász-szárnyú madár,
vér hull karmáról, vér, veres.
 
Ne nézz körül s a mélybe se,
égi útját kövesd csupán,
figyeld, hol száll a rétre le,
s imádkozz, vándor, azután.
 
Ott mily szerencse vár terád,
azt én meg nem jósolhatom,
de az ég hallja az imát -
az Isten óvjon utadon!
 
(Szegő György fordítása)
 
 
------------------------------------
 

CSAK ÉRTEM NEM FOG SÍRNI SZEM

 
Csak értem nem fog sírni szem,
s nem kérdi senki sorsomat,
értem nem gyúlt harag sosem,
és víg mosoly sosem fakadt.
 
Titkos kedv s könny közt elszaladt
forgandó életem - s csak magány
kísért tizennyolc év alatt,
mint születésem hajnalán.
 
Egykor ez úgy fájt, hogy bizony
feledtem büszkeségemet,
és bús lelkem vágyott nagyon
egy lélekre, ki itt szeret.
 
A sok friss, izzó érzelem
a gondoktól mind elfakult,
igaz se volt, már elhiszem,
oly rég temette el a múlt.
 
Szétfoszlott az ifjú remény
s az álmok szivárványa is;
aztán megtapasztaltam én,
hogy az emberszív mind hamis.
 
Elég bú, hogy embernemem
üres, hazug és talpnyaló;
rosszabb, hogy önnön szellemem
éppoly romlott s alávaló.
 
1837.május 17. (Szegő György fordítása)
 
 
-------------------------------------
 

MONDD MOSOLYGÓ KISLEÁNY

 
Mondd, mosolygó kisleány,
mit jelent a múlt neked?
"Szelíd, halk őszi éjszakán
gyászosan felnyögő szelet."
 
Mit ér a jelen óra itt?
"A rügyes-zöld ágakat,
hol a madárfiú próbálkozik,
mielőtt szárnyra kap."
 
S mi a jövő, kis boldogom?
"Tenger a felhőtlen napon;
hatalmas, tündöklő vizen
elnyújtózik a végtelen."
 
(Gergely Ágnes fordítása)
 
 
--------------------------------------------
 
 

FÉNY VÁR-E MA RÁNK, BORÚ VÁR?

 
Fény vár-e ma ránk, ború vár?
Édes hajnal hasadt:
de még dörögve renghet az ég,
mielőtt leszállna a nap.
 
Nézd Apolló útját, Úrnő:
így jár majd, első szülötted -
ha sugara a nyári párán át
szelíden melegíti a földet,
lányodra kellemes nap vár, hű álom-réven örülhet.
 
Ha besötétül, ha árny száll ránk,
s hoz esőt, fényfojtogató,
nyílhat virág, fakadhat rügy,
virág, rügy hiábavaló,
lányodra bús-regény-nap vár, csupa kín, könny, áradó.
 
Ha frissen, szabadon jár a szél,
ég-kéket felhők tűnte tár,
erdőt-mezőt, virág-aranyat
szikráztat harmat s napsugár,
lányodra, sivatagján a világnak, Üdv fény-napja vár.
 
1936. július 12. (Tandori Dezső fordítása
 
----------------------------------------
 

ÉJ BORÍT SŰRŰ KÖDBE

 
Éj borít sötét ködbe,
vad szél fúj hidegen;
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.
 
Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.
 
Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odabenn;
bú nem indít meg engem:
nem bírok lépni sem.
 
1837. november (Ferencz Győző fordítása)
 
 
-------------------------------------
 

A HÁZ KÖRÜL HOGY ZENG AZ ÉG!

 
A ház körül hogy zeng az ég!
Oszlopait, boltíveit,
valahány gránitszegletét
szelek mint bölcsőt rengetik.
 
A kísértet-kútnál szil állt;
nem néz több nyári égre fel:
imént az orkán ott kaszált,
az óriás az úton hever.
 
Esett-fútt, míg a gyászmenet
megkésve végre elhaladt;
visszatérnie hogy lehet?
Választ ad majd a virradat.
 
(Kiss Zsuzsa fordítása)
 
 
-------------------------------------
 

SÖTÉT ÉJ; A TÉL SÓHAJA

 
Sötét éj; a tél sóhaja
lágyan jár Gondal partjain;
s bár sír a szél bús jajszava,
nem torlad hó a vízre kinn.
 
Lovam meddig kalandozott
a puszta mélybe, nem tudom;
de kaphat jó szót, abrakot:
nem megy tovább a járt úton.
 
A kantár meglazítva hét
hű társam szélnek engedem;
hullámzó domb, tág rónaság,
s a fáradt ló már nincs velem.
 
A falhőraj bús tömböt alkot,
s a borús láthatárra tart,
de biztos jelet még nem ad, hogy
ónos esőt hoz vagy vihart. 
 
Lesújtva, kábán állok itt,
testem a hangarétre dűl,
várja, hogy végre álmodik,
szemhéj és szív ellenszegül;
 
s egyszerre, úgy éjfél fele
a csillagtalan ív tövén
a hegymagasból kúszva le
ködös kísértet lép elém.
 
Dús haja leng, s a válla fent
ragyog, mint felhők hold alatt;
és zajtalan kis lába van:
fehéren izzó pillanat.
 
"Ki vagy, te lány, ki az ingovány
martjára lépsz, s már nem élsz a mennyben?"
Így szólok én, míg könnyedén
fekvőhelyemre hajlik a szellem.
 
"Honom a forgószél hona,
ösvényem egy a hófúvással;
sok év, hosszú év szállt tova,
hogy találkoztam más lakással.
 
Mikor szélvész dúl, hogy a hang elfúl
s a vadász a síkon ottmarad,
ha csak gyengülök, mikor orkán bőg,
ne lássam többé a dombokat.
 
Te is énrám vársz, halott juhász,
hogy lejtőjén kisegítelek:
a rejtekút mindig célba jut,
hogy visszakapd a te völgyedet.
 
Jön a vad vihar, s a part kihal,
hínárból jeltüzet gyújtok, és
szétfut a fény a vak éj közepén,
és boldog a rémült tengerész.
 
S a szétszórt nyáj, mely e tájon jár,
csak gyöngéd test, mely vonzza a bajt;
de bűbájt tudok, s a sok juhot
varázserőm megvédi majd.
 
Hű lovadon a magányos alom
halált szimatolt búcsútok után;
odatérdepelek, hol csüng a nyereg,
s fény éled a lő hold szembogarán.
 
De nem ér a nevem, ha elfeledem,
irgalmamból mi hull ma rád:
csak nélkülözés, nem csüggedés;
nem legyőzetés, csak szolgaság.
 
Az a halk hajlék, hova lábad lép,
megtelik jövőd keservivel;
de itt ég e könny, s én esküszöm,
kit szeretnek, az tűzhelyre lel."
 
1839. január 12. (Gergely Ágnes fordítása)
 
 
-------------------------------------
 

VÉGE. ÉN TUDVA ÉLTEM ÁT

 
Vége. Én tudva éltem át.
Kín a szívembe rejtenem.
Fölidézem az éjszakát,
amit még látva lát szemem.
 
Este a nap felhőtelen
nyárégbolton alábukott,
vak árnyak keltek idelenn,
s fenn a mélykékben csillagok,
 
a fenyéren, zord hegy tetején,
kívül az emberek körén
szívem elszorult, s könnyesen
járt szemem a baljós egen.
 
(Kiss Zsuzsa fordítása)
 
---------------------------------------
 

MÉRT GYŰLÖLÖM E ZORD HEGYEK

A.G.A.

 
Mért gyűlölöm e zord hegyek
s fényér övezte szurdokot?
Nagyon szerettem ezt a helyet,
hisz még gyerekként láthatott.
 
A nyári hőben itt csontok fehérlenek,
de nem mondja meg senki az okot;
tudója csak egy ember lehet,
mért gyűlölöm e szurdokot.
 
Derék ellenfél, megbocsát
a szívem önhitt dölyfödért,
mert kincseket érő jóbarát
voltál, míg bús magányban élt.
 
Körüllebegtek a régi idők,
míg gyámolított nemes karod;
a föld rég vesztett bájjal tündökölt;
feledtem, jaj, hogy más vagyok.
 
Egy napba - órába - se telt,
szellemem új életre nyílt;
aranyköd szállt fejem felett,
a régi magam lettem megint.
 
1839. május 9. (Hárs Ernő fordítása)
 
----------------------------------------
 

NE MENJ EL MESSZE, KEDVESEM!

A.G.A.A.S.-NEK

 
Ne menj el messze, kedvesem!
Bocsásd meg önző könnyemet -
Bár fájó maradnod velem,
magamban itt hogy élhetek?
 
Derült a május reggele,
fű zölddel, friss virág ragyog;
s fénylő párával lepve be,
a dombok alig láthatók.
 
Az új lombban jó rejtekét
találja rigó, vadgalamb;
s a tágan kéklő messzeség
ezer zengő daltól dagad.
 
Szeméből, hogy néz reám,
szomorúság szól s fájdalom.
Halványpiros ábrázatán
nem a szokott színt láthatom.
 
Hívd a Halált - hívd! Tagjaid
zárja körül a síri éj,
s némuljon el a hang, amit
jobban szerettem  bárminél.
 
Búcsúzz, ahogy a többi virág:
az óra mind örömtelen
nekik és neked egyaránt,
miket a Jövő szán nekem.
 
Ki e gond-világban bűnbe esett,
az csak bús lakhelyed pora volt -
Lelked ide tisztán érkezett,
s tisztán megy az Úrhoz vissza most.
 
1838. május 20. (Hárs Jenő fordítása)
 
--------------------------------------------
 

MÁR ROKON SEM IDÉZI, ÍM

 
Már rokon sem idézi, ím,
körülcsodált vonásaim:
mi barna fürt volt egykoron,
gyűrűk hófehér arc körül,
most vad árny napégett nyakon,
folyondár, mely vállamra dűl;
 
a nemes vér szép bíborát
cigányos tűz tompítja le;
a víg mosolyt gond járja át,
sötét a lélek hangszíne.
 
Ám tudnod kell: mint gyermeket
vigyáztak engem hű szemek;
édes hang óvta álmomat,
selyemrojt pelyhes ágyamat;
 
könnyemre zeneszó felelt,
kacagásom válaszra lelt;
és szólongattak: "tünde Blanche" -
zengett tőle terem, lugas
 
Becéztek, és gyűlt nyárra nyár,
királyi udvar fénye vár,
s egy uralkodó halmoz el 
pazar kincsek bőségivel.
 
De felhők jöttek, túl korán;
s nem mert öreg vagy vétkezik,
Blanche sorsa nem azért magány;
rontatlan arc és tiszta szív:
e két áldás még megvan itt.
 
1838. június (Gergely Ágnes fordítása)
 
 
 
---------------------------------------

TÖMLÖCBEN DALT

NEM ZENGHETEK

 
 
ARTHUR EXINA, MARCIUSNAK
 
Tömlöcben dalt nem zenghetek,
ki mosolyog, ha búja van?
Tört szárnyú madár hogy lebeg?
Van szív, mely vérezhet vígan?
 
(Szegő György fordítása)
 
 
--------------------------------------
 

KINT A ZORDABB ÉG ALATT

 
Kint a zordabb ég alatt
ordított az őszi szél;
eső zúdult és szakadt,
hirdetvén, közel a tél.
 
Mint ama bús éjjelen
sírt, gyötrődött odabenn;
sírt, de máris abbahagyta,
ím, egy vad és ősi dallam
kélt: oly édes volt a hangja! -
nevetlen s határozatlan.
 
"Dalolt a pacsirta : tavasz van."
Feltört e szavakra a mély:
forrása ömölt szakadatlan,
nem gátja Hiány, sem a Tér.
 
A november egén a sötétet
kora májusi víg muzsika
osztatja - a láng ha föléled,
nem húny ki sosem parazsa.
 
És ím, a fenyéren a fennkölt:
diadalmasan ébred a szél!
Nem kell sem a völgy, sem a felföld -
a folyó fövenyére vigyél!
 
Zord tél van, a part behavazva,
a szirt csupa zúzmara, jég,
feketéllik a parton a hanga,
nem éri a nap levelét.
 
A kankalinok hova lettek?
És nincs vizimenta se már
a parton a dús moha mellett -
már télire vált a mocsár.
 
Oly szépek a földek : a barna
táblák, az arany, meg a zöld;
de szebb a szeles hegyek orma,
s hol rég csavarogtam, a völgy.
 
"Ragyogva sugárzik a reggel."
Ez a múltat idézi elém:
sem álom, a munka se vert fel,
s alhattam boldogan én.
 
De frissen ugorva ki tüstént,
ha ámbra az ég odafenn,
átszeltük a harmatos ösvényt,
mint szárnyakon, oly sebesen.
 
A fenyérre - amint odaérek,
füve bársonyosan simogat!
A fenyérre - a távoli bércek
szikráznak, ahogy süt a nap!
 
A fenyérre - ahol kicsi sármány
zeng ülve a régi kövön;
hol víg csalogány dala szányán
száll emberi szívbe öröm.
 
Mily nyelv szava mondja helyettem,
mit érez a szív, amikor
kivetetten, a messzi hegyekben
fölbukkan a hangabokor?
 
Oly satnya, olyan kese-vézna,
azt súgja, meg úgyse marad,
nem lesz neki új nyara : "Nézz ma,
rám lépnek a szürke falak."
 
A dallam, amelyre a svájcit
átlelkesítette az Úr,
nem hat meg, ahogy e virág itt;
elhervad a szirma, lehull.
 
Szellem, kit a sárba lelöktek!
Szabadulna, de nincs kegyelem!
Ha ott megerednek a könnyek -
akkor, az az óra a menny.
 
Görgetve a gondot, a terhet,
ím, váltja a percet a perc;
és majdan a régi szerelmek
egymásra találnak e helyt.
 
1838. november 11. (Ferencz Győző fordítása)
 
---------------------------------------------------
 

A HARANGVIRÁGHOZ 

A.G.A

Bimm-bamm, szent őr, zengve lengj,
szép vagy erdőn s dombokon,
s kedves vagy zöld völgybe lenn,
hát még fenn, vad bércfokon!
 
Harangvirág, isteni
fénnyel láttam fényleni
gyöngyöm s láttam kedvesem
sápadón, nagy betegen.
Te hallattad hangodat,
balzsam volt nekem szavad:
 
"Süssön nyári nap le rám
éltem egész folyamán.
Tán inkább zord téli ég
nézzen, mikor jön a vég?
 
Nyílok s nyugton hervadok,
elsiratnak harmatok;
végy erőt gyászkönnyeden,
túl sok év csak bút terem!"
 
1839. május 09. (Szegő György fordítása)
 
 
----------------------------------------
 

MÁR-MÁR ÉRTE AZ AZ ESTI NAP

 
Már-már érte az esti nap
a ligetes, zöld halmokat;
tájat, mely szebb s magányosabb,
a szellő ritkán simogat.
 
Hajlik a fű, ha ő fuvall,
a vizek szebben kéklenek.
Fehér felhők fodraival
száll: azok harmat-szellemek.
 
Reggel azúr virágkehely
ringatta harmat-lényüket,
s szállnak megint az égbe fel,
hol glóriájuk született.
 
1838. szeptember 23. (Szegő György fordítása)
 
 
---------------------------------------
 

MILY SZÉP A KÉK HARANGVIRÁG

 
Mily szép a kék harangvirág,
ha nyárban megremeg;
formája erőt ont reád,
nyugtatja lelkedet.
 
A bíbor hanga szertelen,
komor varázzsal az;
az ibolya fűszert lehel,
s az illat nem vigasz.
 
Pőrék a fák, a nap hűvös,
és nagy, nagy ritkaság;
az ég fényküllőt nélkülöz,
a föld meg zöld ruhát;
 
a csillogó víz fölé a jég
sötét árnyat vetett,
és domb és völgy és messzeség
fagyos köd foglya lett.
 
Harangvirágban nincs erő,
a hangafű oda,
az ibolya völgymélybe nő,
s nincs édes illata.
 
S bár fáj, hogy nincsen hangarét,
jobb így, hogy messze van;
tudom, csak könnyet ontanék,
ha lesne rám vígan;
 
erdő mélyén szelíd virág
a mohos kő alatt,
rejti balzsamát, harmatát:
engem meg nem ríkat -
 
a szár pompás kis termete,
az ezüst-kék szirom,
a bimbók zafír ékköve
smaragd levéltokon,
 
ez lélegzik a szívemen,
e mély, nyugodt varázs,
ezért van az, hogy könnyezem,
s ez enyhít, semmi más;
 
ezért sírok, mert mindegy elhagy,
kopár a téli nap,
gyötrődve sírok, hogyha hervadt
part éri lábamat.
 
Hideg van, és a fény lehull
a tompa ég alól,
a sötét, nyirkos fal kigyúl,
aranya illanó,
 
emészted magad, vágyva vágysz
virághozó idők után -
s a tűnt fény hozza majd a gyászt
érted, szülőhazám.
 
1838. december 18. (Gergely Ágnes fordítása)
 
 
--------------------------------------

KEDVET NEM ÁLMODOM

 
Kedvet nem álmodom,
emlék nem pusztul el;
a lélek elnyomorodón
jajjal felel.
 
Békét sem álmodom;
a holtak árnya ül
- éberen őket nem láthatom -
ágyam körül.
 
Reményt sem álmodom;
az álom mélye fáj,
hol képüktől lehangolóbb
az éjhomály.
 
Erőt sem álmodom,
hatalmam sincs nekem,
csak járni sötétebb habon,
vadabb vízen.
 
Társat sem álmodom,
ki jó, ha itt a vész;
gúnyolva nézik bánatom -
nagyon nehéz.
 
Vágyat sem álmodik,
társulni nem akar,
kínját feledni vágy a szív,
s álomba hal.
 
1937. november (Gergely Ágnes fordítása)
 
---------------------------------------------
 

LÁTTALAK, GYERMEK, NYÁRI NAP

 
Láttalak, gyermek, nyári nap
otthagytad víg játékodat,
s míg a zöld fű közt elrejtőztem,
bús sóhajod figyeltem közben.
 
Tudtam, honnét is kél a könny,
tudtam, panaszszó mért perel,
rád tört a vágy, a sors jövőd
sötét fátylát emelje fel.
 
A hő fohász célt ért, és bennem
erő támadt akkor a csendben
egy kisdednek kitárni itt
jövendőnk kapuszárnyait.
 
Por gyermeke! illatos kelyhek,
fénylő kék ég és puha gyep
furcsa futárja mind a kertnek,
hová merész utad vezet.
 
Csak vártam én, s a nyár kimúlt,
s az ősz is bágyadón letelt,
s aztán bús téli éj borult
gyászfellegként az égre fent.
 
Eljöttem hát: leszállt az est,
nem viharos, csak jégsivár;
lélekharang, fület repeszt,
örömet űz és bajra jár;
 
légverdesés, mely lombot tarol,
füttyög a komor falon át,
s epedő, elnyúlt jajszava szól:
a kísértet kiált.
 
S ő hall engem : vad rémület
dermeszti azt a ki szívet;
felébred, s arca falfehér
a lámpa tompa fényinél;
 
két csepp kéz hasztalan perel,
az ördögárny nem oszlik el;
a kis homlok merő iszony,
szorongás ül a mellkason;
 
két szorongó kis szembogár
feszülten néz a semmibe;
sóhaj súlyával felzihál
elszoruló lélegzete.
 
Szegénykém, ha mi szellemek
sírnánk emberi baj felett,
mennyi könny folyna, mennyi itt,
látván utad, mi hátravan,
látván, a napfény eltűnik,
 
hallván, a víz üvölt, rohan,
megtörik üres partokon,
s már ifjan sincs remény soha,
hatalom s dicsőség oda.
 
Mert ítélet, hogy fény alatt
kivetül majd az éjharag,
s a gyerekkor dús szirmai
sírárnyba fognak hullani.
 
1937. július (Gergely Ágnes fordítása)
 
 
------------------------------------------
 

HULLÁMZÓ HANGA, VAD SZÉLBE HAJOLGAT

 
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos és;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolna,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.
 
Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.
 
Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.
 
1836. december 13. (Tandori Dezső fordítása)
 
-----------------------------------------------
 

Ó, ISTENEM!

MEGSZŰNT MA VÉGRE

 
Ó, Istenem! megszűnt ma végre
a rémlátás, rémlátomás,
a szív nyomasztó szenvedése,
lidérces nap lidérces éjre,
az érzékelt kínáradás;
 
a folyton égő könnyek árja,
a könnyet csúfoló nyögés,
mely nem fér meg sivár honába,
mintha az élet elzihálna,
de tart a kétségbeesés;
 
a hányódás, az önemésztés,
csikorgó fog és méla szem,
a vívódó, pokoli érzés,
hogy vak sorsé a komor ég, és
nincs ott egy reményszikra sem;
 
a torz harag, a félig-eszme,
az alkudozva vállalás,
a lélek, mely töpreng örökre,
míg a természet elgyötörve
elhárítja a gyászt --
 
megszűnt! s én vagyok, szabad,
és az óceán szele simogat,
vad szél az elfutó habon -
nem hittem, hogy még láthatom.
 
Áldott légy, Tenger, drága dóm,
s világom, szellem-otthonom,
áldott, áldott - elnémulok,
s hangom nem bánat fojtja meg;
arccsontomon sós könny csorog,
mint hangára esőszemek.
 
Hányszor áztatta börtönöm
nyirkos, szürke padlókövét!
S én átzokogtam álmomon;
nap volt vagy éj volt, szörnyűség.
 
Zokogtam, ha a tél hava
beörvénylett a rács közén,
ám nyugtatóbb a kín szava,
minden sivár, akárcsak én.
 
Az volt keserves, az nagyon,
ha megláttam a nyári fényt,
zöldes csíkja a kőfalon
szebb, zöldebb rétekről beszélt.
 
Csak ültem a csupasz kövön,
néztem a ritka fénysugárt,
míg cellamély már nem gyötört,
s lelkem tisztább vidékre szállt.
 
Ott szállt az isteni ég ívén,
aranyfelhős, azúr egen;
s hol atyád háza s az enyém
úgy volt, amint emlékezem.
 
Ó, most is milyen iszonyat,
rám tor a láz, a hajdani:
nyelni kellett sírásomat,
arcom térdemre hajtani;
 
a kőre vetettem magam,
üvöltve, hajam tépve, és
hogy elmúlt az első roham,
legyűrt a kétségbeesés.
 
Hol imádság, hol meg szitok
rázta kiszáradt nyelvemet,
de közben szót sem szólhatok,
a hang a mellemben rekedt.
 
És így ott fönn lejárt a nap,
sötétbe fúlt a sugár,
s lidérces, furcsa álmokat
mért rám a balszerencse már
s a rémkép-formákba koholt
legmélyebb emberi nyomort -
 
de mindez elmúlt, s mért haszon
rágódni gyászos múltakon?
Törjön le lánc, hulljon bilincs,
élj és szeress, nevess megint.
 
Az elszórt héj, az ifjúság
levált a börtön mélyivel;
hirtelen könny, önmardosás -
felejts - ó, felejtsd mindet el.
 
1837. augusztus 7. (Gergely Ágnes fordítása)
 
---------------------------------------------

DOUGLAS ÚTJA

Üljetek közelebb, ide,
halkabban szóljon a zene;
nem kell a lámpa, a tüzet 
éleszd, szálljon szikra-sereg;
húzd szét a függönyt - majd ha kél,
halljuk, hogy zúg az éji szél;
vadul süvít, illik e hang
a zord múlthoz - halld hát e dalt:
 
Kis sarkantyúzta meg lovát,
s embertől messze, fenn
a Gobelrin-szurdokon át
ki vágtat sebesen?
 
Patája nyomát őrzi fönt
a szikla láttam én;
s hallottam, ahogy visszadöng
lentről lépte felém.
 
Szirtről szirtre, sziklák között
ugrat fekete ló;
nem féli, hogyha dübörög
a mélyben a folyó.
 
Haja leng, homloka ragyog,
repül a bő köpeny,
így vágtat a lovas, sasok
szállnak körötte fel.
 
Kecskék félve szétugranak -
idegent lát a nyáj;
állnak - ő felfelé halad,
nézik - s nem látni már.
 
Merész ló, folytasd az utad!
Üldöződ utolér -
vágtass lovas, vagy veszve vagy,
halált hoz már a szél.
 
A felhő dörgött így s az ég?
Aláhull vízfolyam;
vagy szellő ébredt a sötét
fákban s zúg komoran?
 
Kiér a völgyből, végre levegőt
vehet, a sziklán megpihen -
mi baj, mén? Uradhoz veszély
idején leszel hűtelen?
 
Nem; bár a gyeplője laza,
a ló érzi a kínt, 
míg habzó, reszkető ina
nem repülhet megint.
 
De halld! A rémítő zsivaj
fenyegetőn közelg;
a mély vízen ki gázol át,
túlnan halált ha sejt?
 
Lábuk sötétebb árban is járt,
a veszélyt kik ismerik,
csaták hevén törtek keresztül,
mért reszketnének itt?
 
Karjuk kemény, szívük erős,
győzni vagy hullni készek,
nem állja útjukat a bősz
ár - a csúcsra felérnek.
 
Vitézeim, e szakadék
utolsó már, s urunk
vérére, Douglas életét
kioltja a karunk.
 
Hallom, hogy döngnek a paták,
közelít a sereg;
ott fenn fenyőt fektettek át
a hegyi emberek.
 
Mely rálépne, nincs az a ló,
- nincs hát menekülés;
bősz vadként álla lázadó,
s az ádáz harcra kész.
 
Miért nevet, míg nézi, lent
áll az űző sereg?
Az óriás fa meginog,
a gyökere recseg.
 
Felnéznek - hirtelen a fényt
árnyék váltja fel ott;
de Douglas nem fut, nincs miért
féljen - hisz mind halott.
 
1838. július 11. (Tapfer Klára fordítása)
 

EMILY BRONTE versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.061 mp