lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

GYÓNI GÉZA versei

VÁRSZ-E?
 
Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
        Vársz-e, mondd, engem?
 
Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
        Vársz-e, mondd, engem?
 
 
 
NEM BÁNAT AZ...
 
 
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
 
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
 
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.
 
 
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
 
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
 
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
 
 
MÉG NEM TUDOM
 
 
Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
        Még nem tudom.
 
Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
        Még nem tudom.
 
És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
        Tudom, tudom!
 
 
 
VALAMI...
 
 
Valami édes, valami fájó
        Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
        Mellettem elmész...
 
Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
        S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
        Bús szempillámat.
 
Valami édes, valami titkos
        Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
        Arra gondoltál.
 
 
IRÍGYSÉG
 
 
Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.
 
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...
 
 
 
MEMENTO
 
 
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.
 
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
 
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
 
 
HA MAJD...
 
 
Ha majd egyszer csak nagysokára
Elébed állok, én szerelmesem -
És szomjas ajkkal ujra kérdezem:
Emlékszel-é a csókos éjszakára?
        Mit felelsz nekem?
 
Mondod-e majd remegve, haloványan,
Hogy az vagy még mint akkor este,
Mikor ajkam ajkad kereste -
S forrott a lelkünk sosem érzett vágyban...
        Olyan leszesz te?
 
Vagy úgy nézesz majd lángoló szemembe
Te büszke asszony, némán, hidegen -
Elfordulsz, hogyha nyujtom a kezem -
S a szó belévág dermedő szivembe:
        Nem emlékezem...
 
 
 
 
EMLÉKSZEL-E?
 
 
Emlékszel-e, hogy eljátszottunk
A ház előtt az udvaron?
Gyermekszívvel hogy kergetőztünk -
        Emlékszel édes angyalom?
 
S ha megfogtalak ott a kútnál,
Hogy elkacagtunk is azon,
Mert karjaim közé futottál -
        Emlékszel édes angyalom?
 
S bevittelek nagy diadallal,
És boldogok voltunk nagyon.
Szívünk tele volt édes dallal -
        Emlékszel édes angyalom?
 
Most is csak kergetősdit játszunk:
A sors kerget az utakon...
Ha találkoznánk ott a kútnál
        Én édes, szőke angyalom!...
 
 
 
HA LÁTTAD VOLNA...
 
 
Ha láttad volna, hogy bámultak
Barátaim: a gond, a bánat,
Mikor - az ég tudná, mióta -
Megint szivből nevetni láttak.
 
S mikor ujjongva, önfeledten
Kiáltottam neved a szélbe -
Ha láttad volna, hogy futottak,
Mint a pokol Isten nevére.
 
 
 
LÍRA
 
I.
 
Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.
 
Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.
 
II.
 
Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.
 
S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.
 
Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!
 
 
 
ÁLARCOSOK KÖZT
 
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.
 
S én arra gondolok, - ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?..
 
 
 
NE FÉLJ!
 
 
Ne félj! Jövök!
Bár álljon utamba
Dörögve, ropogva
Felhőkapujából
Bősz fergetegével
Az ég zivatarja -
Cikázva levágó
Villáma hatalmát
Én játszva kiállom
És szívem elébe
Kitárom:
Hadd lássa az égi
Világ tüze fényét,
Vakítva világló
Hótiszta szerelmem -
És szégyene árján
Meneküljön előle!
 
Ne félj! Jövök!
Bár dőljön előmbe
Habbal tele forgó
Örvénye folyóján
Az elragadó ár:
Hogy elállja utát
Döntő erejével
A puszta karoknak,
Melyek tele vággyal,
Küzdésbe hevűlve
Ölelni repülnek...
 
Bár dőljön utamra
Hullámai árján
Vésszel tele tenger;
Hogy eloltsa tüzét
Két szomjas ajaknak,
Melyek tele vággyal
Csókolni sietnek,
Megváltani téged
Örök szerelemmel!
 
Ne félj! Jövök!
S áttörve az orkán
Vésszel tele torkán,
Megsímulok oldalodon,
Remegve vigyázva,
Hogy egy szorítása
Se fájjon e karnak,
Mely villámit az égnek
S rontó birodalmát
A végtelen árnak
Áttörte kacagva -
Teérted!
 
 
 
EGY ASSZONYT VÁROK
 
 
Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«
 
Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.
 
Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.
 
Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
- Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!
 
 
 
TE NEM LEHETSZ...
 
 
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.
 
Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.
 
Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.
 
Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.
 
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre.
 
 
 
ÖRÖKRE
 
 
Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
 
Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
»Egy percre, míg egy csók elcsattan«
Leányajkon csak ez igaz.
 
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
 
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
 
»Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat«
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
 
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.
 
 
 
ŐSZ VAN
 
 
Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.
 
Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.
 
Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.
 
A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.
 
Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.
 
 
 
CSÓKTALANUL
 
 
Nem csókoltalak meg soha.
S tán nem is foglak megcsókolni.
A csókért meg kell robotolni -
Bolond sor, de világ sora.
 
Nap ér napot. Már késő is tán
A csókodért futnom maholnap.
A jobb futók előbb csókolnak
S én, haj, hátul maradtam lustán.
 
Gyepágyakon lepett a hajnal...
Ó szép volt mégis álmodozni!
Ó szép volt mégis álmot hozni
Selyempilládra édes dallal.
 
Nem csókoltalak meg soha.
S átkozhatom magam ezerszer -
Ha újra kezdhetném még egyszer:
Csak csóktalan futnék tova.
 
 
TE NEM LEHETSZ...
 
 
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.
 
Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.
 
Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.
 
Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.
 
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre.
 
 
VALLOMÁS
 
 
Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.
 
Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.
 
Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:
 
Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.
 
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!
 
Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.
 
De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsirom a bánatos éjnek...
 
 
VAN EGY FALU
 
I.
 
Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.
 
Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...
 
Mégis hogyha városokba'
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...
 
Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.
 
És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...
 
 
II.
 
 
Van egy kis ház, szőlőinda
        Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
        A toronyra.
 
Van egy kis ház. Templom van a
        Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
        Vezet épen.
 
Gőgös város zajába ha
        Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
        Csillapultan.
 
S hogy megállok a kis háznak
        Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
        Már elértem.
 
 
 
BÚS STRÓFÁK
 
I
 
Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.
 
Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.
 
II.
 
Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.
 
Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.
 
III.
 
Van még sok, amit el nem mondtam -
Csak itt suttogom félálomban.
 
Aki lesse beszédünk, itt nincs kém -
Ketten vagyunk csak: te, meg én.
 
Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol.
 
Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül -
 
S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.
 
 
 
DAL
 
Amíg te nem szűnsz
Szeretni engem,
A bú is elvesz -
Bohó, szerelmes
Dal él szivemben.
 
S amíg dalom van
Bohó szerelmes -
Szivedben addig
A bú is alszik,
A bú is elvesz.
 
 
 
CSEND
 
 
Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat - tévedt madár -
        Rajzolta röptiben.
 
Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
        Harcolni semmiért.
 
Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
        Megtörten, hitlenen.
 
Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
        Eloszlik - semmi sem.
 
Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melyből trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
        Kér - önts belé hitet.
 
Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vizen.
Isten - lényednek egy sugára -
        Te vagy a cél, hiszem!
 
 
 
ORGONAVIRÁG
 
 
Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
        Oda varázsolja
        Minden kis sziromra
        Forró szerelem.
 
Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
        Mint egyszer akkor -
        Bús alkonyatkor
        A te kis kezed.
 
Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
        Csak mentünk szótlanul -
        - Vándormadár vonult
        A fejünk felett.
 
És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
        Visszatérünk-e majd,
        Ha a virág kihajt,
        Mint a madarak?
 
Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
        Május... orgona nyit,
        Daltól zeng a csalit -
        Itt a kikelet. -
 
S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
        És sír minden szirom,
        Ahogy belesírom
        Te édes neved...
 
 
 
SZERENÁD
 
I.
 
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.
 
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Meglepem éjten a leányszobád.
Éjszárnyú pillék alusznak a kertben -
S száz ezüst húron
Úgy cseng föl hozzád a szerenád.
 
II.
 
Azt akarom, hogy énrólam álmodj
A rózsaszagú, mámoros éjben.
Azt akarom, hogy az én árnyékom
Mindig kísérjen.
 
Azt akarom, hogy dalomból szivjad
A szint, a szépet, az álmot, a vágyat -
S dalaim állják őrizve körül
Menyasszonyágyad.
 
 
 
A NAPJAIM
 
 
Reggel: hideg, ködös, borús
A lelkem széles nagyutcája.
Unott utján akkor vonúl
A karaván a robotjára.
S végigtapos a lelkemen
Minden szegény és minden árva.
 
Dél: szent magosban süt a nap,
Minden virúl és minden fénylik.
Piros autók porzanak
A lelkem nagyutcáján végig.
Piros autón száll a vágy
És meg se áll a messze égig.
 
Este: ezer láng fényiben
Uszik a lelkem nagyutcája.
Selymes asszony suhog tova
Mint karcsútestű büszke páva.
És száz ablakból szomjasan
Száz fájó vágyam néz utána.
 
 
Minden asszonyok asszonyának,
ki volt az élet vágya, fénye,
jósága és szelid reménye;
örömnek is dús csipkebokra -
és valahol érettem ért meg
halálig zengő bánatokra.
 
 
 
ELVÁLÁS
 
I.
 
Egész világ van miközöttünk -
S hogy elválasszon, összefog...
Elválunk majd, mint összejöttünk,
És sírni egyikünk se fog.
 
Hogy lesik majd, ha szenvedünk-e?
S mi szétmegyünk csak szótalan -
Nem tudja senki, hogy szivünkbe'
Egész világ fájdalma van...
 
II.
 
Mert jön idő, én érzem, érzem:
Elszáll az álom, el egészen...
 
A cifra házból nagy titokba
Árnyék oson ki támolyogva...
 
S a sok szerelmes kis papírra
Valaki csak leborul sírva...
 
 
 
BALLADA
 
 
Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról, gazdag lányról.
A szívük fájt, a szívük lángolt.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!
 
A lány olyan, mint a kísértet,
Hiába cifra ruha, pompa.
Nem jár ki már, csak a templomba.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!
 
»Mért nem születtem én szegénynek,
Vagy ő miért nem gazdagságra!?«
S az ifjú lenn csak várja, várja...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!
 
»Hát pénz kell itt csak vőlegénynek?
Majd lesz az is! Óh, lesz egy zsákkal!«
S az ifjú küzd éj-napon által...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk édes!
 
És gyült a pénz - gyültek az évek, -
A zsákból már alig hiányzott.
És gyültek arcukon a ráncok...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!
 
A nyár elmult. A sziv kiégett,
Oda a fénye a szemöknek, -
Tél volt, mikorra összejöttek...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Maga sír, édes?
 
 
 
IKAROSZ
 
 
Ne várj te engem - hiába várnál!
Nincs nyomorultabb a sasmadárnál,
        Mely szárnytörötten áll a szirt tövén.
Szeme belát még kéklő messzeségbe,
De azt az ormot óh, hogy még elérje -
        Nincs, nincs remény.
 
Vérezve látja: felhők rohannak,
Hallja morajját égi robajnak -
        S ő lenn a völgyben, melyet megvetett.
S ki izzó nappal próbál szembe nézni,
Foszló sugárnál sütkérezve nézi
        A felleget.
 
Lomhán száll rája az est homálya,
Mely máskor fönn a felhőn találja -
        Most fojtó, nyirkos, mint a szemfedő;
S melyért kidőlt, pompázó esti fényben
Mered fölötte hivóan, kevélyen
        A szirttető.
 
Oda fel! Csakhogy még azt elérje!
S onnan - hanyatt le, vissza a mélyre -
Csak addig bird ki még te csonka szárny.
Hadd hallják onnan végső csattogásod!
Aztán - ha már a szürke éj leszállott,
        Ne várj, ne várj!
 
 
- Mi benned dal volt, dal marad örökre -
Értetlen nótád ugy dúdolgatod.
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába ful el végső sóhajod...
 
 
 
 
ÉREZNI...
 
 
Érezni azt, hogy messze távol
Valaki búsul, valaki sír,
Kis szíve szenved égő vágytól,
S nincs enyhülés, nincs balzsamír;
Érezni azt, hogy egy kicsiny szív
Valahol fáj nagyon, nagyon:
Óh kétszer érzett fájdalom.
 
És hallani a rezgő sóhajt
Látni kesergő szép szemeket;
Érezni azt, hogy egy áldott ajk
Egy nevet sírva emleget;
Érezni azt, hogy érettünk száll
A vágy, a sóhaj s hull a könny
Óh mégis - titkos, szent öröm...
 
 
 
HIDEG TAVAK TÁJÁN
 
 
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek suhognak,
De hamar is megdermed
Virághordó galambja
Álmomnak és álmodnak.
 
Sose voltál jó hozzám.
Sose voltam jó hozzád,
Rám nevetett s másé volt,
Rád remegett s másé volt
Csókos szám és csókos szád.
 
Két idegen virágnak,
Hideg virágszobornak
Soha-nyitó nászáról,
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek dudolnak.
 
 
 
ELÉGIÁK
 
I.
 
Előveszem, óh hányszor egy nap
Egy régi, régi levelét -
És nézem rajt a boritékot
És olvasom az elejét.
 
Szép szabályosak a betűi
És engem édesnek nevez...
Ha tudná, édes, szép leányom,
Milyen keserű nékem ez.
 
Aztán megirja benne szépen,
Hogy engem így, meg úgy szeret -
S mint már magától értetődik:
Hogy én is, én is hű legyek.
 
És a végére kétszer irta:
Isten vele! Isten vele!
- Talán már akkor tudta is, hogy
Ez az - utolsó levele.
 
II.
 
Szivünkben is gyúlt valaha szikra,
Szerettük egymást. Szerelmünk szép volt:
Dal, mit a réten tavaszi szél hord
Egyik virágról a másikra...
 
S a dal - hiába, így van régóta:
Lehet virágos, színekbe gazdag,
Meleg szívekből könnyet fakaszthat -
Csak rossz, ha nincsen csattanója.
 
III.
 
A fecskepár a fészkit rakta
A vadszőlős eresz alatt.
És minket is befont lassacskán
Az a csicsergő hangulat.
A fecske hozta-e eszünkbe,
Vagy úgy támadt önkénytelen:
Kis fészekről beszéltünk halkan,
Titkon, nagyon szerelmesen...
 
- Még egy hosszú év - vár-e addig?
S szorongva lestem; mit felel?
Száz csókja mondta meg helyette:
Száz évig is még, hogyha kell...
- De hátha - édes, mondja, hátha
Elbukom a - szigorlaton...
Hozzám hajolt és úgy susogta:
- Ne féljen, én imádkozom!...
 
Isten veled szép, fényes ábránd!
Ki ápolt, az majd elsirat.
A szemfedőd lesz ez a fínom,
Könnyű kis eljegyzési lap.
Aranybetűkkel írva rája,
Hogy szíve lelke hűtelen -
Csoda-e hát, hogy az imáját
- Nem hallgatták meg odafenn...!
 
 
 
Gyóni Géza - Hazatérés
 
 
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
 
Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.
 
Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szivszorongva nézünk:
Te így térsz haza, halott katona, -
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?
 
 
 
SZOMORÚ SZEMMEL
 
 
Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.
 
Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.
 
Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.
 
Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.
 
 
 
ÉS SZÓLT A KÖLTŐ
 
 
...És szólt a költő:
                Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszkető sugár -
S oszlik előtte lomha, sűrű fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.
 
Dérvert őszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszkető sugár amerre jár.
 
Kietlen tájon pásztortűz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen...
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom - nyájas szerelem.«
 
És szólt a költő:
                Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakitó fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szitja balgák lomha vérét.
 
Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdeső, esetlen szárnyasak.
 
Nézd, nézd, nyomába' hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta -
Ma a dicsőség szárnyszegett koldusa.
 
De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentől lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik...
 
»Én fázom tőle« - szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költő:
                Engemet hevít.
 
 
 
ÁLMODÁS
 
 
Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.
 
Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.
 
- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...
 
Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...
 
Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.
 
...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...
 
- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...
 
 

GYÓNI GÉZA versei hozzászólásai

  • RÉKUCI RÉKUCI:

    Nagyon szép versek!!!RÉKUCI))))))) )))))))))))

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.053 mp