lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

Jevgenyij Jevtusenko versei

 
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. 
Nappal minden fonákjára kerül; 
imádjanak, lengjen tömjén körül, 
gondolj nappal - búdul vagy élvedül - 
elméd mire gondolni kényszerül; 
de éjszaka rám gondolj egyedül.
 

Jevgenyij Jevtusenko: 

Naggyá lenni

Tőle, ki gyógyít, és aki fát vág,
és aki az öltönyt varrja nekem,
elvárom: remekül tegye dolgát,
dolga bármi legyen.
Nem, ne legyen közepes, vacak átlag
sem a sárcipő, sem a ház.
Bűn a középszerűség, akárcsak
a hazug szó: elfajulás.
Buzdítsa ki-ki magát, hadd
tenne dicsőt, remeket.
Naggyá nem lenni: gyalázat.
Mind naggyá legyetek!
 

Jevgenyij Jevtusenko:

BŰVÖLŐ

Tavaszi éjszakán gondolj reám 
és nyári éjszakán gondolj reám. 
És őszi éjszakán gondolj reám 
és téli éjszakán gondolj reám. 
Ha lennék tőled oly távol talán, 
mintha más ország volna a hazám, 
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, 
hanyattfeküdve, mintha óceán 
habja himbálna, lágyan és puhán, 
add át magad ott is nekem csupán. 
 
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. 
Nappal minden fonákjára kerül; 
imádjanak, lengjen tömjén körül, 
gondolj nappal - búdul vagy élvedül - 
elméd mire gondolni kényszerül; 
de éjszaka rám gondolj egyedül. 
 
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, 
a szélben, mely felhőkkel vív csatát, 
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád 
megenyhülést, ha miattam reád 
oly öröm árad, oly szomorúság, 
fájásig nyomod homlokod falát. 
 
A csönd csendjével susogja a szám, 
az esővel esengem szaporán, 
a hóval, mely szűk szobád ablakán 
bedereng s - álmomban, s álmom után, 
tavaszi éjszakán gondolj reám 
és nyári éjszakán gondolj reám 
és őszi éjszakán gondolj reám 
és téli éjszakán gondolj reám.
 
 

Emlékszem még

Emlékszem még - tanum rá az isten -,
néma sikoly voltam nélküled.
Mégis mindent, mindent elfeledtem,
amikor találkoztam veled.
 
Kamasztestem égette a nyár még,
kamaszlelkem borzongott bele?
Férfiarcom didergette árnyék
mint a halál előérzete?
 
Visszakönyörögni lehetetlen,
eltünik mi voltunk általa:
elfeled, mit én is elfeledtem,
ez a dolgok örök bosszuja.
 
Semminek se mondom azt, hogy éledj!
Suttogom csak kérelem helyett:
hogy is válhatnánk el, hogyha még egy
percre sem találkoztam veled?
 
(Veress Miklós fordítása)
 
 

 Jevgenyij Jevtusenko:

Ősz

Bennem immár az őszi fény ragyog,
Bennem áttetsző, hűvös őszi nap van.
Szomorú, ám nem vigasztalhatatlan
- alázattal teli és jó vagyok....
 
S ha néha a lázadás elragad,
hát háborgok, de csak amúgy, csapongva,
s egy igénytelen szó fülembe mondja:
a lázongás - nem a legfontosabb.
 
Fontosabb, hogy a harc és a döbbenet
világát s önmagad lásd őszi fényben
- csupaszra vetkezetten - ahogy éppen
vele állsz szemben, s a világ veled.
 
Az eszmélés a csöndnek gyermeke.
Nem baj, ha folyvást nem kísér nagy zaj.
Hittel, hogy új lomb zöldül tavasszal,
énünk, mi zaj volt, vesse le.
 
Érzem, hogy valami történt velem,
és nincs más vágyam, csak a csend és a béke,
amelyben halkan levél hull levélre,
hogy abból is mind új humusz legyen.
 
Ha lombodat időben eldobod,
mindent meglátsz egy bizonyos magasból,
s az ősz higgadt ujját is érzed akkor,
amint végigsimítja homlokod.
 
 

Jevgenyij Jevtusenko: 

Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
 
Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
 
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
 
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
 
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.
 
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
 
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
 
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
 
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
 
(Rab Zsuzsa fordítása)
 
 

Jevgenyij Jevtusenko:

Titkok

A kamasz-titkok kusza bolyha
ködként már nem kavarog.
Titok volt a Tánja, a Tonja,
noha lába lilára fagyott.
 
Titok volt a vad meg a tarló,
a csillag, a gomba-sereg,
gyerekkorunkban az ajtó
titokzatosan nyekereg.
 
Úgy szálltak a világból a titkok,
mint hókuszpókuszoló
rejtelmes célu fakírok
szájából a tarka golyó.
 
A rengeteget meg a rónát
bűvös pihe lepte be.
A leányszemekben a mókák
üde tánca, bűvölete.
 
Rejtelmes korcsolyapályán
motyogtuk a titkokat és
akárcsak a titkok, gyáván
súrlódott kézhez a kéz.
 
De felnőttünk - senki se várta -
s a fakír vendégszerepel:
nyűtt frakkban gyerekkori tájra
utazott el trükkjeivel.
 
El is feledett már végül.
Csak bántani bír e csaló:
ma már titok és csoda nélkül
települ vállunkra a hó.
 
A varázsgolyók hova szálltak?
Nem titkon sajdul e seb.
Talányt már más se kínálhat,
hisz belőlünk is kiveszett.
 
S ha egymást éri simítva
a férfi s a nő keze,
csak kéz az - nincs meg titka -
csak kéz az - értitek-e?
 
Adjátok a köznapok titkát,
az egyszerű, vézna csodát,
halkan, remegőn, mezítláb
csak egy jöjjön legalább!
 
(Eörsi István fordítása)
 

Mindenkiben van érdekes vonás 

 
Mindenkiben van érdekes vonás,
az ember sorsa bolygó-sors, de más,
mindegyik egy külön lét, önmaga,
s nincs bolygó, melyhez hasonlítana.
 
S ha valaki felnemtűnően élt,
s a felnemtűnéssel eltűnni vélt,
az éppen azáltal lett érdekes,
hogy mindenütt felnemtűnést keres.
 
Mindenkinek titkos világa van.
S van benne perc, mit élvez boldogan,
s van szörnyű óra is, melytől remeg,
de mindezt senki sem tudhatja meg.
 
És aki meghal, egyedül hal-e?
Az első hó is meghal ővele,
az első csókja, első harca - mind
magával viszi, ha az óra int.
 
Maradnak hidak, gépek, sok csodás
írói mű s festői alkotás.
Sokuknak sorsa: időt állani,
mégis elmegy, belőlük valami.
 
Zord törvény osztja vak parancsait,
nem emberek, világok halnak itt.
Az ember gyarló arca visszaint,
de róla mit tudunk lényeg szerint?
 
Nem titok testvér s jóbarát nekünk?
Egyetlenünkből is mit ismerünk?
Apánkról is, kivel egyvér vagyunk,
mindent tudva, semmit sem tudhatunk.
 
Elmennek visszahozhatatlanul,
titkos világuk meg sosem újul.
S bennem mindig kiáltó szó riad
e visszahozhatatlanság miatt.
 
(Áprily Lajos fordítása)
 
 

A hullámból kiszállt az ifjú nő

 
A hullámból kiszállt az ifjú nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.
 
Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.
 
A játszók meglepetten felnevettek:
?Nini, csoda-liliom! Igazán!?
Bíbor-piros vitorlák díszelegnek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.
 
Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul,
s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.
 
Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.
 
Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.
 
(Áprily Lajos fordítása)
 
 
 

A lelked szobája 

 
Ki tud legyőzni téged,
tündérlányát a télnek?
 
Te bűvösen ragyogsz,
de hűvösen rajongsz!
 
Megfagyasztottad lelked:
mindenütt dér dereng.
Megszakasztod a lelket:
ki belép, didereg.
 
Parancsolod: legyen jég
s mindent fagyasszon át,
s telerakod - legyen még
díszesebb - mint szobát
 
csecsebecsékkel,
s lehet, mindegyik szép
csiszolt és drága ékszer -
nekem mindegyik: jég.
 
Nem moccan ott a lég.
Virág
nincs
ott.
Mint tömör, sima jég
a parkett csillog.
 
Valahol: utcalárma -
Parázs nap tündököl fenn.
Itt -
zongora szén-szárnya
s jég-higany a tükörben.
Itt égő nap sosem vakít.
Itt lámpa fénye csöppen.
Csillár
álmos jégcsapjai
csüngenek csöndben.
 
De én mást akarok: lármát,
emberek zsivaját.
E szörnyü jég-szoba árnyát
nem bírom ki tovább.
 
Fáradt ez a lélek, fázik,
s csak gyötri önmagát.
Kincsekkel rakva rogyásig
és csupa pusztaság.
 
(Fordította: Képes Géza)
 
 

Adassék hála

Minden könnycseppnek adassék hála,
Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
Inkább sírj, de szüless e világra,
mert elhull ki meg nem született.
 
Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
- plazmák éjén többé nincs remény -
annyi, mint egy zöldfillengős percet
elcsenni a világ szekerén.
 
A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
és kacagj, míg felkoncol a kés!
Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.
 
Szerencsefia, ki megszülethet.
Banyakézben titkos kártyalap:
ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
hetedhétország királya vagy!
 
S ha bódít a zselnice-igézet,
a semmi s a minden mámora,
ujjongással tölt el puszta léted,
csodák közt e legnagyobb csoda!
 
S ha nem ütnek arcul az egekben,
gőgödben a földet meg ne vesd:
egy az élet, és kis híján egy sem,
a véletlen adta csak neked.
 
Hamvadás helyett, ó hidd a lángot,
pitypangok tövébe leborulj.
A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
 
Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
szíved ha kíntól megszakad,
mint a koszos, a toprongyos Zorba,
tánccal ünnepeld meg gyászodat!
 
A fekete macskának is hála,
kikre csak rút pillantás jutott,
a illesse a dinnyehéjt is hála,
talpad amin néha megcsuszott.
 
S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
hiszen az is több a semminél,
hálád még a balsorsot is áldja,
mert a balsors is - jobb a semminél.
 
(fordította: Grigássy Éva)
 
 

Valami olyan csend ez itt

 
Valami olyan csend ez itt,
mély értelmét úgy őrzi titkon,
hogy minden, miről szó esik,
őhozzá kell, hogy igazodjon.
 
Valami olyan messzeség
van itt örömben, szenvedésben,
hogy az életben, ami szép,
ővele kell, hogy összeférjen.
 
Valahogy olyan vagy magad,
messzeségből, csendből szövötten,
hogy a tegnapi rohanat
már értelmetlen énelőttem. -
 
S versem is immár halkuló,
és olyan messziről világol,
mint ott az ormokon a hó
e bűvös vagon ablakából.
 
A sürgés-forgás csábított.
Csend s messzeség híjával éltem.
Úgy tűnt: időben ott vagyok
mindenütt, pedig egyre késtem.
 
Vágytam száguldó életet, -
s csak kapkodtam, nem cselekedtem. -
De igaz sikert hol lelek,
sikert, mit nem olcsón szereztem?!
 
Csend, messzeség és te magad,
bocsáss meg: mindent újra kezdek.
Felégetem a hidakat,
mik zajba-bajba visszavisznek.
 
Rohanás félre nem vezet.
Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
erős leszek és nagy leszek. -
Más nem méltó az életemhez.
 
/Tellér Gyula fordítása/
 
 

Mindenkiben van érdekes vonás

 
Mindenkiben van érdekes vonás,
az ember sorsa bolygó-sors, de más,
mindegyik egy külön lét, önmaga,
s nincs bolygó, melyhez hasonlítana.
 
S ha valaki felnemtűnően élt,
s a felnemtűnéssel eltűnni vélt,
az éppen azáltal lett érdekes,
hogy mindenütt felnemtűnést keres.
 
Mindenkinek titkos világa van.
S van benne perc, mit élvez boldogan,
s van szörnyű óra is, melytől remeg,
de mindezt senki sem tudhatja meg.
 
És aki meghal, egyedül hal-e?
Az első hó is meghal ővele,
az első csókja, első harca - mind
magával viszi, ha az óra int.
 
Maradnak hidak, gépek, sok csodás
írói mű s festői alkotás.
Sokuknak sorsa: időt állani,
mégis elmegy, belőlük valami.
 
Zord törvény osztja vak parancsait,
nem emberek, világok halnak itt.
Az ember gyarló arca visszaint,
de róla mit tudunk lényeg szerint?
 
Nem titok testvér s jóbarát nekünk?
Egyetlenünkből is mit ismerünk?
Apánkról is, kivel egyvér vagyunk,
mindent tudva, semmit sem tudhatunk.
 
Elmennek visszahozhatatlanul,
titkos világuk meg sosem újul.
S bennem mindig kiáltó szó riad
e visszahozhatatlanság miatt.
 
(Áprily Lajos fordítása) 
 
 
 

Eltávoznak az anyák

  
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el -
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap -
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
 
/Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák - Áprily Lajos fordítása/ 
 
 

Irígység 

 
Irigykedem, de erről a titokról
nem szóltam korábban senkinek.
De tudom, él egy fiúcska valahol,
kit én nagyon-nagyon irigylek. 
 
Irigylem azért, amiért küzdhetett,
én nem voltam oly nyíltszívű, s bátor.
Irigylem azért, ahogyan nevetett,
úgy nevetni engem senki sem látott. 
 
Ő örökké csak kékre-zöldre verve,
nekem az élet mindent megadott,
mindazt mit átlapoztam a könyvekben,
ő elolvasta, ő volt a nagyobb. 
 
Csak mert őszinte és becsületes
rosszat soha nem bocsájt a jóért.
Hol eldobom a tollat, nem érdemes,
azt mondja érdemes, és nyúl a tollért. 
 
Ahol csomót talált kést vett elő,
én gyáván csak bogozni mertem,
ha szeretett igazi szenvedély volt,
amit soha meg nem érdemeltem. 
 
Mosolygok, elrejtem irigységem,
mert szégyellem azt, hogy ripők vagyok.
Belátom mindenben én tévedtem,
az élet igazat neki adott. 
 
Mennyit gondolkodtam arról,
a sorsa mindenkinek a magáé,
nem felejtem a fiúcskát valahol,
aki többet elért, mint én.
 
 
(Ford: Treszkai Barna)
 
 

Jevgenyij Jevtusenko (1933-): 

Karrier

 
Galilei ostoba, káros!
- acsarkodott megannyi pap,
ám az idő másként határoz:
az ostoba az okosabb.
 
Ó, nem volt ám a többi bölcs se
Galileinél ostobább,
mind tudta jól: kering a Föld, de
hát ott volt a vagyon, család…
 
S titkolva, amit fölismert, szép
nejével díszhintóba ült.
Megalapozta karrierjét?
Dehogy! Megölni sikerült!
 
Kiállni más nem mert, csak éppen
Galilei – más senki sem.
S ő lőn a hős. Én őt dicsérem:
karrierista – ez igen!
 
Ez az, mit áldok lelkesülve
s emelek mindenek fölé,
mint Shakespeare, Pasteur életműve,
mint Newtoné, Lev Tolsztojé.
 
Valamennyit sárral bekenték
csahos jelentéktelenek,
de a tehetség az tehetség –
s ma a sárosak fénylenek.
 
Orvos, ki meghalt kolerában,
s az, ki először felrepült,
övék a karrier, barátom
mi engemet lánggal betölt!
 
Hitük hitem. S e hit sosem fogy
- sőt, nő szívemben egyre – mert
én úgy futok be karriert, hogy
sosem futok be karriert!
 
(Ford.: Baranyi Ferenc)
 
 
 

Jevgenyij Jevtusenko: X X X

L. Martinovnak

Ablak nyílik a fehér fák sorára...
A professzor néz-néz a fák sorára,
Nagyon sokáig néz a fák sorára
S a krétát morzsolgatja görcsösen.
Hiszen ez itt az osztás főszabálya,
S elfelejtette - az osztás főszabálya...
Feledni ezt! - az osztás főszabálya...
S ott a hiba a táblán - ott - igen.
 
Ültünk s mindenki néz, mint nézte máskor,
Most is figyel és néz, mint nézte máskor,
Nem is nézhet másként, mint nézte máskor,
Itt nincs súgásra szükség, nem súgunk.
Felesége eltávozott a háztól,
Nem tudjuk, hogy mért távozott a háztól,
Nem tudjuk, merre távozott a háztól,
Eltávozott, csupán ennyit tudunk.
 
S indul. Kopott ruhát hord, nyűtt kabátot,
Mint mindig, nyűtt ruhát, kopott kabátot,
Bizony, mindig nyűtt és kopott kabátot,
S a ruhatárhoz ér a hallon át.
Zsebeiben keresgeti a számot:
- No, ejnye! Hová tettem azt a számot?
De hát lehet, nem is kaptam ma számot.
Hová lett? - szól, dörzsölve homlokát.
 
- Ó, persze...Ez a vénülés hibája.
Mása néni, a vénülés hibája,
Ne pöröljön, a vénülés hibája...
Lent zajt hallunk: ajtócsikordulást.
Ablak nyílik a fehér fák sorára,
A nagy, csodaszépségű fák sorára, -
De mi nem nézünk most a fák sorára -
Csak őt nézzük mind, némán, semmi mást.
 
Ott megy, görnyedt-esetlenül hajolva,
Gyámoltalan-esetlenül hajolva,
Vagy tán fáradt-esetlenül hajolva,
A hóban, mely puhán pelyhezve nőtt...
Mintha maga is már fehér fa volna,
De teljesen havas-fehér fa volna,
Perc múlva már olyan fehér fa volna,
Hogy nem lehet külön meglátni őt.
 
/Ford.: Áprily Lajos/
 
-
 

 Kékróka monológja egy 

 alaszkai prémállattenyésztő telepen

               (Kántor Péter fordítása)

 
A színem kék, a telep színe szürke. 
s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok, 
a dróthálók mögött vakon körözve 
nem vígasztal, ha prémem felragyog.
 
És vedlek. Boldogan vetném le énem, 
s dühöngve, mert kopasznak lenni jó-, 
de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken, 
és szikrázik, vakít, akár a hó.
 
Vonítok hát, borzongva egyre fújom 
a harsonát, a Végítéletét: 
vagy örökös szabadság lenne jussom, 
vagy legalább örökre vedlenék.
 
Egy látogató úr felvette bambán 
magnetofonra vonító szavam. 
Kerülne ő ide, sokért nem adnám, 
s vonítana, akárcsak jómagam.
 
Szegény szívem, szenvednék már ki végre-, 
padlóra küld, de ott megóv sorom. 
Menekülnék, de itt születtem, s e 
honi Dachauból nincs kiút, tudom.
 
Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam, 
láttam az ajtón nyitva a retesz, 
s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan 
rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
 
Körös-körül a hóbuckás Alaszka, 
s én, mint az őrült, mint kit pestis űz, 
száguldottam, csillagokat harapva, 
s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
 
Szemembe holdezüst szikrái szálltak. 
S hogy vezetőmnek szegődött a Hold, 
láttam, az ég nem négyzetekből áll csak, 
mint ketrecemre hulló csonka bolt.
 
Hemperegtem a hóban. Örömömben 
fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon. 
S a hó nem félt szivárványlani körben 
és versenyt kéklett velem szabadon.
 
De elfáradtam. Viharok cibáltak. 
Sebzett mancsaim kikezdte a fagy, 
és nem volt senki társnak és barátnak. 
Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
 
Ki ketrecben született - ketrecért sír, 
s borzadva fogtam fel, hogy szeretem 
a biztonságos dróthálót, s a mundir- 
szürke telepet, mely szülőhelyem.
 
És visszatértem, szánalmas-leverten, 
de hogy retesz csikordult, bűntudat 
helyett keserű vád gyötört, s e percben 
tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
 
Igaz, változtak az idők azóta. 
Korábban zsákbafojtás volt divat. 
Ma tiszta már és vértelen a munka, 
s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
 
Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz. 
Becézve siklik keze hátamon, 
s tarkóm vakarja ujja - ért javamhoz, 
érző szemében mégis fájdalom.
 
Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni, 
dajkám, táplálóm, orvosom e nő, 
de kötelessége is rám vigyázni, 
s tudom felad, ha eljön az idő.
 
Panaszos-szépen suttog, símogat majd 
és drótot dug szájamba, s könnyezik... 
Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt: 
külön hóhérnak kéne lenni itt!
 
Ó, büszke őseim, áldott naivság! 
Az én szemem rabsors nyitotta föl. 
Ki táplál - szolgálom. A többi hívság. 
És aki símogat - majdan megöl.
 
 

BÚCSÚ A VÖRÖS ZÁSZLÓTÓL

(Proscsanyije sz krasznim flagom)

 
Ég veled, vörös zászlónk -
a Kremlről le másként kúsztál,
mint mikor föl,
büszkén,
könnyedén, 
előre,
 
 
 , helyeslésünk vállain,
a kiégett Reichstagra,
bár némi gond akkor is
volt már a rúd körül…
Ég veled, vörös zászlónk.
Testvérünk voltál, te gyűlölt.
Bajtárs a harci zajban,
Európa reménye,
de bíbor palástod
a GULAG
leple lett,
eltakarva a nyűtt
lágertoprongyokat.
Ég veled, vörös zászlónk.
Pihenjél, kiterítve.
Mi megsiratunk mindenkit,
ha temető lakója.
Az embervágóhídra
ámítottjaid követtek.
De rád is tósztot mondunk,
hisz te is megcsalattál.
Ég veled, vörös zászlónk.
Javunkra sose voltál.
Véres vagy.
Mi téged meg
így, véresen, letépünk.
Könnyünk le nem töröljük.
Bíbor szárnyad
kioltotta
szemünk világát.
Ég veled, vörös zászlónk.
Első szabad léptünk
szívünkben dobbant,
saját zászlónk alatt,
belátásunk szerint,
harcra keseredten.
Hát újra eltipornák
Zsivágó “ókuláját”?
Vörös zászlónk, ég véled.
Lazítsad el az öklöt,
                     
 
mely ismét égnek tart
és testvérharcra lázít.
Rudad sunyi vezérek,
szókábította gyülevész
bandák markolásszák.
Ég veled, vörös zászló.
Ellebegsz álmainkon.
Egy sáv maradsz csupán
az orosz lobogón,
fehér és kék
ölelő satujában.
Meglehet, a vörös is
eltűnik majd a vérből.
Vörös zászlónk, ég véled.
Színünk száma most három,
egyetlen színből ne lengjen
többé
talmi lobogó.
 
 
Ez lett a sorsod:
golyó, selyemrepesztő -
a mieinktől is,
mint mindenkitől?
Ég veled, vörös zászlónk.
Ártatlan gyerekként
vereset játszottunk, veszettül
fehérre fenekedve.
Világunk, mely fölemelt,
volt-nincs ma már.
De Atlantiszunkon
éltünk és
szerettünk.
Elomlott vörös lobogóm,
a fűben, kiterítve, lenn.
Sunyin csáklyázzák: él-e még,
durván döfödve.
Én nem vettem be a Télit
Berlin alatt se voltam.
Bősz komcsi sem vagyok.
De zokogok
fölötte.
 

Jevgenyij Jevtusenko versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.099 mp