lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

Kosztolányi Dezső versei


Érzés

Ha van, akit jobban szeretsz magadnál,
úgy, hogy te néki mindent odaadnál,
a boldogságot is, nem kérve hálát,
mért nem óhajtod, hogy ne is legyen,
mért nem mered kivánni a halálát?
S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék,
beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint
nem óhajtod néki amit magadnak, a
legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést -

nem tudsz felőle, csak szereted.

Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

Búcsú 

A holdsugárban... a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.

A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.

1906

Közelgő vihar
  
Egy kép alá

Már háborog zajló, sötét habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat - a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem-remegve
belesüvít a sápadt fergetegbe...

A földön
  
"To love the earth"
                       Byron

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.

Erdőben 

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel
boruljatok vérző szivemre le.
És részegits meg párás, gőzölő föld
s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyüszárnyu szellők
a téli bútól bágyadt arcomat,
az ébredő tavasz örömdalában
ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik
hullámzatos, sötét hajam.
S én hallgatom fáradt szivem verését
merengve mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,
elbágyadok és meg se moccanok.
S a szél lábbújjhegyen jő nézni erre,
hogy élek-e - s fekszem, mint egy halott.


A hídon

Húsz éves voltam és egy éjjel
     tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
     haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
     alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben
     hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva
     a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
     szájam sirástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkal,
     titokzatos, bús volt az éj,
s a selymes és szagos víz árja
     hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,
     üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
     bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
     eltünt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
     a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sirni kezdtem,
     agyamba nyilalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
     az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre,
s elém tünik-e majd igézve
     e híd, e hab, e tűz-virág,
s az éj, amelyre a sugár szőtt
     vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet?
     megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
     huszéves ifjut, enmagam?
Sirok, avagy csak ámulok tán
a könnyü perc hamar lefolytán?
     Vagy tördelem eres kezem,
s a habzenére, lángözönre
     nem is emlékezem?

Ki tudja... Mostan is gyakorta
     úgy rémlik, mint egy költemény
az én sirásos, nyári éjem,
     az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
     mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
     Én voltam-e?...

Miért?

Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.

Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.

Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.

1908

Vizek, vizek...  

Vizek, vizek:
zengjétek szörnyű bánatom,
vigyétek a gyászhírt tovább csak,
a mormoló nagy óceánnak,
hogy éget a könny, fájdalom...
vizek, örök vizek!

Hegyek, hegyek:
ti büszke sziklapaloták,
kecsegjen az erdőtök orma
nagy búm alatt, szörnyen csikorgva,
míg sorvadok magam tovább...
Hegyek, örök hegyek!

Tüzek, tüzek:
kerengő gömbök, lángfolyók,
szikrázzatok, s a kormos űrbe
írjátok a búmat letűnve,
mert eltűnök, mint a homok...
Tüzek, örök tüzek!


Mostan színes tintákról álmodom.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Már megtanultam 

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

Szerelmi dalok  

1

Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.

Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.

Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.

S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2

Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.

Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.

Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.

Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

1905

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

1905


Az alkonyathoz  

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
     Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
     Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
     Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
     Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
     Ó alkonyat!

1905

Csomagold be mind

Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az aranyt, kevélyen
csengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön,
s meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.

Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
hatalmas hang kiabál újra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjúi parádé.
Úgyse soká tart már számomra e földi
vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, te nagy
igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Egy átok  

Míg én zokogva elrobogtam,
ti engemet megátkozátok.
S most a szivemre kő gyanánt hull
egy átok.

Romlott szivem vérével én most
sötétre festem a világot,
és húzva húz vadul felétek
egy átok.

Fulladva és lihegve hordom,
reám kacagnak a leányok,
s átok ragyog égő szemükben -
     egy átok.

S sír felé húz e nehéz kő,
mindent örök borúba látok,
él egy leány, és vár reám, mint
     egy átok.

Sokszor hörögve ágyra dőlök,
mikor elhagynak a barátok,
s belésüvítem a sötétbe:
     Ó átok!


A holtak vonatja

Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.

Előtte a kietlen puszta hallgat.
az éj ijedve, sírva fölriad,
kísértetképpen tűnnek el a falvak,
s az ismeretlen, mennydörgő hidak.

Egyetlenegyszer látod, sose máskor,
avarzugáskor, varjukárogáskor
halált sivítva, rémülten zörög.

Hasítja a párás, lila ködöt,
bámulsz utána, amint elhalad,
s egyszer megáll az ablakod alatt.

Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.


Tíz év után 

Amerre járok,
     amerre nézek,
felém susog
     a hűs enyészet,
bedőlt siroknál
     búsan bolyongok,
holdfényben úsznak
     fönn a falombok.

Amerre nézek,
     amerre járok:
egy-egy üres hely,
     egy friss sir-árok,
ma is mulatnak
     s sírhalmot ásnak!
Bohó világa
     a változásnak!

Amerre nézek,
     amerre járok,
hívnak a szőke,
     bús délibábok,
a csalfa múltból
     hiú jövőbe -
küszködve bukni
     mindég előre!

Amerre járok,
     amerre nézek,
egy új reménytől
     mindenki részeg,
s én tépelődöm
     e szép világon...
Talányos élet,
     talányos álom!...

Finale
  
1

A néma őszi tájra nézek.
     Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
     rám ritkuló fák hajlanak.

Nem nézek hátra, ámde érzem,
     mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
     s éppily merengő, hallgatag...


2

Ma újra felsír a szivemben
     egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú...
     Vajon, vajon megérted-e?

Tavaszkor egy ifjú leányka
     csokrot adott egy férfinek
- kék ibolyát, örök szerelmet -
     aztán kevély lett és hideg.


3

Ó mennyi ábránd háborítja
     e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
     ellengenek szivünk felett.

Egy szép mosoly, egy kézszorítás
     illatlehellő fák alatt...
És vége lesz a bús regének,
     egy sír, mi abból megmarad.

Lámpafény
  
1

Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.

Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám s nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.


2

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
     te vagy mezőm, rideg szoba -
S oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,
     a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.

Az elmulással így tusakszom,
     kezembe gyorsan jár a toll,
s a lámpafénybe bámul arcom...


3

A zöld mezők selymére félve hágok,
     mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,
     és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,
     felém csilingel millió virág,
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyin át,
     amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.

Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
     dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
     kinyílanak a sápadt nympheák.


4

Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e az öblös csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog,
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.

 

Kosztolányi Dezső versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.03 mp