lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

PILINSZKY János versei

Kétsoros
 
Emeld fel, ahogy akkor fölemelted,
és üss vele, ahogy akkor ütöttél. 
 
 
A tengerpartra
 
A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.
 
 
 
 
Levél
 
Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.
 
Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.
 
Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.
 
Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre. 
 
 
 
Egy titok margójára
 
Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát. 
 
 
 
Egy szenvedély margójára
 
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
 
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
 
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza. 
 
 
 
Azt hiszem
 
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
 
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
 
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem. 
 
 
 
Te győzz le
 
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények
 
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
 
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
 
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország. 
 
 
 
A tenger
 
A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.
 
S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.
 
Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény. 
 
 
 
 
Könyörgés
 
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
 
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
 
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
 
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress. 
 
 
 
Magamhoz
 
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
 
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
 
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
 
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
 
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
 
 
 
Bordal
 
A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.
 
A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.
 
Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!
 
Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban. 
 
 
 
Őszi vázlat
 
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
 
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
 
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom. 
 
 
 
Halak a hálóban
 
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán. 
 
 
 
Mégis nehéz
 
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
 
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
                  Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
 
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
 
Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz. 
 
 
 
 
Ki és kit?
 
Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.
 
Akár egy kivilágitott
vesztőhely, leszoritott tarkó,
oly szép és idegen a látvány.
 
Fények és árnyak,
léptek, bútorok,
hová kerűltem?
Ágy és székláb,
ki is van itt, ki van jelen,
és ki figyel, s kit is figyel?
 
Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban. 
 
 
 
Fohász
 
Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörü vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok! 
 
 
 
 
Öröklét
 
A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk. 
 
 
 
Verés
 
Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én. 
 
 
 
Akvárium
 
Nővérem az akváriumban
behuzódik a moszatok közé.
Éjjel-nappal keressük, hol van,
nénéi, gyerekei, unokája
keressük a nyálkás és idegen
lomb-levél sírban-temetőben.
 
Ágyán kuporog. Törmelék.
Remeg. Fölébred. Fölriad.
Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.
Ahogy egy halmadár
uszonyait verdesi, tördeli:
 
remeg és lüktet. Halmadár szeme
nem a szemünket keresgéli, csak
lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,
csak luk legyen, bárkiben, bármiben,
ellenünk, ellenem, maga ellen,
luk, bármi áron. 
 
 
 
Tékozlók
 
Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.
 
A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.
 
A fiúk hazatérnek.
A lányok soha. 
 
 
 
 
Kopogtatás
 
Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
 
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése. 
 
 
 
 
Kikötőben
 
Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.
 
Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.
 
Szemeddel eltűnt minden drága kék,
kecses fejeddel minden szép vonal,
s most nincs a test, mely felhőn túl loval
a napba szállni szédült szárnyakon.
 
Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó tiszta hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem. 
 
 
 
 
Csönd
 
Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett. 
 
 

PILINSZKY János versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.04 mp