lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

REMÉNYIK SÁNDOR versei


Fagyöngyök

  
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

 


Csak így...

  
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.

 

Akarom

  
Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

 


Homokba írtam...

  
Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.
Puszták homokján különös rovás.

Homokba írtam minden mondatom,
Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
Homokba írtam minden mondatom.


Nincs enyhe szó...

  
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.


Álom

  
Álom, szelíd kis húga a Halálnak.

Tedd a szememre hűs gyerekkezed,
De képet ne varázsolj elibém,
Ne varázsolj se búst, se édeset,
Szemem fényébe szórd a homokot,
Szürke porát az öntudatlanságnak,
Mély sülyesztőn vidd le a színeket,
Aludjak, ó de álmokat ne lássak.
Álom, szelíd kis húga a Halálnak,
Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás?
Nekem van elég álmom éberen,
Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen,
De utast ne vigy magaddal a hajón!

 

Mi mindíg búcsuzunk

  
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

 

Azután...

  
A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.

Mi elmegyünk, ki tudja merre... messze,
Nyomunkba jőnek újak, mindíg újak,
Valahol örök takarodót fúnak.

Vagy visszatérünk? holnap? jövendőre?
Leszünk árboctetőkön Elmo-tűz,
Titoklánc, mely szíveket összefűz?

A gyűlölségünk lesz szúró tövis,
A szeretésünk csipkerózsa -
De ah, fogunk-e tudni róla ?

 

Tavon

  
Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Hány álomgyűrű tágul,
Vesz végbúcsút a mátul,
Oszlik és alakul meg újra,
Viharszárnytól hány örvény támad
Tölcsérit a fenékbe fúrva?

Az én tavam most tükörsíma,
Oly csendes, mintha halni hína,
Nem zúg a nádas, áll a szél,
A véghetetlen magasságból,
Valami égi rózsafáról
A holt tükörre libben egy levél.

 

Sziklák

  
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

 

Záróra után

  
Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.

Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.

Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.


Sóhajok hídja

  
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet,
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.


Hangverseny

  
Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.

Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És s új szünet.

És felhallatszik újból a patak,

 

Add a kezed...

  
Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!

 

 

Mikor ünnepet ül...

  
Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

 


Néha félek...

  
Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

 

 

Csipkerózsa

  
A vártoronyban szűzi csend,
A pergő rokka elpihent,
Áll az idő s nincs benne óra,
Királyfi, átkozott kezed
A tüskerácsra mér' teszed?
Most boldog Csipkerózsa.

Százévig nőtt a lángsövény,
Mögötte nincs könny, vágy, remény,
Semmi, csak boldog álom,
A gonosz tündér jót akart,
Herceg, ez álmot ne zavard,
Ne lássanak e tájon!

Alszik, tán rólad álmodik,
Lovag, van bátorságod itt
Álmához mérni rongy-magad?
Az Élet vagy, te átkozott,
A bűnt, a bajt, a jajt hozod
S kezedhez szenny tapad

S ha vágynál mégis törni át,
Találj szemben ezer halált,
Szívedbe tüske törjön,
Vérzőn szakítsd a lángfalat
És úgy maradj a vár alatt,
És szomjúság gyötörjön.

S Te csak aludj, kis Csipkerózsa,
Áll az idő, nincs benne óra,
Sorsod nem mostoha,
Az álmod szent,
A rokka elpihent,
Aludj, ne ébredj fel soha!

 

Dialóg

  
A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.

A harkály:

Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

A fenyő:

Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.

A harkály:

Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

A fenyő:

Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.

A harkály:

Az emberektől függ tehát?

A fenyő:

Az ember nagynak képzeli magát.

A harkály:

Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
S melléd telepszik egy vidám család?
Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

A fenyő:

Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.


Tőlem...

  
Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,
Én rajtam megfogant egy furcsa átok,
Ábrándos húrja nincs a hegedűmnek
És senkinek sem adok szerenádot.

Epedve búgó vágyak poétája
Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek!
Nem trubadúrnak jöttem én ide
S nem küldtek engem rózsaligetek.

Az éj s a köd küldötte vagyok én,
A szakadékok üzennek egymásnak
Velem. És köt a kietlen parancs:
Magánosan az utak szélén álljak!

Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt!
Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori!
Hivatásom: az örök fájdalom
Ércbetűit az ős-gránitba róni.

Hogy járjam a lét tarolt erdejét,
És versenyt süvítsek a szabad széllel!
S egykor, ha minden dalom elapadt,
Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!

 

 

Sas a magasban

  
Lassan kóvályog az erdő felett,
És egyre szélesebb köröket ír,
S a földtől egyre távolabb lebeg.

Lassan elnyeli a levegő-ég.
Hatalmas szárnya alig-alig lendül,
Ez "ama kiterjesztett erősség".

Idelenn hullanak a levelek,
S én hulló levelek útján megyek,
És magammal, és mással,
És az Istennel perelek,
S lényem törvényét félve kutatom.

Az a másik ott fenn:
A végtelen erő,
S a végtelen Magány,
És a végtelen Nyugalom.

 

 

Hangszerek

  
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.

Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke kürt.

S van költő, kinek lelke aeolhárfa,
És nem nyúl hozzá kéz,
Csupán a szél, mely végtelenből jő,
És végtelenbe vész.
Van költő, kinek lelke aeolhárfa.

 

Úgy fáj már minden...

  
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.


Vágy

  
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

 

 

Vizek ha találkoznak

  
Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek - és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.

 

 

Ne szóljatok

  
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek...
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
Életen túl, innen a halálon
Még tartja őket valami csoda...
Pedig elmult Halottak napja is,
Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Ne szóljatok, és ne mozduljatok, -
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok és ne mozduljatok,
Egy nesztelen lépést se tegyetek, -
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Hátha örökké tart ez a csoda,
Hátha nem hullnak le a levelek...

Kolozsvár, 1927 november 6.

 

Válasz egy nagyon messziről jött levélre

  
Dr. S. R.-né Reményik Jolánnak

Tizennyolc esztendőnek távolából
Jött a leveled,
Mint gyermekkorom halk ezüstkacaja,
Úgy cseng a neved:
Jolán...
Az elillanó évek csolnakán
Lelkem mi mindent ringatott azóta,
Mennyi álom és mennyi nóta
Kelt és halt el a parttalan vizen,
Tizennyolc esztendő hiszen
Ugyebár a mi araszos,
Dalos, jajos és panaszos
Életünkben egy örökkévalóság?!

Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs,
Most úgy dereng fel
Szelíd-halványan az emlékezés.
A neved,
Mintha idézett volna szellemet:
A rég-voltak körültem tábort járnak,
Gyűlnek, kopognak, lengenek az árnyak,
A mélyből zeng sok régi-régi hang,
Megannyi elsüllyedt harang,
S azt zengi mind,
Amire a Te leveled is int:
Hogy "mindnyájunkon betelik a Sors."

Tizennyolc ismeretlen éven át
Szó világít-e, gondolat vezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Foghatunk-e mi ketten kezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Napfényből, holdsugárból van-e híd?
Azt írod Jolán,
Tizennyolc év után
Meséljek Néked rólunk valamit.

Mesélek hát... Máskép volt hajdanán,
Csendes szóval mikor a mesét nékünk
Novemberi vasárnap délután
Te mondtad: a mi "nagyobbik testvérünk".
- Mesélem hát, hogy porbaomlott rég
A nagyapámék öreg háza,
De még a Hója-erdőben a szél
A nyögő fákat épúgy rázza,
Mesélem: áll még Dónát, a kőember

A hegytetőn épúgy, mint hajdanán,
De egy sziluett hiányzik alóla:
A bölcs öreg, szegény jó nagyapám.
Most újra zöld a vadszőlős veranda:
Forró nyarakon hűs enyhet adó,
Az asztal is még régi tán, de rajt'
Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó.
Tőlűnk ment el a mult, vagy mi a multtól,
Elváltozott, vagy régi még a Hója?
Én nem tudom. A tornyos villa áll,
De rég üres, de rég nincs már lakója.
Ki lakta hajdan: mind világgá ment,
Sok már csak sírhalom: virágot termő,
Rájok én most gyakorta gondolok
Borongva; már egész kis fejfa-erdő.

Most "át" gyere: - Ez itt a hintahely,
Ez itt a hinta cölöpfája;
A régi még. De ritkán ül bele
Jókedv, amely az égig szállna.
Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak,
Némán hajol a zongorára
Egy karcsú lány... Beethoven szenvedélye
Kizúg a holdezüstös tájra.
Ez - "Sárika, a bájos csöppség."

Tovább meséljem? Meséljek még, megint?
Mondjam, hogy lassan megőszültenek
Munkában, gondban édes szüleink?

És arról, ki e bús sorokat rója, -
Mit tett - hogy élt - hogy számoljak be Néked?
Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla.

Így tűnnek-mennek lásd, tovább az évek,
Jolán -
Egy illanó nyár aranycsolnakán -
Meséltem Néked.

1918 július


Régi levelek olvasásakor

  
Anyám, kezedben régi levelek...
Tűnődések borongó napja ez,
Mint Mariusnak Carthago, feléd
A multból csupa tört fal meredez.

Míg multak könyvét félőn forgatod,
Kezed bevégzett sorsokat simít,
Elhalt ujjongást, elsiklott jajt
S a porladozók fagyott könnyeit.

Álmok kövéből márványpalota,
Hitből, vágyból elefántcsonttorony!
Mi volt még itt?... Leomlott, szertehullt...
Virágpor száll csak horpadt sírokon.

Ó egyszer minden lélek Marius
S egyszer minden mult Carthagói rom,
S csak rom marad: rá az emlékezet
Örökzöldjét hiába futtatom.

Anyám, a multak könyvét forgatod
S állnak előtted romok, feketén,
Most rám tekints! Előled elfedem
A költészet fény-fátyolával - én!

Anyám, a multak könyvét forgatod:
Hányan voltunk!... Most - nehányad-magunk.
Anyám, öleljük meg ma a Jelent
S szeressük egymást, míg együtt vagyunk!

 


Bevezető ének

  
Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Harsogják körül szent zenével,
Templomi, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!

Most elsüllyedt a nagyvilág.
Csak e völgy van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!

 

Pierrot - magának

  
Oly mindegy: költő, vagy komédiás.
A cirkusz előtt egy a két szerep.
S oly mindegy, tapsot kapsz-e, vagy babért,
Vagy hagymakoszorút, "feszítsd meg"-et.
A játék így is, úgy is lepereg.

Oly mindegy: költő, vagy komédiás,
A cirkusz előtt egy a két szerep,
A fontos az, hogy te önnönmagad'
Hősnek, vagy pojácának érezed.
Hisz lényegében egy a két szerep.

A fontos az, hogy te mit érezel.
Ha erős vagy: csak új erő fakad
A vessző nyomán megütött szívedből, -
S ha gyönge: lerogysz a babér alatt,
A lelked így is, úgy is egy marad.

 


Szomorúfűz

  
A tó partján a komor fűzeket
Világos zöldbe öltözteti lassan
A napról-napra melegebb sugár,
Megfejti téli titkát ágaiknak,
Smaragdragyogást tereget reájok, -
Csak földre hajló, fáradt vonalát
A fűzfagallynak nem másítja meg,
Nem emelheti ég felé soha.

Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
Anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(Lerajzolhatott volna engem is,
Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
A tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?"
A váratlan kérdéstől megzavarva,
Anyám elhallgatott.

Így hallgattam el én is, valahányszor
Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
Mikor nincsen rá különös okom? -
Zavart a kérdés. - Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
Elvettetnek a különféle magvak,
Öröktől készült, titkos ősmagok,
Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,
Jegenyévé szökken a negyedik, -

S az utolsó, de tán a nem legkisebb
Szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
A tó tükrére csüggedt-komoran,
Akkor is, mikor napfény hull reá,
Akkor is, mikor zöldje ütközik, -
S tavaszba fordul a vénhedt világ.


Nocturne

  
Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját.

Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs,
Amelyre nem lehet
Tenni véres kezet
S rá szenvedéllyel vágyni,
Csak nézni és imádni!
Mily csend!
Csak gyönge szellő támad,
Ingatni egy-egy ágat.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
Most rámhajolt
Egy almafának ága,
Mintha megáldna.

A fák közt megrekedt a mély homály
S egy kurta pillanatra
Mintha belém nyilalna:
Hátha valaki orgyilokkal áll
A lomb között
És les,
Engem gyanútlant, halálra keres!

De nincs szívemben félelem.
Miért
Rettegni úgy e balga életért?
A gyilkos ha kitoppanna elém,
Megfognám szép nyugodtan a kezén,
És szólnék: nézd, mi kéj,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját!

És mondanám neki
Hogy énrám tőrét hiába feni
S mutatnám neki,
Hogy ragyognak a néma csillagok!
S hogy én a csillagok
Vérrokona vagyok
S hatalma nincsen rajtam a halálnak,
Mert megbékéltem
A Mindenséggel,
És fenn az égen fények,
Vagy lenn a sírban férgek:
Énrám mindenütt csak rokonok várnak.

Szívemben nem a félelem,
A Csendnek óceánja van,
Mint alvajáró, úgy megyek,
Oly balgán és oly biztosan.
Nem érzek semmi vágyat,
Símogatom a fákat
És elbolyongnék köztük hajnalig,
Ők felfognák a nekem szánt csapást,
Ők felfognák,
E kemény törzsű öreg rokon-fák,
Hajdanán
Szelíd kézzel ültetette ide őket
A nagyapám
S a sírból idáig ér a keze.

Ezek a fák
Épp olyan régi rokonok,
Akár a csillagok
S a sír virágai.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant messzi bolt.

 

 

A pécsi minaret

  
Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.

De nem dőlt, megállt csorbítatlanul,
Csak árván maradt a török torony,
Mint dagály után üres csigaház
A tengerlátogatta homokon.

Úgy rémlik, engesztelő oszlop ez
Két testvérgyilkos sírhalma felett:
Szembejöttek a sors sikátorán,
S vívtak, míg mind a kettő elesett.

Körülöttük népek bozótja nőtt,
Azt öntözgette ez a balga vér,
A késő bánat árva oszlopán
Kereszt és félhold immár összefér.

Isten, Allah egyformán büntetett:
Meghalt Mátyás és meghalt Szolimán...
Mereng, mereng a méla minaret
A pécsi kórház csöndes udvarán.

Pécs, 1927 május
 

REMÉNYIK SÁNDOR versei hozzászólásai

  • RÉKUCI RÉKUCI:

    Gyönyörűek,elképesz tőek!RÉKUCI)))))))))) )))))))))

  • RÉKUCI RÉKUCI:

    Nagyon szép versek,tetszik!RÉKUCI) ))))))))))))))))

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.032 mp