lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

SÍK SÁNDOR versei

Dal


Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat.
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes, édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág.
Mondd: mért oly bús az alkony?
Mért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?

----------------------------------------

Este az ablakban


Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.

És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.

A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.

Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.

Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.

-----------------------------------------


A hajnal szerelmese


Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

-------------------------------------------------------

Belenéztem a Napba


Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.

Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.

Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény

Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.

------------------------------------------------------

Phaëton


Fekszem a földön a fiatal fűben, a nap sugarán.
     Síma az ég.
     Nyári nap, déli nap
     Tűzszeme ég.
Ömlik a lángja hevítve, tüzelve, lobogva le rám.
     Húnyt szememen át nevet az ég.
     Fényről, napról,
     Égő sugarakról
     Ió Paian!
     Szállnak a szélben ősi mesék.

Hunyt szemem issza a fényt és tárt szívem issza a lángot.
     Nap fia én!
     Szállok apám, istenapám
     Tűzszekerén.
Messze alattam a föld. Kezeimben tűzeke. Szántok.
     Lángba borul körülöttem az ég.
     Tűzről, lángról,
     Nagy tűzi csudákról
     Ió Paian!
     Égnek a szívben ősi mesék.

----------------------------------------------


Holdsugár


Hull, hull a holt mezőre
(Jaj, halkan lépjünk!)
A hold ezüst esője.
Halk álom-kezek hintik.

Álmodjunk, mindig.

A hold egy néma álom.
(Csitt, halkan lépjünk!)
Talán ma megtalálom.
Talán az égbolt kéke.

Talán a béke.

Száll, száll suhanva egyre
(Ó halkan lépjünk!)
Nagy, hallgató hegyekre
A hold, a szem, a lélek.

Tán ott az élet?

Mese-fény szerte-széjjel.
(Ah halkan lépjünk!)
Fehér ezüst az éjjel,
A föld, az ég, a lélek.

Álmodom: élek.

.......................................

------------------------------------------

A titok
IV. A sírásról és a nevetésről


Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.

Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.

Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.

És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.

És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.

Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.

A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.

---------------------------------------


A titok

XXIV. Az örömről

Minden rózsa szent legyen.
Minden bimbó kifeseljen,
Minden virág illatozzon.
Minden rózsa szent legyen.

Minden ember vigadozzon.
Dal nevessen mindenütt,
Nap nevessen mindenütt.
Minden ember vigadozzon.

Minden ember lelje meg
Minden vágya teljesültét,
Minden bimbó pattanását.
Minden ember lelje meg.

Minden lány legyen menyasszony,
Minden férfi vőlegény.
Piros legyen minden arc.
Minden lány legyen menyasszony.

S én mindenhol ott legyek.
Vígan minden vígadóval
Sírva minden könnyezővel,
Én mindenhol ott legyek.

Énnekem ne jusson semmi:
Én örüljek ővelük,
Én daloljak ővelük.
Énnekem ne jusson semmi.

Minden öröm örömöm.
Énnekem ne jusson semmi.
Csak a mások mosolygása.
Minden öröm örömöm.

--------------------------------------

A mécses


Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja,
Amíg nevet a napfény és csodákról mesél:
Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél,
És tűzzel simogassa az új nap arany ujja.

Mert szállton száll az óra, s az est jő könnyesen,
Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak,
És minden régi sírok rémei visszajárnak.
Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen.

És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét.
Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat,
A percek suhanását, a könnyek születését

Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek
S az eljövendőségnek, és mindent, és magad.
És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek.

----------------------------------------


Este


Magam vagyok.
Suhog, lobog
A kályha.
Rőt fény remeg
A reszketeg
Homályba.

Kint bús a táj.
Hószárnya száll
A télnek.
A föld felett
Szilaj szelek
Zenélnek.

A szikra száll,
A félhomály
Megéled.
Mozdul a csend,
És fölmereng
A lélek.

Szorong, remeg,
Mint szellemek
Dalára.
A Tűz lobog.
Suhog, dohog
A kályha.
........................................

Alkonyat a Balatonon


Csillog az alkony, ég a tó,
Szállj rajta, ringó halk hajó.

Szállj, halk hajó, halk sóhajom,
Hűvös habon, hangos habon.

Hangos habon suhog a szél.
Az éj lassan nyomomba ér.

Már bontogatja szárnyait,
Már suhogtatja árnyait.

Már hűlnek lassan a habok.
Én nézem a húnyó napot.

Nézem a napot, míg lehet,
Míg ott úszik a hegy felett.

Míg hű hozzám hab és hajó,
Míg arany arccal ég a tó.

Míg szállhatok, míg hajthatom
Feszült inakkal csónakom,

A tűzben égő hegy felé,
A tűz felé, a nap felé.

Egy perc talán, egy pillanat:
De addig az enyém a nap.

Enyém a nap, enyém a fény,
A tó tündöklő tükörén.

Szállj lelkem, szállj te halk hajó.
Csillog az alkony, ég a tó.

-------------------------------------------

Tűnődés


Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

.......................................

Virág a tengeren


Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.

Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.

Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.

A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.

A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.

A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék egen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.

----------------------------------------

Emlékezés az otthoniakra


A nevükre aranyos napfény
Ragyogja be mindig a lelkem.

Sokszor-sokszor gondolok rájuk,
S mindig mosolyos dallal telten.
És mindig újak énnekem.

Sokszor, mikor ködös az alkony,
Sokszor, mikor könnyes az este:
Suhogva bont szárnyat a lelkem
És suhanón száll messze-messze.
Olyankor hozzájuk megyek.

Hangtalan-halkan odalépek.
Olyankor elnémul az ajkuk,
És félig-sejtett sejtelemképp
Reszket a lámpa fénye rajtuk.
És nem tudják, hogy ott vagyok.

Olyankor megrebben a lelkük,
Mint halk szellőn fodra a tónak.
Valahogy a lelkemet érzik,
S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
Csak összeragyog a szemük.

Nem is tudják, hogy láttam őket,
Nem is tudják, hogy köztük jártam,
Hogy megfürdöttem a lelkükben:
Gyümölcsillatú napsugárban.
S hogy csupa illat a szobám.

-----------------------------------------

 

Búzavirág


Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.

Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.

-----------------------------------------

 

Falusi reggel


Eresz alatt a fecske már cikázik.
Tereli népét már a kis kanász
És siket tülkén boldogan danáz.
Eperfalomb közt friss szél furulyázik.

A háztetőn egy álmos macska ásít,
Kézfogva nézi két apró gyerek,
Pufók az arcuk, kék szemük kerek,
Kontyos az egyik, süveges a másik.

Misére kondul harmadik harangszó.
A pap siet. Vékonyka, messzehangzó
Dicsértessékek kórusban kísérik.

S megbillentvén öreg kalapja szélit,
Dicsérjük! - dörmög egy szavafukar,
Barázdásképű, ballagó magyar.

------------------------------------------

Mi hárman

(Schütz Antalnak)


Bús téli dombon állok egyedül.
A völgyön tél halotti fátyla ül.

Csontig verő szél hófelhőt kavar,
Vadul örvénylik néma hóvihar.

Sehol egy ember. Sehol semmi nesz.
Minden a hó hideg fátylába vesz.

Amerre pillant könnyező szemem:
Fehérség, néma, holt, reménytelen.

Hótorlaszon túl, télviharon át
Egymást gyilkolja egy bódult világ.

Embervér áraszt földet, óceánt,
Égen-földön a sors ekéje szánt.

Veszett viharban, őrült tengeren,
Pici zöld sziget, ez az én helyem.

Itt vér, vihar elsimul hangtalan,
Mert szívemben Krisztus békéje van.

Ezen a dombon itt hárman vagyunk,
És egymás mellől el nem mozdulunk.

Az egyik én, ki ideküldetett
Felhők között mutatni kék eget.

A másik ő, a lelkem jobb fele.
Itt is velem jár, mint én ővele.

A harmadik az Úr Jézus velünk,
Ki összefogta két meleg kezünk.

És őrjönghetnek minden viharok,
Mi hármunk szeme szótlan mosolyog

De nem kacagva: némán, csendesen,
Belülről, mélyről és rejtelmesen.

És e mosolyban meghal minden átok,
S belénk öleljük a szegény világot.

------------------------------------------

 

Hold a Csóványos felett


Merengő arccal üldögél a hold
A láthatatlan Csóványos felett.
Az ember felnéz és feled.

A hold körül a lámpás csillagok,
Lába előtt a hallgató hegyek,
És szőnyege, a rengeteg.

Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élő éjszakát.

Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.

S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.

Hold és hegyek, erdők és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet.

-----------------------------------------------

Hársfák


Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
    Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
    Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
    Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
    Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván
    Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
    Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
    S búgni, mint a hárs!

------------------------------------------------

Sóhajtás a felhők után


Hegyek hátán járdogálok,
Üldögélek, meditálok.
A világból kiszakadtam,
Kék fölöttem, zöld alattam.
Bár közéje illeném!

Csupa lanka fenyvest látok,
Tengertáncos hegyvilágot.
Csupa hullám, csupa dallam!
Ami nincs is, belehallom,
Ami fáj is, muzsikál.

Fürge könnyű fellegárnyak
Erre jönnek, tovaszállnak.
Hej de volna szállni kedvem!
Nézem őket irigykedve,
Mint a sárga repceföld.

Ó hogy int a tarka távol:
El a bűnös, buta mából!
Zsibbadt lelkem ó hogy lendül,
Föl a kötőfék jelenbül,
Mely kemény húsomba vág!

Felszökellni, köteletlen,
Merre zsong az ismeretlen,
Szállni, nőni, föl a fölbe,
Elsimulni amaz Ölbe,
Amely egyre hívogat!

Ott, az Ölben elpihenni!
Aztán újra visszalenni,
S mindenkinek, kéretetlen,
Odatárni meleg mellem,
Mint a jóságos hegyek!

-----------------------------------------

Éjjel a tengeren


A tengeren a holdfény selyme zizzen,
Virraszt az ég ezernyi csillaga.
Örül a tenger és az éjszaka.

Fenn a födélen állok egymagamban,
És átremeg a vizek illata.
Ölel a tenger és az éjszaka.
Fanyar csókjával meglegyint a szellő,
Idegen mámor reszket rajtam át.
Érzem a tengert és az éjszakát.

Földtől, hajótól, valóság porától
Lebbenő lelkem eltépte magát:
Szívom a tengert és az éjszakát.

Belesóhajtom lelkemet az éjbe,
Tengeranyám lágy hullámaiba,
Én, és a tenger és az éjszaka!

Belefürdöm a tengeréj szelébe,
És összebúg a hármas mély szava:
Én és a tenger és az éjszaka.

(A tengeren, Nápoly és Palermo közt)

-------------------------------------------

A fehér koszorúk titka


Soha-soha még ilyen éjszakát!

A tele-hold fönnjár az égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Harmatos füvön, holdas úton,
Mi hárman,
Hulló sugárban, fehér sugárban,
Fehér ruhában, szótalan,
Én és az öcsém és a húgom,
Mi megyünk, a harmatos úton,
Holdas füvön, hallgató réten át.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most másként látom az egész világot.
Most látok.
Jaj, tudjátok: az élet ez az út,
Amit most járunk, kéz a kézbe, hárman,
Fényben, fehérben, hűvös holdsugárban,
Sugárban, amely hallgat és hazug.
Most látok.
Jaj, testvérek, most mindent látok:
A fejünkön fehér fénykoszorút,
Hűs holdsugárból sápadt koronát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Megfogta szemem a látó-igézet.
És nézek,
Csak egyre nézek, némulva nézek.
És most mindent, minden titkot megérzek.
Tudom: az egyik koszorú az élet.
És most sírok, és mind, mind kitalálom:
A másik koszorú az álom.
És tudom, és a könnyem is megáll:
A harmadik koszorú a halál.
Jaj, dobjuk el a hideg koronát!

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most felhők folyják a holdat körül.
Testvérek,
Most eltűnt mind a három.
És most nem tudom: a három közül
Melyik koszorú volt az élet,
És melyik volt az álom,
És nem tudom, melyik volt a halál?

A harmat hull. A hold hallgatva száll.

Hallgatva száll a kékmosolyos égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

------------------------------------------


A tó lelke


Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

A tónak lelke megigézett.

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

A tónak lelke megigézett.

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

A tónak lelke megigézett.

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

A tónak lelke megigézett.

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

A tónak lelke megigézett.

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!

----------------------------------------

 

A magvető


Jön.
Nagy, néma árnyék, óriás lovon.
A verejtékes, nehéz éjszakában
Úgy nyúlik el rettentő ködalakja,
Úgy ölel körül mindent hidegen,
Mint a szívet a halálfélelem.
Setét lovát a föld vetette ki,
Párolgó teste úgy szövődött össze
Vér párájából, könnycseppek ködéből.
Feje fölér a felhők tengerébe,
Nehéz felhők elátkozott vizén
Ott úszik két világtalan gödrével,
Amelyből iszony s őrület villámlanak.
Ínyetlen arca onnan vigyorog le,
És onnan csillog fehér koponyája.
A régi rém az, a csonttestű Cézár,
A mindeneket meghajoltató.


Amerre megy,
Léptei alatt meghervad a föld,
És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan.
Amerre karja int:
Az őszült fákról pereg a levél,
A messzeségből véresen vonagló
Bukott lovak sikoltanak,
És megkonyulnak az emberfejek.
Amerre néz,
Az alvó mellre kísértetek ülnek,
A pisla mécs magasra csapkod rémesen,
És nagy kutyák üvöltenek az éjben.
Amerre elvonul: a lázas földnek ajkát
Sírok verik ki, sűrűn, sűrűn,
S a bolygó emberek szemében
Vad, sárga tűz lobog.


Így léptet el,
Így léptet el országok romjain,
Barázdát húz a dőlt világ fölött,
S inatlan ujja új magot szór
A véren hízott régi föld ölébe:
Szegény fejekből pirkadó jövőt.
Az Isten magvetője ő,
Ifjú vetés kegyetlen édesapja,
Vénhedt anyagból új remek művésze,
Vén szolgája az ősi Akaratnak,
Élet követe: a Halál.

SÍK SÁNDOR versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.03 mp