lap tetejére -------------------------- lap tetejére -------------

 

Google PageRank
 

<><><><><><><> -----

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

 

 

 

..........

 

-------------------

 

-------------------

 

 

Nők Salgótarjánért Klub Civil Szervezet--,,--

Linkgyüjtemény

ű

 

-----


 


Visit NoeNing
-----

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

Várnai Zseni versei

 Várnai Zseni:
Csodák csodája

 

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

 

 Száguldó idő


Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

 

Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!

 

Szerelem

 

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

 

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.

 

Hull a hó

 

Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

 

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.

 

Várnai Zseni :
Megyek feléd...

 


Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

 

Várnai Zseni:
Az időm sürget

 

Ha le nem írom,elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet el repül,
mint felhő,amely fölöttem göndörül,
mint szellő,ahogy elsuhan az éjben.

Időm sürget:-Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed...
adj jelt,míg éled a percnyi életed!

 

 


Várnai Zseni:

Egy női szív kering a Föld körül.

 


E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!


Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...
Egyedül fönt a jeges némaságban
szólni vágyott az egek vándora.

 


Egy női hang szólott az emberekhez,
és köszöntötte földi társait:
-Világ népe,ím teljesült az álom,
a lélek kitárta széles szárnyait!


A földi és az égi tér határán
férfi és nő Egy cél felé röpül:
BÉKÉT! BÉKÉT!
Haljátok földi népek!-
Fehér galamb kering a föld körül!

 

 

Várnai Zseni:

Gondolatok az öregségről

 


A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.


Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

 


De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal...

Katonafiamnak

Én magzatom, szép katonafiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed,
Vörösbe fordult itthon a világ!
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítnak önnön véreidre,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi az ásós, kapás hadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad,
Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek,
A termő föld lesz a mi lázadásunk:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,
Hús a húsomból, vér a véremből,
Hogy emelhetnél te akkor kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.
Borítson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha ős medréből kitör,
Ha úrrá lesz a tenger akarása,
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít, gyújt, vérbeborít:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 


Várnai Zseni:
Anyánk a fény

Ó, mennyi csillag fönt az égen,
ó, mennyi ember itt a földön,
élünk sugarak ösztönében,
anyánk a fény s az élet ösztön!

 

A csillagok szavát meg értem,
az emberektől sokszor féltem,
a csillagok szép, messzi fények...
a gonoszok a földön élnek.

A csillagok dalát megértem,
a csillagok üzennek nékem,
ó, mennyi jóság,mennyi szépség!
A földön is ragyog reménység!

 

 


Parazsat loptam…

 

Parazsat loptam a nagy kondér alól,
a kondérban forrt, fortyogott a lé,
egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
s nem láthattam a kéz, a kar kié.

A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
és mély, tüzes sebrózsát égetett,
nem éreztem a fájást és gyönyörrel
fogadtam ezt a lángoló jelet.

 

Futottam és az erdő vad magányán
elővettem vajákos lábasom
parazsomból tüzet szítottam s néztem,
mint fut a láng a száraz ágakon.

A tűz dalolt és sziszegett a pára,
már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
s ezerfű, mely hegyormokon terem.

 

Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam
illat kerengett s bódított a füst
s a holdvilágból lábasomba csorgott
álmothozó, delejező ezüst.

Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
bekentem arcom, szemem, homlokom,
karom, kezem, a keblem és a vállam
s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

 

karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
köröttem furcsa szellemek suhognak
vakító fényük vág, mint az acél.

A föld olyan parányi lett alattam,
amint lenéztem, szinte semmiség
s csillaghímes bársonyruhába burkolt
új dajkám, a bakacsin éji ég.

 

Azután nagy, feketeszárnyú angyal
suhant fölém és lágyan átölelt,
szárnya körém csapódott és szeméből
kék villámfényű kénkő láng lövellt.

Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
de szertefoszlott s húzott le a föld,
mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
sár lettem újra, szárnyam összetört.

 

 

Várnai Zseni:
A magasból nézve.

 

Mondják: a föld magasból nézve
bolygók között is szépnek szépe:
kék mint az álmok tündér csillaga
.Dús anyaföld,de mennyi kín szülője:
élő az élőnek lett a megölője.
Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
Ős ösztönök vad lángjai lobogva
s vészt lihegve futnak a földkörül.
De ember még nem ért föl ily magasra.
Vad ellentétek különös viadala időnk,
mely most a melyből fölmerül.

 

Lerombolt falak házakká magasodnak..
.és már egeket ostromol e korszak:
ember kering a légi tér körén.
Új eszközök formálják át a földet,
de föl nem támad az, akit megöltek,
bár rózsaliget virul Lidércén...
piros rózsák a véres föld szívén.

Mély fájdalom,hogy poruk fölött éled
nagy vajúdással az emberibb élet,
de nékik ebből nem jut semmi már...
S hiába minden kőbe vésett emlék,
nem tud róla,kit már az örök nemlét sötét,
időtlen mélységbe zár.

 

De jók a jóért szót váltanak újra:
merre haladjon hát az embert útja,
hogy békét leljen,ki a földön él!?
Gyógyítani,de sohase feledni,
a népek kötöz erős hidakat verni,
hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
újjá legyen, s élhessen, aki él!

 

Árva leány dalol…

Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
rútítni véle hófehér bokám
s hamuba lencsét hintett válogatnom
kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

 

Kemencepernye eltakarta arcom,
szépségemből nem látszott semmisem,
nem látta testem tejfehér csodáját
mezítelen még forró férfiszem.

Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
letépem rongyom s keblem gömbölyű
kemény kis halma villan a sötétben
s derekam karcsú, hajlós gyönyörű

 

holdsarlós íve táncosan kígyózik
s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
tüzel, mint égő napban a virág

s gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
így csókolatlan és örömtelen,
dér csípi majd testem sziromruháját,
s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

 

Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
útszéli gaznak s potrohos darázs
döng körülöttem, félek, hogy megérint,
a csókja szúr, mint perzselő parázs.

Ó esztelen pillangók, balga hímek,
vakon libegtek és nem sejtitek
idegen, furcsa illatom varázsát
s hószépségem izzásig hevített

 

felhős csúcsáig nem repültök rajban...
ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
megmérgesült mézem tavába fojtom,
bosszús szerelmem így beteljesül.


Fekete kutya

 

Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

 

Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad,
úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.

 

Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

 

Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.

 


Petőfi márciusa

 

A március Petőfi hónap
ha süt a nap, ha fú a szél,
ő ragyog itt a napsütésben,
s a szél szavában ő beszél,
s ha égzengéssel, villámfénnyel
ránk tör a tavaszi vihar,
mintha a szélvész kürtszavában
harsogna a Nemzeti dal.

Nincs március Petőfi nélkül,
e kettő egy száz éve már.
Az ő szemével látjuk, hogyha
madárka a bokorra száll,
fülével halljuk rebbenését,
s azt is, mikor egy bősz folyam
vagy egy rabnép láncát letépte
a szabadság felé roham!

 

Nincs március Petőfi nélkül,
ő költötte e hónapot,
s olyanná lett, mint amilyennek
az ő lantján fogantatott:
eszmékkel terhes, forradalmi
tettekre érett, lángoló
dala úgy szállt a nép szívébe
s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

Nincs március Petőfi nélkül,
idő és költő egybeforrt,
benne sűrűsödött, benne robbant
mind, ami forralta a bort,
az ő szavára várt a nép és
élesítette a kaszát,
abban a dicső márciusban
ő jelentette a hazát.

 

Nincs szabadság Petőfi nélkül,
ő égette szívünkbe, hogy
több a szabadság, mint az élet,
ez a legszebb népi jog!
Ő írta, vívta, tollal, karddal,
s rátette ifjú életét,
szabadságunk örök okmányán
Petőfi szíve a pecsét!


Várnai Zseni
SZOLGÁLJ, SZÍVEM!

 

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

 

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

 

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

 

 


Várnai Zseni:
Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

 

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

 

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

 

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem.

 


Várnai Zseni:
Mért sír a gyermek

 

Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor el hagyja meleg rejtekét.

A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj...
csak sír, mert fázik, éhes is szegény...
aztán megnyugszik anyja kebelén.

 

 

Várnai Zseni:
Virágos ág...

 

Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.

 

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.

 

S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.

 

S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

 

Várnai Zseni

Nem volt hiába semmi sem

 

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

 

Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

 

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném.

 

 

Várnai Zseni:
Mi legyek még?

 

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!

 

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.

 

 

Várnai Zseni:

 

Mint egy örökös viadal...

Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.

 

Alig tellett tejre,kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tőrt szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.

Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap,ha fú a szél...
csak élni...
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár,ha zöngicsél!

 

 

Várnai Zseni:
Őszi dal.

 

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

 

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..

 

Várnai Zseni:
Szeretni.

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.

 

E szép és szőrnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

 

Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról..hallani:
Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!

 

Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!

 

Várnai Zseni:

Novemberi napsütés.

 

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

 

Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.

 

Tudom,de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.


Várnai Zseni:
Ne irigyelj

Ne irigyelj púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
A lelkemen olyan nagy púp van,
Hogy majd bele szakadok.

 

Te nem látod,de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
Bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,
én se látok messzire,
Bukdácsolok,botorkálok,
s nem haladok semmire.

 

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd el nekem,
Én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,
nyomorultak szegények,
Ügye fogyott vagyok én is
össze vissza beszélek.

 

Képzelődöm,álmodozom,
mint az őrült,s azt hiszem
üvegből van, s össze törik,
Össze törik a szívem.

 

Várnai Zseni:
Levél helyett

Táviratok...levelek...levelek...
Mily jók is vagytok hozzám emberek:
köszöntő sorok, baráti szavak
repülnek felém,mint a madarak.

 

E sok levél mind a válaszomra vár,
írok...írok...de egyre több madár dalol nekem,
ó mily nagy jutalom
e megbecsült virágos alkonyom.

Köszönöm,hát ezerszer köszönöm,
hogy megosztjátok vélem örömöm:
a sugarat, mely homlokomra hullt,
s feledteti,mily szőrnyű volt a múlt!

 

Barátaim,de megbocsássatok,
mindőtöknek felelni nem tudok
külön külön nagy munka lenne az,
e vers szívemből csordul és igaz.

Hiszen tudjátok ez a lényegem,
benne a hálám,forró köszönetem
hozzátok,vegyétek név szerint...
fáradt szívem,most nyugalomra int.

 

Mögöttem oly sok küzdés szenvedés,
érzem rám férne egy kis pihenés...
megpróbálom....s küldöm e versemet
levél helyett: köszönet...köszönet!

 

Várnai Zseni:

Mint egy örökös viadal...

 

Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.

Alig tellett tejre,kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tőrt szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.

 

Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap,ha fú a szél...
csak élni...
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár,ha zöngicsél!

 

Várnai Zseni:
Csillagos ég alatt

Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
meg tisztulni a földi portól,
és minden rosszat el feledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki,aki nem hallja, és nem érti.

 

Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel,sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.

A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.

 

Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták,földi holdak
műszerei beléd hatolnak...
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene...
mintha ez is... ez is...keringene!

 

 

Várnai Zseni:
A végtelenben

 

A végtelenben nincs végállomás,
csak szüntelen keringés, vágtatás.
Kergetik egymást csillagrendszerek,
ölik egymást állatok, emberek.
e bolygón itt hol élet sarjadott,
s az értelemnek is megvirradott.

Nekünk a föld is végtelen határ,
fejünk fölött az ég, a csillagár,s
s a nap, e vonzó óriás anya,
létezésünk éltető mosolya.

 

Tőle lettünk,testéből lökte ki földünket,
és most vonzza, görgeti maga körül,
s a légkör paplanát ráterítette,
nappalt és éjszakát adott neki.
s tengert, hogy hűtse őt...
s mindig újhodó erőt.

Hogy más bolygón is létezik tudat?
Ez az , amit szüntelen kutat a tudomány,
e földi szomjúság,
és egyre tágul előttünk a világ...
már mérhetetlen távokba vész...
se vége...hossza...csoda az egész!

 

De honnan... mióta... meddig?
-kérdezem!
-Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
születés... halál?!
Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
ostoba költő ki a földön se lát...
és nem érti a kibernetikát.

 

Ma fölriadtam éjszaka

 


Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.

És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.

 

Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.

Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
- talán sohasem látom őt! -
jajdul bennem a bánat,
- lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni...
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?

 

Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem...
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold
szabad utas az égen! 

 

Fáradt a szívem

 

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

 

S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.

 

Úgy megnőttél, szinte félek


Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

 

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

 

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

 

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

 

Kis botló táltosok


És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok...
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!

 

Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!

Karomon hordtam ölbéli bubám...
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földre lépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Az én karom már szűk határ, tudom, -
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.

 

Síró szemek

 

Én sokat nézek a síró szemekbe
S éjente magam is sírok sokat
És messze, zord sötét tájak felől
Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,
Mind megtalál és mind olyan enyém,
Hogy arcomat sápadtra komorítja
S ifjú szememből is elfogy a fény.

 

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
Virággal kén' övezni homlokom,
De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
Feléd hajlók és könnyen nevetők,
Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
És egyre telnek, mind a temetők.

 

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
Kacagások, víg játékok helyébe,
Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?

 

Bántanak anyám.

 

Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
ha bántottak vásott nagyobbak,
kicsinyke gyöngét, engem,
tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
mily jó is volt akkor karodba menekednem:
Bántanak, Anyám!

Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
mert tudtad, hogy jó vagyok,
és elosztom a falat kenyerem,
s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
ha bántanak, Anyám!

 

Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
mert újra csak megűznek
a szívtelen, gonosz nagyobbak,
halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
bántanak, Anyám!

Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
már nem szólok szelíden,
gyöngén és megriadva,
de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
vértezve páncélos, fénylő igazamba:
bántanak, Anyám!

 

Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
vad, táltos esztendők
tűztejét szívta a gyermek,
oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
ha bántanak, Anyám!


A gonoszok erősek.

 

Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény,
jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény,
magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok,
ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.

Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt?
Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt,
amely egy gyönge múltból tengődve itt maradt...
a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.

 

Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem,
akit gyengít a jóság, az elhull védtelen,
kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz,
szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.

Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok,
tanítsatok meg ölni, okos vadállatok,
taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld,
diadalod zenéje minden teret betölt.

 

A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek,
a dobjaid dobognak és pengék pengenek,
a jóság cincogását e kórus elnyeli,
hiszen sátáni kedved maga vezényeli.

Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz,
énekeseid népe intésedre vigyáz,
a kórus egyre nő és félelmesre dagad,
diadalodat zengi, s örök uralmadat.

 

Végy kórusodba engem, és inkább eldobom
ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom,
rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen,
ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.

Az angyalok karába én már nem juthatok,
oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok,
kutyák között vonítani, kutyáknak meghagyom,
erős, fekete isten, te légy a karnagyom.

 

Csodálatos


Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

 

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

 

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

 

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

 

Várnai Zseni:
Be szép

 


Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsöt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.


Gügyög? hangra
Gügyögve felelni,
Nyûgös síráson
Elkeseredni
Be szép.

 


Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.


Várnai Zseni:
Mert messze vagy...


Mert messze vagy, mert messze vagy,
Te vagy a legszebb a világon,
arcod, mint a halvány hold dereng,
s fényt harmatoz az égi tájon,
mint a hold, amelynek foltja nincs,
csak végtelen, szelíd ezüstje,
és nappal ékes rózsa vagy,
rózsa, amelyen nincsen tüske.
Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla

 

De messze vagy, de messze vagy,
mint minden, ami szép és jó volt,
talán azért, mert messze vagy,
oly naptalan, hideg az égbolt,
talán a nap téged kísér,
s vigyáz reád, hogy baj ne érjen,
mert vad viharok dúlnak ott,
amerre jársz, a messzeségben!
Sokszor álmodtam: visszatérsz,
S lehullt vágyam szárnytörötten,
nagy erők csapnak össze most,
futunk, futunk az égő körben.


E kör bezárt köröskörül.
sorsunk kezében van a kulcsa,
a vonatok, a repülők,
hajók és emberek útja.
Ha visszatérsz, ha visszatérsz,
mint fecske, ki a tavaszt hozza,
a fény is visszatér veled,
s megfordul majd az idők sodra,
a zaklatott szív elpihen,
s békén kinyit a szív virága,
ha visszatér a nap szeme
újra mosolyog a világra!

 


Ki a legszebb a világon?

 


Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: - Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! -
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt... hol nem volt...
de ez nagyon régen volt.

 

Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: - Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
- Nem az vagy már, aki régen!

 

Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.


Várnai Zseni:
Álmok...


Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.

 

Mi mindent álmodtam!
Már szinte el feledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán' éppen a holdban.

A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában. 

 


VÁRNAI ZSENI:

ANYÁM

 

A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá gyöngyének könnyei.

 

Láttam a föld sok szép kirakatát,
de nem találtam hasonló babát,
oly tündérszépet, oly kedveset,
nem ért más hozzá, csak a szeretet. . .
a szeme kék, a haja barna volt,
s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

Anyám elment, nem érte meg szegény,
hogy a világ forduljon tengelyén,
pedig hogy várta, várta mivelünk. . .
hogy nekünk is virradjon ünnepünk. . .
ó, most ha élne, vehetnék már neki
ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

 

Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.

Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán. . .
Még most is adsz nekem, Anyám. . . Anyám. . . 

 

 

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

 


Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.

Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.

 

Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.

 

Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.

Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!

 

 
Várnai Zseni

 

ÖREG NŐ SÓHAJT

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

 

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

 

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

 

Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

 

ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

 

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

 

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

 

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

 

Babona

 


Ma viszketett a balszemem,
lehet, hogy öröm ér...
nem is hiszed, hogy reszketek
egy falat örömér',
már szinte babonás leszek;
jelek után kapok
s ilyen vajákos híradást
magamra olvasok.

Mert kell nekem, hogy higgyem azt,
hogy végre öröm ér,
mint szomjúzónak korty ital,
mint éhesnek kenyér,
mint rabnak egy kis napsütés,
úgy kell e hit nekem,
tenyérnyi zöld, hol vágyaim
nyáját legeltetem.

 

Ne mondd, kérlek, hogy babona,
nem érted, mily öröm?
remélni, hogy ma öröm ér,
ne rontsd el örömöm...
Mi legyen az? nem is tudom,
lehet, hogy valami
jó hírt fogok nagy messziről
Őróla hallani!

Várnai Zseni

MA FÖLRIADTAM ÉJSZAKA

 

Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.

És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.

 

Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.


Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
- talán sohasem látom őt! -
jajdul bennem a bánat,
- lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni...
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?

 

Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem...
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold
szabad utas az égen!


Belebámultam a Napba... 


Szerelmemnek nem volt még arca,
és teste sem, csak, mint egy álom,
ködként gomolygott körülöttem
valóság, és mesehatáron.
Szebb volt, mint minden földi férfi,
nagyobb, különb, titokkal teljes, 
sokszor szálló felhőben véltem 
meglátni őt, mint egy szerelmes. 

 


Láttam márványban egy vonását,
talán Phidias remekében, 
szemének zöldjét megtaláltam
egyszer, mikor tengerbe néztem, 
s aranyszín, barna, karcsú teste
villant elém egy pillanatra,
mikor káprázva, elvakultan 
belebámultam a napba.

 
Kerestelek, örök szerelmem:
földön, vízen, és csillagokban,
parányi részed láttam olykor,
s éreztelek az illatokban,
miket réti füvek lehelnek, 
csodáltalak vad ifjúságban, 
s erőd bilincsként babonázott, 
mikor egyszer párducot láttam.

 

 
Azután mégis megszülettél.
Életre keltél, mint a márvány
az alkotó művész kezéből, 
élő szobor, földi szivárvány, 
fényből, erőből ötvözötten 
megszülettél, mint képzeletben
álmodtalak, egyetlen férfi:
gyerekem, nagy örök, szerelmem! 

 

+++++lap tetejére+++++


Várnai Zseni versei hozzászólásai

Szólj hozzá


Belépés
Kereső
0.014 mp