lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

A természet fohászai

 

  Fekete István:

Az erdő fohásza

 

Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!


Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon,


én vagyok tornácod barátságos fedele,


amelynek árnyékába menekülsz a tűző Nap elől,


és gyümölcsöm oltja szomjúságodat.


Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja,


én vagyok asztalod lapja,


én vagyok az ágy, amelyben fekszel,


a deszka, amelyből csónakodat építed.


Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele.


Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg kérésemet:


Ne bánts!

 

Mese az erdőről

Wass Albert (Válaszút 1908.01.08 - Florida 1998.02.17.) író 100 évvel ezelőtt született és 10 éve távozott el az élők sorából. A természetről és az erdőkről is szívhez szólóan tudott írni. Nem véletlenül, hiszen tanulmányai során elvégezte a debreceni gazdasági akadémiát, a hohenheimi erdészeti egyetemet, erdőmérnöki diplomát kapott, majd a Sorbonne-t, ahol kertmérnöki ismereteket szerez és ledoktorál. Tevékenykedett a megszerzett szakmájában is: Az önéletrajzi írásában említi, hogy többek között foglalkozott a Kárpátok vadállományának a felügyeletével (1940), valamint Dés "erdészfelügyelője" az Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium megbízásából (1941). 1942-ben jelenik meg a Tavak könyve című mesesorozata, majd 1946-ban az Erdők könyve "környezet- és tájszerető" mesevilága.

"Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatód: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről...

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.

A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem."

 

 

Sík Sándor: A napos hegy

Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.

Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.

Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.

Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.

 

Wass Albert:

MESE AZ ERDŐRŐL

,,Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé.
A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot,
ahogy megcsillan a fűszálak hegyén.
Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez.
Angyaloké, akik sokat sírnak ma is,
mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már.
Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is.
A virágok legszebb ruháikat öltik magukra,
és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal.
Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted.
Mint a mesében.
Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép.
Semmi mást, csak azt, hogy szép.
A virágok ahogy nyílnak.
A fák, ahogy susognak a szellővel.
A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.ű

És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra,
valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed.
Csak annyit érzel, hogy csodálatos.
És megállsz.
És abban a pillanatban megnyílik a szíved,
és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek,
és kincseikkel töltik meg a szívedet.

A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára:
a Jóság, a Szeretet és a Békesség.

Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy,
kék pipából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek,
a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád,
te mégis jóval viszonozd gonoszságukat,
szeretettel vagy mindenki iránt
és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben:
csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam."
/Erdők könyve/

 

 

 

Lehoczky János:

A vizek fohásza

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével

vigyázz reám!

Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,

én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.

Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,

habjaim tánca bűvöli tekintetedet.

Poros gúnyádat tisztítom,

egészséged őrzöm.

Szépítelek, gyógyítalak,

üdítelek, vidítalak.

Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.

Tartom csónakodat, hordozom hajódat.

Általam sarjad vetésed,

én küldök termékeny esőt

szikkadt kertjeidre.

Ott búvom édes gyümölcseidben,

a nádasok illatában rejtezem,

barlangok mélyén, erdők rejtekén,

sziklák között, csúcsok fölött,

posványban, sodrásban,

rám találsz.

Az élet bárkáit ringatom.

Otthonaként velem érez megannyi lény,

úszó, lebegő állat, lengedező növény.

Kusza hínár, tündérlő virág,

meglepő, eleven vízivilág.

Remélő ikra, játszi poronty,

leső harcsa, óvatos nyurga ponty.

Bölcső vagyok,

folytonos születés csöndes színpada.

Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.

Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.

Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.

Szelíd forrásként becézhetsz,

érként, patakként kedvelhetsz,

folyamként köszönthetsz.

Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,

üdvözölsz berekben, limányban,

lidérces lápon, keserű mocsárban.

Csepp vagyok és óceán.

Tomboló vihar és szivárvány,

búvópatak és szökőár,

felhő és kút.

Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,

mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,

illanó pára, gomolygó zivatar.

Vízesés robaja, hullám moraja,

cseppkő csöppenése, veder csobbanása,

eső koppanása, véred dobbanása.

Kék vagyok, mint a tenger,

fénylő, mint a csermely,

szőke, mint a folyó,

zöld, mint a tó,

fehér, mint a hó.

Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!

Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!

Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!

Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!

Buborék vagyok, tajték vagyok,

szeretned kell!

Hűsítő korsó vagyok,

heves zuhany vagyok,

élvezned kell!

Tükör vagyok, arcod vagyok.

Hullám és híd, part és a víz.

Erő és báj, folyó és táj,

úszás és merülés,

áldás és könyörgés,

értened kell!

Víz vagyok.

Őrizned kell!

 

 

A hegy fohásza:

Vándor, ki átkelsz énrajtam, tekints reám!

Én vagyok az, kinek köveiből házadat építed, szobraidat faragod.
Én vagyok az út vándorlépteid alatt.

Napsütötte lankáimon megpihenve hegy-völgyeim látványa nyugtat,
bérceimre hágván feltárul a szemhatár.

Szikláimon sólyomfiak bontogatják szárnyukat,
Meredélyeim virágcsodákat oltalmaznak Rengetegeim vadak tanyája

Szurdokaim titkait előtted felfedem ellenségeidtől ormaimon védelmet találsz.
Hozzám menekülsz, ha a viharban barlangjaim oltalmára vágyol.

Mélységeim kincseket rejtenek. Szenem fűti kohóidat,
érceimből fémeket olvaszthatsz.

Én vagyok, aki a csillagok közelébe hívlak derült nyáréjszakákon
eltűnődve messze tekinteni szirtjeimről.

Vándor, ki átkelsz énrajtam, ne félj!
Megóvlak, ha méltó vagy reá!

 

TÓTH Árpád: ERDŐ

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

 

Hány háború után vagyunk már,
mégsem ért a vágyunk célt.
Most némítsd el elméd zaját!
Hallgasd hát,
a Föld dalát!

Mint szent fohász, mit némán súg a szél,
lágy hangja átölel, és újra kér,

LÁSD A FÉNYT, NE BÁNTSD, MI ÉRTED ÉL!
HALLD A SZÓT, MIT FÖLD, AZ ÉG BESZÉL.
NÉZD A BOLYGÓT! OLY' TISZTA KÉK.
ÉLJ MA ÚGY, HOGY ÉLJEN MÉG!

Hány néma csonk az erdők helyén,
s hány mérgezett folyó
még megbocsát, s új életre kél,
de több esély
nem kapható.

Vad gyárak, gépek, fémek hangján át,
még kell, hogy halld, hogy értsd a Föld dalát!

LÁSD A FÉNYT, NE BÁNTSD, MI ÉRTED ÉL!
HALLD A SZÓT, MIT FÖLD, AZ ÉG BESZÉL.
NÉZD A BOLYGÓT! OLY' TISZTA KÉK.
ÉLJ MA ÚGY, HOGY ÉLJEN MÉG!

OLY' TISZTA KÉK, HADD ÉLJEN MÉG!

Előadó: Bakó Krisztina
Szövegírók: Orbán Tamás
Zeneszerzők: Vékony Zoltán
Szinyéri Tünde

  

+++++lap tetejére+++++

 

Belépés
Kereső
0.045 mp