Fekete István

A vadgalamb

Csak az elmúlt gyermekéveknek voltak olyan ragyogó napjai, mint az a vasárnap. Éjjel esett az eső, a szőlőlugas levelein ezer vízcsepp szikrázott és a harangszó is olyan üdén hintázott a levegőben, mintha harmatban mosakodott volna.
Harmadik harangszó után már mindenki a helyén ült a templomban, a mise lassan csordogált a prédikáció felé, a maga ragyogó vasárnapi útján.

- Ne tegyétek azt másoknak, amit nem akartok, hogy nektek tegyenek - hangzott az intés a szószékről és én ezen a nagyon öreg bölcsességen hosszan elgondolkoztam. Még otthon is eszembe jutott, amikor a szomszéd kutyáját oldalba dobtam. Nekem se esne jól, ha egy akkora kő csattanna a bordáimon... bár nem tudtam, hogy az állatokra is vonatkozik - a példabeszéd.
A falon kalitka lógott s benne egy vadgalamb. Nem gerle, és nem örvös galamb, hanem igazi vadgalamb, melyik nagy fák odvában költ és úgy búg, mint az orgona. Igen, tegnap még búgott, de mára, mintha elfelejtette volna a dalt, ami a madarak imádsága. A búgás egy nagy bükkfáról hallatszott, de aztán elhallgatott és Berta Jancsi azt mondta:

- Most bement a likba, ami a fán van, ha akarnám, meg is foghatnám...
Jancsinak nagy tisztelője voltam, mert hét országra szóló csibész volt és mellettem, mint "rossz szellem" működött, de azért erre azt mondtam, hogy: nem hiszem.
- Nem lehet azt a fát megmászni...
- Neem? Mit adsz, ha megfogom a madarat?
- Bicskát. Halas bicskát, de csak búcsúkor.
Jancsi egy kicsit latolgatta a búcsú távolságát, és a bicska valószínűségét, aztán mászni kezdett. Magam is jó famászó voltam abban az időben, de Jancsi barátom művész volt, aki úgy ment felfelé a fa síkos törzsén, mint a mezei poloska.
- Úgy is kirepül - gondoltam-, de a galamb nem repült ki. Talán fiai voltak, talán azt hitte, nem lehet benyúlni? Nem tudom.
Reszkettem a madárért, hogy az enyém legyen és nagyot dobbant a szívem, amikor Jancsi benyúlt az odúba.

- Megvan!
A galamb rémülten vergődött, aztán eltűnt barátom öblös ingében.
- A bicskának legyen karikája is, hogy madzagra kössem - egészítette ki Jancsi a megkötött üzletet. - Itt a madarad.
Boldog voltam. Kalitkába tettem, vizet adtam neki, és búzát is - mi tagadás - a templomban is csak rá gondoltam.
Örömöm aztán egyre csökkent és most csak néztem a kalitkában gubbasztó galambot, és szerettem volna, ha megszólal. De nem szólalt meg. Csak ült a kalitka rácsán túl, valami irtózatos messzeségbe nézett. Addig néztem, míg elaludtam.
És álmomban búgni kezdett, és előttem megjelent a táj, amit elvettem tőle. Az erdő, amely néma lett nélküle, a szikla, amely felett átszállt, a patak, ahová inni járt, a ködös messzeség, ahová elrepült, a párás magasság, ahonnét mindent látott.
Panaszos siránkozása szinte fojtogatott. A kalitka rácsa, mintha megvastagodott volna és elzárta előlem a világot. Nem mehettem játszani, nem mehettem a mezőre, nem mehettem apámhoz, anyámhoz. Vergődtem a rács mögött és nem tudtam miért.

- Miért? - kiáltottam. - Miért?
Ekkor valaki megrázta a vállam.
- Rosszat álmodol, hogy úgy nyögsz?
- Igen - suttogtam, de álmomat hiába kérdezték.
- Elfelejtettem...

Másnap azonban hajnalban keltem, amikor még aludt a ház - csak a fecskék csiviteltek áhítattal nézve a kelő napot. Odamentem a kalickához és kinyitottam ajtaját.
- Eredj madár!
Néztem utána, míg csak láttam és a szívemben boldog, nagy sóhajtások születtek.
Azóta vele repülök minden szabad madárral, azóta az én házamban nem volt rab madár és azóta: nem teszem mással azt, amit nem akarom, hogy velem tegyenek, mert emlékeim távoli, árnyékos erdejében ilyenkor szomorúan búgni kezd a vadgalamb.

+++++lap tetejére+++++