JANTHÉHOZ
A "CHILDE HAROLD" ELŐHANGJA

Bár sok földet bejártam, hol a szent
ős Szépség istenítve tűnt elém,
s bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
szivem elé dús álmok éjjelén,
való- vagy árny-másod sohsem lelém;
s most látlak s ím kontár festő vagyok,
hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
s kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?

Óh, bárcsak tudnál megmaradni így:
tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
ámor, ki bár szárny nélkűl, földön él,
s szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
ez ifju bájban, mely ragyogva kél,
látja agg élte szivárvány-ivét,
melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
hogy már korom kettőzi a tiéd,
igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
veszély nélkül, zsendűlésed diszét:
mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szive mind
vérzik, szemed verése megkimélt,
melyből nekik majd üdvök üdve int,
de hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.

Oh, ragyogjon e vad gazella-szem,
mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
s mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
e dalra s adj mosolyt is drága szűz,
minőt hiába kérne kába tűz,
ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
lantomra kérni ifju lány kegyét:
koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!

Igy majd neved dalomba fonva él
s ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
elsőnek tűn föl s végsőnek enyész,
s ugye, ha por leszek már és penész,
lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
idézni bókom, melyben ifjan élsz?
Csak ennyi, mit költőd, emléke kér;
nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

TÓTH ÁRPÁD

CHILDE HAROLD BÚCSÚJA

Üdv, üdv! - hazámnak partja már
víz kékjén szürke folt,
az éji szél sír, zúg az ár,
a vad sirály sikolt.
Ott túl a nap most űlt el ép,
s mig űzzük őt nyomon,
zeng búcsuszóm felé s feléd:
jó éjt, szülőhonom!

Pár óra s újra kél a nap
és hajnalt szűl megint,
s köszöntlek ég és messzi hab!
De már honom nem int.
Ős csarnokom már puszta rom,
a tüzhely is bedőlt,
a vén sáncot bekúszta gyom,
s kivert kutyám üvölt.

- Kis apródom, hej, jöszte csak!
Mit sírsz-ríssz oly nagyon?
Ijeszt a hab, ha zúgva csap,
reszketsz az éj-fagyon?
No, könnyíts már a könnyeken,
hajónk jó, gyors batár,
ily bizton és ily könnyeden
legjobb sólymunk se jár!

- "Hagyján a szél, attól ki fél?
Hab másszor is dobált,
más bú, mi most szivembe kél,
Sir Childe, ne is csodáld!
De kísér elhagyott apám
s anyácskám képe még,
s nincs kívülök senkim, csupán
Uram te, s fönt az Ég!

Sok szót nem ejte jó apám,
buzgón megálda bár,
de egyre sír és vár reám
anyácskám, várva vár." -
- Hű kis cseléd, elég, elég!
könnyed méltán fakad,
volnék ártatlan, mint te, még,
nem sírnál most magad!

- Hé, jó legényem! mi gyötör?
Sápadt vagy, jöszte csak!
Tán félsz, hogy ránk frank banda tör,
vagy vad szél szirtre csap?
- "Uram! az élet rongy dolog,
azért nem reszketek,
de hű páromra gondolok,
szinem ezért beteg!

Várad tövén, tópart-tanyán
vár nőm s a kis fiúk,
kérdik: hol jár apánk, anyám?
s jaj, választ ő se tud."
- Elég, elég! hű vagy s derék,
ha búsulsz, nem csoda,
hajh! én léhább szivet nyerék
s vigan megyek tova!

Én megvetem, bárhogy sohajt,
a csalfa nőnemet,
tudom, új láng szárítja majd
a könnyes, kék szemet!
Tűnt kéjt siratni rest vagyok
s utam bár vészt igér,
csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
még egy könnyet sem ér.

Magam vagyok már e kerek
földön s e nagy vizen,
búm senkiért se kesereg,
mint értem senki sem.
Ebem vonít tán még, szegény,
de majd új koncra kap,
s ha egyszer visszatérek én,
lehet: meg is harap.

Hadd lengek hát bárkám veled,
hullámvölgyön s hegyen,
mindegy, mily föld partját leled,
csak honom ne legyen!
Üdv, üdv! égkék hullámsereg!
s ha tükrötök unom,
üdv, puszta sík s vad partüreg!
- Jó éjt, szülőhonom.

TÓTH ÁRPÁD

AZ ÓCEÁN

RÉSZLET A CHILDE HAROLD IV. ÉNEKÉBŐL

Gyönyörű az uttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl.
Megvetlek, ember! Természet, te hű,
meghitt barátom, benned rejtezem:
fogadj be hát Mindenség, lelkemen
a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem.

Gördülj sötétkék Tenger, hömpölyögj!
Tízezer flotta siklik balgatag
fölötted; ember dúl a föld fölött,
de itt megtorpan: roncs hajódarab
víz-pusztaságod műve, nem marad
árnyéka sem dühének, teste még
esőcseppként villan - egy pillanat -
s mély kebledbe zuhan, mint bugyborék,
sír, koporsó, harang, emlék mind - puszta lég.

Nincs lépte ösvényeden, réteid
nem hullnak zsákmányként kezébe. Állj!
s leráztad már... Rút dühe mérgeit
a földbe robbantja, s te mint király,
feldobod s a felhőket sepri már:
borzongatja játékos permeted
és isteneihez üvölt, sivár
reménye ott pislog a part felett,
lesújtod hát ismét a földre, mint ebet.

Kővárosok bástyáit menny köve
gyanánt sujtó néprázó fegyverek,
császárok tornyainak pőrölye,
roppant bordáju tölgy-szörnyetegek,
- sár-alkotójuk igy szól gyermeteg:
"Én a tenger Lordja és béke Ura..." -
ez mind csak játékod s mint hó pereg
pezsgő hullámod olvasztóiba
mind az Armada gőg s Trafalgar bosszuja.

Partjaid: tünt birodalmak, Te nem!
Asszir, görög, római, pún: mi most?
Szabadok voltak s nyögtek végtelen
vizedtől és még sok más zsarnok ott.
Partjaik szolgák, rablók rabja; sok
ország bukott velük: te nem, örök!
Csak vad vizek játéka változott,
a perc lehull kék homlokod fölött,
vized, mint az Első Napon, ugy hömpölyög.

Dicső tükör, hol a Mindenható
villámlik a viharban; szűntelen,
- dereng, borong bár, szél leng, vágtató
orkán, jégsarkon s vak fojtó delen -
határtalan, fenséges, végtelen,
örökélet képmása, trónusa
a Láthatatlannak, bár szörny terem
mélységed iszapjából; Föld Ura
s magános új utak szörnyű kolosszusa!

GULYÁS PÁL

HOGY BÚCSURA KÉLT...

Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.

RÓNAY GYÖRGY

FELIRAT EGY ÚJFOUNLANDI KUTYA SÍREMLÉKÉRE

Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghübb barát,
ki boldogan áldozta föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
ki mindenben csak az ő híve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,
rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csirádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az itt hever.

SZABÓ LŐRINC

AHOGY ITT JÁR-KÉL

Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

SZABÓ LŐRINC

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS...

A Szépség lányai közt nincs
   gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
   szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:

s fény-láncát húzva elring
   a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
   egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

SZABÓ LŐRINC

SÉNAKHERIB PUSZTULÁSA

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

RADNÓTI MIKLÓS

STANCÁK ZENÉRE

A boldogság, mondd, a remény?
   Szivünk inkább a multba tér,
az emlék boldogsága fény,
   hajnalt előz, alkonyt tulél.

Min emléked ma rejtve ring:
   szived mohó reménye volt,
s reményed illó kincse mind
   szelíd emlékezésbe folyt.

Oh csalatás, amit szeretsz:
   jövőd álarca hívogat,
emléked álma nem lehetsz
   s gondolni sem mersz rá, mi vagy.

RÓNAY GYÖRGY

TÖBBÉ NEM CSATANGOLUNK...

Többé nem csatangolunk hát
   ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
   s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
   és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
   a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl
   s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
   holdas ég alatt.

DEVECSERI GÁBOR

DON JUAN
AJÁNLÁS

                        1.

Költő vagy, Bob, mégpedig udvari,
e fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál - no de sok mai
poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy? Jól-e, mi?
s a "tópart" éhes és telt gyomru népe?
Remek kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
mint "pástétomban két tucat rigó".

                        2.

"Pástétom nyílik és mind dalra kel"
- jó uj hasonlat itt e régi nóta -
"királyt elbájol ily tál eledel",
Régenset szintén. - (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Coleridge is szárnyal égre fel,
kalappal mint a sólyom, amióta
bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De megfejtését vajj' ki fejti meg?

                        3.

Bob, szemtelen vagy! Azzá tőn a vad
dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna minden madarat,
hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors, mely röpülő halat
mindíg elér, ha túl-magasra száll,
s födélre pottyan és vergődik ott, Bob:
az sujtott téged! Szuflád elfogyott, Bob!

                        4.

Hát Wordsworth rengeteg
   "Kirándulás"-a!
(Ötszáz lap kvartban!) Meggyőz,
             kitünőbben
mindennél, hogy az uj rendszernek mása
nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is poézis (ő megmagyarázza,
s lehet hogy az - örjítő nyári hőben.)
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti e cikornyát.

                        5.

Tisztelt urak! Elzárván magatok
jobb társaságok érintésitől,
egymásba szinte átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
azt vélitek, hogy valamennyi jog
s minden borostyán számotokra nől.
Mily szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
lubickolnátok tengerben, ne tóban.

                        6.

Én nem tennék így, nem vihetne rája
önösség túlzó hiusága sem,
s Pál-fordulástok összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van kegydíjad - ily véget ér e "pálya"? -
s vámhivatalban űl Wordsworth! - Hiszen
bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát joggal üdvözöltök.

                        7.

Borúljon a merész homlokra - tán
kevéske szégyenpírra is - babér:
lombját, gyümölcsét nem irígylem! Ám
a hír szabad. Közös mező e tér,
nem a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta célhoz ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore elétek vágnak
ösvényein a halhatatlanságnak.

                        8.

Múzsám gyalog jár és nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
nagyobb tökélyt - mert most hiányzik ez -
s mindazt a hírt, melyért irígyen égtek!
De irjátok föl: - költő egy se lesz
törpébb azért, mert más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort szidja,
jövendők tapsát még nem biztosítja.

                        9.

Aki babért jövőnek tartogat
- mely ily lomot nagy ritkán húz elő -
az e növényből nem kapott sokat,
s a vád nyilával csak magára lő.
Dicső kivétel egy-egy tán akad,
idők árjából napként fölkelő.
De hogy hová jut e fölebbezők
nagy része - Isten tudja csak, meg ők!

                        10.

Ha Milton egykor, csúful megtiporva,
a "bosszuló időt" fölhívta, hát
bosszút is állt az és a mai korba
fenséggé tette neve hangzatát.
De ő hazug dalt nem költött; a porba
le nem hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút dicsérjen:
a zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!

                        11.

Vagy azt hiszed, ha most támadna fel
a "vén vak ember", Sámuel gyanánt,
hogy trónokat jövendölésivel
megrázzon ujra; - s lelne ujra lányt
kinek nincs szíve, sujtaná ezer
csapás, kór, inség, minden ami bánt:
hiszed, hogy ő szultán-imádó volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?

                        12.

Halvérü, síma, álnok nyafogó!
Erin vérében pacskolt ifju kézzel,
hogy Angliában, mint tanult bakó,
nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb szerszáma nép-rugó
gőgös tyrannak, éppen annyi ésszel,
hogy föltehet más-készitette jármot,
s itathat mérget, mint első pohárnok.

                        13.

Orációja oly szó-keverék,
oly legitím pancs, torz ész-ficamat,
hogy talpnyalója sem dicsérte még,
s az ellenfél - minden nép - nem kacag,
mert alszik tőle. Ixion-kerék,
mely szikrát - egy kis baklövést - sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
a végtelen mozgás és gyötrelem.

                        14.

Kontár még ocsmány szakmájában is!
Toldoz, ragaszt, pepecsgél, tákol és
a mesterek számára némi kis
munkát mindig hagy: összeesküvés,
kongresszus, börtön, bot, cenzúra, friss
hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
az új bilincs, ócskákat fold ki szépen
s ég-föld utálja jutalom fejében.

                        15.

Herélt, rongy lelke csak kettőt szeret:
a láncot, amit önmagán visel
s a mit másokra buzgón ráveret,
vélvén, hogy férfi épp úgy hordja el.
Golyhó Eutrop! Ész, jog, becsület,
szabadság díszét nem foghatja fel.
Rettenthetetlen - mert a jég nem érez;
oly hitvány, hogy erénye is bűnné lesz.

                        16.

Hová bolyongjak, hogy jármát ne lássam?
(Érezni nem fogom!) Nagy Róma lelke
támadt imént föl szép Itáliában,
de rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah! lánca sír dühében, bánatában,
s jajgat felém sebzett Erin keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
hadsergek - és Bob ír rossz verset rájok!

                        17.

Fogadd e kis dalt, koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
zokon ne vedd: a Whig-színt nem hagyom,
s politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s nagyon
nehéz maradni egy hiten; olyan
nehéz, hogy szinte abszurdnak találom.
Igy van-e, Tórym, ultra-Júliánom?

ÁBRÁNYI EMIL

HARMINCHATODIK SZÜLETÉSNAPOMON

Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
   Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
   te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.
   A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
   az maradt őszre!

Magányos, messze tüzhányó sziget
   a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
   halotti máglya.

A féltés, féltékenység, a remény,
   a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
   csak láncát hordom.

De itt, de most, de bántani tovább
   ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
   s borítja sirját.

Kard, lobogó és körül, lelkesen,
   tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
   ha pajzson hordták.

Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
   ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
   Hozzájuk térj meg!

Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
   hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
   a gyönyörű arc.

Ha bánod ifjuságod, mért is élj?
   A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
   egy a halál is.

Keress - lel itt az is, ki nem keres -
   katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
   és tedd a dolgod.

ILLYÉS GYULA