WEÖRES SÁNDOR versei

2014.08.11

ÖRÖK PILLANAT

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent --

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

FURULYASZÓ

Mi fáj?

Mi volt

és elszökött,

emléke leng

a táj fölött.

A vándor-út,

a zsák,

a bot,

meg nem becsültem

s elhagyott.

ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

A GALAGONYA

Őszi éjjel

izzik a galagonya

ruhája.

Zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya

magába.

Hogyha a Hold rá

fátylat ereszt:

lánnyá válik,

sírni kezd.

Őszi éjjel

izzik a galagonya

ruhája.

A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI

Száll a kék

gömb körül

földre lejt

az idő

Éjre nap

tarka csík

perdülő

csigaház

Vált a jel

napra éj

pántra pánt

tűzkereszt

Fönn libeg

lenn suhog

-- el el el --

csak kering

Hegy körűl

sík vidék

tüske sás

égre szúr

Görbe menny

súly alatt

síma víz

visszanéz

Megszakadt

keblü hold

pára szűz

lépte hül

Puha sár

tekereg

zivatar

gomolyog

Angyala

hűs fehér

ingü szú

héj mögött

Szél fa kő

--- Om! Om! Om!

láncra lánc

elmerül

Holdra nap

körsugár

mély morajt

fölemel

Szikla függ

napra hold

csillagok

hideg űr

MI VAN A HÉJ ALATT?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.

Ez a fordított világ,

ez a pokol. Egyforma az éje,

mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,

a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,

a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve --

melyik a visszája, melyik a színe?

van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;

nem ésszel, lényével válaszol,

mint egy nő, vagy egy költemény.

PASTORALE

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály

s két szemgolyód egészen elsötétül.

Lehelleted a vállgödrömbe szédül,

nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,

feszes indák fonódnak derekamra,

te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,

élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett

hogyan hullámzik a nyakad, a melled!

Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok

mint fellegárnyas föld felé a villám.

Aztán bokrot von a könny a pupillán.

TAVASZVÁRÓK

Megládd, megint futunk a berken át,

feledve tél jegét.

A záros kert-ajtón s a kerten át,

ha felszikkadt a rét.

Most hűs estére hűsebb éjszakát

borít fehér sötét.

De majd megint futunk a berken át

s fogjuk köröskörűl az almafát,

feledve tél jegét,

ha felszikkadt a rét.

ÖREGEK

`Kodály Zoltán mesternek`

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé --

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban --

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízüen --

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni..."

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

"No gyere, tedd le."

FŰ, FA, FÜST

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,

emlékezés sem kísér az uton --

Ekképp mesélték, csak innen tudom:

mikor pelenkám volt még és dadám

s a hold kezemnél ült az almafán,

az "ee-ee" és "papa-mama" után

az első, amit kimondott a szám:

"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:

fölöttem süt víg napocska-anyám,

a dajkával kis kocsiban tolat

engem, reménydús fiatalurat

s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd

mitől országok esnek szerteszét

és véres lesz a puszta és a rét,

hogy kimondom e szent varázsigét:

"fű, fa, füst".

Fogatlan szájjal tátogattam és

érzés nélkül jött sírás-nevetés,

a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,

multat s jövőt még nem festett az ész,

idő nem volt, csak az örök jelen,

mely mint a pont kiterjedéstelen

s mert kezdettelen így hát végtelen --

mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,

fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,

rámzúdult a különbség-áradat.

Képzelj faágakat: mindegyiken

sok két- és három-magvú tok terem:

így lett lassacskán mindennek neve

párjával: tej-víz, fehér-fekete,

orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,

s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,

fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,

a vállukig sem ért föl a kezem.

És egy nap -- tisztán emlékszem reá --

nem fértem állva az asztal alá.

Lejjebb ereszkedett a mennyezet

és kezem-lábam megszélesedett.

Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,

de napjaimnak kedvesebbje lett

fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,

gyerek áll így a más cukra előtt.

De a kevés is jobb, mint semmi se,

az élet szép, csak bánni kell vele,

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,

kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.

Azért van mind a tétlenség s a tett,

hogy tompultabban várd a végzeted.

Kinn ülök most a híg téli napon,

mint aranya körében Harpagon,

s ha mennem kell majd: tenger vagyonom

bucsuzóul még összeszámolom:

fű, fa, füst.

BOLDOGSÁG

`A férfi`

Szeretem ernyős szemedet,

etető puha kezedet,

mellém simuló testedet,

csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,

Ott is majd téged szeretlek,

őszi záporral mosdatlak,

vadszőlő-lombbal csókollak.

`A nő`

Hidd el, ha egyszer meghalunk,

föl a felhőbe suhanunk.

Vének leszünk és ráncosak,

de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,

gurul a labda, sül a fánk,

mosolyog hetven unokánk.

A MENYASSZONY ÉNEKE

Szép vőlegény

ajtóm előtt:

a szűz remény

igérte őt.

Ide igérte

-- kértem én --

idáig érte

éltem én.

Sóvár imám

őt hívta mind,

ágyasszobám

feléje nyílt.

Rámmondták: "Íme,

balgatag,

a földi színre

tompa, vak."

Ezüst edény!

fehér virág!

őrző erény!

való világ!

Az üdv a számon

föllobog:

ágyasszobámon

ő kopog!

Bensőmbe hő

villámlik át,

megtörte ő

az éjszakát --

és szív-szerelmét

szent csatán

szirom-lepelként

ontja rám.

Csókunk soha

véget nem ér:

a lélek a

lélekhez ér

s mint hajnal-lázban

fellegek,

örök-egy nászban

úgy lebeg.

MAJOMORSZÁG

Hej de messze majomország,

ott terem majomkenyér,

majomablak majomrácsán

majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten

majomhősök küzdenek,

majomszanatóriumban

sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány

majomábécét tanul,

gaz majom a majombörtönt

rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,

lesz sok majommajonéz,

győzve győz a győzhetetlen

győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály

majomnyelven szónokol

egyiké majommennyország

másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,

mind majomújságot olvas

majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől

zúg a majomreterát,

majombakák menetelnek,

jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver,

a majmoké a világ.

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK

Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen

és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a

futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is

rabkocsi remekel.

Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a

kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta

rabkocsizik.

Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és

mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.

Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és

rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.

Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen

és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős

rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül

időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát

tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és

kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva

mindenkizik.

Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és

hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek

rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

CANZONE

`Feleségemnek`

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,

mely fátylat von köréd, szerelmesem,

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,

jósorsodat hozom, vagy tán halálom

arany s gyémánt díszét, még nem tudom:

új, mézes fájdalom

indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,

elvéve tőle életet s halált,

hogy visszaadd másféle ragyogásra;

hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had

hazátlan csörtet villámtűz elől;

és kunyhóm összedől,

ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,

fejemnek fészke ott a kebleden,

s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,

semmit se titkolok s ős-ismerősen

jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,

imbolygó szánalom,

vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája;

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved,

s nem mond itéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben.

Tükör előtt`

Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,

Mint csudán ámúlt az egész közönség,

Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám:

Imhol a legszebb.

Testesűlt álom vala földi képem,

Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:

Venus Istennő lerepült az Égbűl,

Minden elolvad.

Most, a harminczad telemet taposván,

S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:

Szinte meglep, milly csipetet törődöm

Kűl alakommal.

Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?

Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.

Úgy is ellen-tét vala női testem

S férfiu lelkem:

Kívül édes lágy simaság, de bévűl

Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,

Óriás műhely, veritékben ázó

Szomjas örök tűz.

Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,

Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,

Nincs segítség itt; ha talám akadna,

Úgy sem akarnám.

`Chramow, 1825.`

AZ ÖRÖK HOMÁLY

Ülök a napsütött falon

s egy árnyékon gondolkodom.

Bokám körül hűs áradat

birtokba vette lábamat.

Ahogy növekszik, ő az éj,

mellemre és fejemre tér.

Terjed hamar, nincs semmi más,

csak ő, a teljes pusztulás.

Egykedvű, nem bő, nem szoros,

ősidő óta otthonos.

Megosztás:

Kategória: Magyar költők V - W Cimkék: ablak alázat alkony angyal arany barát baba homály örök tükör feleségemnek szeretet szerelem boldogság variációk majomország menyasszony ének férfi füst öregek Hozzászólások

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

WEÖRES SÁNDOR versei

WEÖRES SÁNDOR versei hozzászólásai

Szólj hozzá