A remény énekesmadárként gubbaszt a lelken,

s szüntelen dúdolja dalát.

Álmot éltem át, egy szép dal volt a világ,

A szó is benne jó, és az élet szőtte át,

Aki éppen arra járt, saját új sort hagyott rá,

Így lett végtelen ez a dal és a világ.

 Félek, hogy ha megvalósítanám az álmomat, 

már nem lenne miért élnem.

Félek a nagy csalódástól, és inkább csak álmodom az egészről.

Az időnek egyetlen oka van:

minden nem történhet egyszerre.

Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, 

 a hangzavarban a harmóniát. 

A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.

Hogy mért csak így, ne kérdezzétek,

én így álmodom, én így érzek.

Ilyen messziről, ilyen halkan,

Ily komoran, ily ködbehaltan,

Ily ragyogóm, ily fényes vérttel, 

Űzött az élet, még sem ért el.

Menedékem a nagy hegyek, 

Az élet fölött elmegyek.

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen

Én örök vándor, s örök idegen.

Az életem olyan volt, mint egy álom,

s az álmaim olyanok, mint az élet.

Ha egy nap úgy adódna, hogy nem ébredsz fel,

ha úgy adódna, hogy ez volt az utolsó napod a földön,

mondd, büszke lennél arra, amit eddig tettél?

Mert ha nem, kezdhetsz mindent jóvá tenni.

Néha a balesetek egyszerűen megtörténnek. Haragudni akarsz saját magadra,

mert könnyebb elviselni, ha magadat hibáztatod.  De  ha olyasmiért okolod magad,

amiről nem tehetsz, nem segítesz senkin.

Azt hiszem, ez olyan, hogy a lelkünk mélyén azt akarjuk hinni, hogy 

mindennek, ami megtörténik, van oka.  Pedig nincsen.

Az élet nem úgy működik.

Néha az ember rosszkor van rossz helyen.

Olyan sok ember boldogtalan, még sincs bátorsága , hogy változtasson a 

helyzetén, mert arra nevelték, hogy az életben a biztonság, az alkalmazkodás

és a hagyománytisztelet a fő.

Álmod ajtajában álldogálsz,

álmod ablakában üldögélsz.

Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz.

Álmod ablakában üldögélsz, 

álmod ajtajában álldogálsz,

valaki belessen, arra vársz.

+++++lap tetejére+++++