Fiamnak

 

Voltam alkonyba búgó tíbia.
Te légy jövendő gondolat-csatán
piros hajnalba búgó trombita.

Voltam romokra hulló permeteg.
Légy villámtól feszülő éjszakán
rontó, teremtő nyári fergeteg.

 

Voltam pennában sercegő erő.
Légy kohófényben sújtó kalapács,
idők üllőjén konduló verő.

Voltam lepattant húrú hegedű.
Légy boltozat-rendítő orgona,
echót riasztó, dörgő zengzetű.

 

Voltam haszontalan műhely-salak.
Te légy titkos szépségű, ritka kő,
miből a művész óriást farag.

Voltam tört palló szikkadó eren.
Légy zajló árban jég- s hullámtörő,
acélos élű és könyörtelen.

 

Voltam sötét, lomos hajófenék.
Te légy hajókosár árboctetőn,
ahonnan tárul tenger-messzeség,

s amíg alant hullámcsapás üvölt,
szálljon belőled lélekrengetőn
remények új igéje szerteszét:
Föld!

 

Március

 

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

 

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

 

Tavaszi vizek

Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.

 

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok -
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.

 

 

Hová lettek?

 

Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fűtötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.

Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...

 

 

Nostalgia

 

Idegenül ver itt a szívem,
sok itt a zaj, sok a sugár.
Nagyon szeretnék visszamenni:
a hallgatás barlangja vár.

Magányom sziklaboltozatja,
sötét, sok-esztendős tanyám,
ahol a vérem dobbanását
tanútlan csendben hallanám.

 

Barlangtüzem ki nem világít,
fájdalmam szirtbe zárt titok.
Panaszaim sötétbe dermedt,
alaktalan stalagmitok.

S a mély ha néha megmorajlik,
hallgatom: künn a szél szalad -
s a sorsom szent búvópatakja
tompán zuhog a föld alatt.

 

 

Vers vagy te is

 

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
és a tavaszba messze-fut veled.
Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
Rég vívom érted a művész-tusát.
Ki a hibás, ha túlságos közelből
nem hallom lelked tiszta ritmusát?

 

Ki a hibás, ha néha feltolulva
egy kusza hang harmóniádba tép,
és gúnnyal int szivárványos magasban
a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
A fájó gáncs nem céltalan civódás,
s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...

 

Már távolodsz. A gép repít robogva.
Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
Varázs-ütésre dallamod kiépül,
s zengő egész vagy, zengő költemény.

 

Naplemente, I

Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

 

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét..

 

 

 

Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

 

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

 

 

A rím

 

Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kisér, kisér.

 

S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.

 

És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.

 

A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.

 

Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.

 

Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

 

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

 

Iduska

Emlékszik még a korhadt kerti padra
S a kútra, mely a fák tövén fakad?
Ugy emlékszem, sétáltunk ott, mikor még
Virág nyílott a lombos fák alatt.

 

Virágos volt a vadmirtuszbokor még.
- Tövébe most lesárgult lomb zizeg -
Talán én is kissé vidámabb voltam
S kegyed se volt ily szótalan, hideg.

Most néha-néha elvetődöm arra,
S míg más vidáman, gondtalan mulat,
Egy százszor visszasírt álomvilágba
Vezet a borús, őszi hangulat.

 

Ha majd megint tavasz derül a tájra,
Tudom, kicsalja önt a vadvirág.
Ha arra jár, jusson eszébe néha
Egy összetört, elhervadt mirtuszág.

1905. október

 

 

Örökség

 

Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szivébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.

 

Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szivembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.

Kolozsvár

 

 

Falusi nyár

 

Vízpart, öreg diófa,
fűillat, alkonyóra,
egy hullám sincs szivembe:
hanyatt a fűbe fekszem
és szúnyoggal verekszem.
Ó, dolce far niente!

A múltam, vérem hallgat,
habok zúgása altat:
fáradt szív, tente-tente!
Meghalt a szürke holnap,
csak a jelen dalolgat:
ó, dolce far niente!

 

Lord Byront elfeledtem,
egy-egy német szonetten
andalgok reggelente.
Könnyes német poéták
és bájos esti séták:
ó, dolce far niente!

A nap még egyet lobban
s vérszínű sugarakban
hull rám a naplemente.
Az alkonyfény is elhagy:
ó, most milyen közel vagy,
nagy dolce far niente!

 

 

Memento

 

Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
Hadd higgyem, hogy van ifjuság, van élet,
Míg ősz pusztít a nagy természeten.
Ne lássam, hogy a haldokló virágon
A nap megtört sugára mint ragyog,
Míg lábaimhoz a hervadt falombok
Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.

Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
Ketten járunk a keskeny utakon.
A vágyak, álmok mind beteljesülve,
Enyém vagy és én a tied vagyok...
- Nem hallottad?... Egy vadszőlő-levél volt...
Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.

 

1909

 

Csend, III

 

Oly árva-árva most a lelkem:

egy régi-régi zongora -
kopottas, ócska házban,
ahol örökre gyász van,
ahol nem játszanak soha.

 

Csukott szájában alszik-alszik
egykor vakító fogsora.
Csengő idegje: húrja
álmodik meglazulva,
s halott, halott a zongora.

Felzsong kisértet-éjszakákon
a hangok alvó tábora
- felissza fátylas holdvilág -:
s könnycseppes, halk melódiát
gügyög a régi zongora,
ódon búbánattól betelten...

 

És néha-néha sír a lelkem.

Nagyenyed

 

 

Szüret

 

Most nézheted kivülről büszke-búsan:
hegy oldalában, csengő ég alatt

dalos, pogányos munka mint halad
arany croquantban, égő chasselas-rouge-ban.

 

Az ég alján szedők csapatja távol,
mint puttonyhátú óriás csigák:
egy méla dallam halkan hallik át
borús orosz fogoly-symphoniából.

A hegytetőn púp: hordó és szekér,
lomhán csurog bele az őszi vér,
az ostorszó s a tréfa messze pattan.

 

Egy meglesetlen, édes pillanatban
két imbolygó alak egymáshoz ér,
s a mustos, édes ajkuk összecsattan.

1917

 

A tanya
Beteg fiacskámnak mesélem

 

Búcsúzva már a dombra száll a nap,
a házak esti fényben állanak.

 

Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.

Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öbliben.

 

A színfedélen varju szundikál,
a hold reá arany ködöt szitál...

És hirtelen - csalódás? látomány?
halk reszketés fut át a kis tanyán.

 

És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,

s remegni kezd, zengő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.

 

És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.

 

A vén magtár ma tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket terem.

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.

 

Palánk tövéből égre nő a bab
és Póli néni seprűnyélre kap.

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,

 

s száguld a pásztor, a kis Lucián,
Maros vizén - az Óperencián...

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.

 

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik
holdfényes éjszakákon hajnalig.

De hogyha földereng a szürke fény
és elbődül az első kis tehén,

 

a forgó kastély is döbbenve áll
s tündéri népe messze visszaszáll.

És szürke ember, állat szerteszét
megkezdi újra szürke életét.

 

 

Találkozás

 

Kökényvirágos Őrhegyen
úgy szállt le, mint az álom.
Ballagtam búsan, csöndesen
homályos esti tájon.

Az arcán nem volt alkonyat,
csak hívó, szent nemesség,
és szólt: „Kövess. A holtakat
a holtak hadd temessék.”

 

„Mester - feleltem -, értelek,
te holtra nem haragszol,
de lobbanó tekinteted
most életet parancsol.

S az élet mély, mély és csodás,
ha azt te prédikálod,
és mégis, Mester, megbocsáss,
ha kúsza szívvel állok.

 

A hantoló Antigone
szomorú ősnővérem,
s a Labdakida-átoké
a vérem, sűrü vérem.

A völgyből, nézd, felintenek
a fejfák és keresztek,
jó Mesterem, megértelek,
csak engedd, hogy temessek.

 

De majd, ha hamvadó szemem
nem fátyolozza bánat,
Uram, akkor csak ints nekem:
akkor megyek utánad.”

 

Virág-ének

 

Odalent a folyón szakadoz már
roppanva a téli palást.
Jöjj le a fűzfa-berekbe,
nézd meg a jég-rohanást.

Hullámot a mélybe szorítva,
a lelkemen áll a palást.
Ülj le a lelkem partján,
várd meg a rianást:

 

Arany-fejszés tavasz jön
gátolhatatlanul.
A part virága halni
szabad hullámba hull.

Te ringó rózsa-szirmot
szelíd kézzel kifogsz.
Vizemben, karcsú asszony,
megint fürödni fogsz.

 

 

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

 

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

 

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

 

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

 

Órák

Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.

 

Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.

Feleselő nővérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
időt és életet.

 

S midőn az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.

S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,

 

az óra konstatálja:
A szív rugója áll.

 

Őszi monológ

Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.

 

Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,

befogná kék szemed sötéten,

 

itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.

„Milyen fehér!” - „Milyen fehér!”
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
„Enyém a szív!” - „Enyém a vér!”
s lecsapnának nagyívü körrel.

 

Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.

S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!

 

 

Láng a ködben

 

Még fest az alkony. Már a nagy palettán
más színe nincs, csak szürke és sötét,
hóillatú szél tépi, rázogatja
az égerfák megritkult üstökét.

A víz a nagy multat halkan siratja,
ónszínű várát rakja már a köd.
Körül halál. Egymás szemébe nézünk
távolba iramló sinek között.

 

S amint egymás keblére ráborulunk
remegve, fázva, lázba, csókosan,
úgy érezem: gyúlt ajkaink tüzének
valami csodás glóriája van.

Hogy minden élet itt a holt vidéken
két csókra duzzadt ajkunkban lobog,
piros kis lángban, mely köd-éjszakán most
szikrázva, izzva-bízva átragyog.

 

 

Éjjeli zene, I

 

Még ne aludj. Figyelj az éjbe
s ne bánd, ha álmatlan halad:
tavaszi záporok zenéje
dalol az ablakunk alatt.

Már hold szitál az utcasorra,
fáradt felhőt szalaszt a szél,
s a mámoros fedél-csatorna
tovább zubog, tovább zenél.

 

Hallod? Kolompok muzsikája,
finom harangszóval rokon.
Most az acélkék éjszakába
úgy kondul, mint a xylophon.

Most halkul, turbékolva lágyan:
burukkoló galamb-torok.
A kisfiúnk felül az ágyon
és elbűvölve mosolyog.

 

 

Tavaszodik, I
N. Tessitori Nórának

 

Sáncban a hóviz
könnyü hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

 

Indulok. Értem.
jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

 

Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

 

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

 

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

 

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!

Napló

 

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

 

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

 

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

 

Nem mondhatom már

Nem mondhatom már, hogy „ne még, ne még”!
Nem eszmetűz már roskadó tüzem.
Tudom: tirannus törvény itt a vég.
S mégis kétkedve meg-megkérdezem:
Hová lesznek a ritmusok, zenék?

 

A lüktetés, mely még ma is kisér
rövidülő sétáimon a csendbe,
vajon tovább rezegni visszatér,
rom-testem kötöttségéből kilengve,
ahonnan jött, a zsongó végtelenbe?

Talán egy messzi sarj, aki utánam
száz esztendővel vagy több százzal él,
ajzott napon vagy furcsa éjszakában
egy titkos rezdülést érez magában,
s csodálva kérdi: Bennem mi zenél?

 

 

A tűz az ormon

Kis esti láng
rokkant a csúcsra távol.
Szakadt szilánk
a hűvös este csillagából.

 

Valakit ott
a hold álomba ejtett:
tüzet szitott,
de gallyat rakni elfelejtett.

S most már remeg,
piheg a lobbanása:
bágyadt, beteg
madárszívecske dobbanása.

 

Piros szirom
üszkös, fekete ágon,
olyan finom,
elfújná esztendős leányom.

Alvó vadász
vagy bundás kecskepásztor
ott éjszakáz,
de nem tud még a hamvadásról.

 

S ha felijed
s meglátja fenn a holdat:
hulló, hideg
harmattól fázva összeborzad.

Mennék eléd

 

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

 

Szeret az erdő

Engem az erdő véd s szeret,
utaimon erdők kisértek:
bükkök, gyertyánok, égerek,
tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

 

Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörüen
zúg bükkös erdőnk orgonája.

S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.

 

 

Május muzsikája

1

 

Langyos eső suhog a lombokon.
A vadgerlék szavaló-kórusa
átbúg a suhogáson. Figyelem:
milyen meleg és milyen monoton.
Öreg vagyok, s csúfolkodnak velem.
Azt búgják: Tavasz, tavasz, szerelem.

2

 

Ragyog a reggel. Délre már borul.
Szél bókoltatja nyírfáim sorát.
Estére rojtos felhő komorul
s dörögve ontja sűrű záporát.
Villám villantja túl a hegytarajt
s lelkembe mámort lobbant, késeit.
Hallgatom ezt a gyönyörű morajt,
május felséges mennydörgéseit.

 

Júniusi éjszakák

Az égalj mindenütt viharsarok,
magas pusztákra fellegcsorda vágtat,
szívrezzentő, komor zivatarok
villámmal cifrázzák az éjszakákat.

 

Hallgatom a hatalmas égi szót:
most ott dördül Visegrád orma táján.
Ilyen kirobbanó fortissimót
a nagy Süket sem vert ki zongoráján.

Ó, lesznek még vihartermő nyarak,
fölöttem villámok vágnak keresztül,
zengő mennydörgések szólítanak,
s elcsöndesült szívem egyet se rezdül.

 

 

Carpe diem...

Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.

 

 

Fázom

 

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...
És néha megrettent egy látomás,
makacs kísérőm lesz, lidércnyomás:
komor hajón állok s mint furcsa rém,
úszó jégóriás rohan felém.

 

Apám emléke

Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos,
szurdukja fentebb tisztásokra bomlik,
a kecske rajtuk kis csapást tapos -
Egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlít.

 

Ott élt apám. Világa: kis faház,
tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer;
a társasága: vakmerő vadász,
lompos fa-munkás és zordon baráber.
Úgy este-tájt a ház elé kiállt,
ha sejtelem kínozta, bús, halálos,
és onnan várta: elszakadt fiát
mikor bocsátja már a láz s a város.
Csak várta, míg ruhája és a gyep
havasi ég hűs harmatával ázott,
és aztán újra árva este lett,
a völgyben egy olasz harmonikázott.

S volt egy karácsony: a havas barak
lakói messze, kis falukba szálltak,
s ő bent a tornyosuló hó alatt
karácsonyfát gyújtott a vad magánynak.

 

Olyankor csend volt, zsibbasztó, siket,
s jeges magányban megfagyott a vére,
s a hó-tengerben - szürke kis sziget -
döbbenve gondolt furcsa életére.

 

Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

 

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

 

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

 

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

 

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

 

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

 

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

 

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

 

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

 

 

Két virág

 

Túl a pallón szőke part volt,
szőke parton barka-ág.
Barka-szagra cserje-ölben
felfigyelt a hóvirág.
Szóltam hozzá: part virága,
lepke álma, szűz talány,
hazaviszlek hervadozni
kedvesemnek asztalán.

Sok-sok év mult. Vízhez értem.
Barna parton sás susog.
Parti ködben hajladoznak
alvilági nádasok.
Fuvalomra írisz ingott
nád között a part során -
barna szirmú sors-virága,
asphodelos, ily korán?
Kedvesem kért: „Hozz virágot.”
Hullám cseng a part falán:
Asphodelos hogy fog állni
kedvesednek asztalán?
Parti ködben lelkek álltak,
árva lelkek, annyian -
Visszanéztem: messze ággal,
barka-ággal, hóvirággal
most indult a kisfiam.

 

 

Holló-ének

 

Lomb aranylik
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló-hangok
hamvas égen -
holló-párom,
hallod őket?
Felleg-úton
itt vonulnak,
fellebegnek,
visszahullnak.
Pár a párral,
csak magukban,
szél előttük,
tél nyomukban.
Pár a párral,
soha hadban,
rikácsoló
nagy csapatban.
Éjszakázva
dúlt berekben,
rom-falukban,
rengetegben,
s új birokra
kelve reggel
köddel, faggyal,
fergeteggel.

Pók ezüstöz
holt mezőket,
holló tart a
kormos éjnek.
Holló párom,
zeng fölötted,
zeng fölöttem
sorsos ének:

 

Csak magamban,
csak magadban,
virradatban,
alkonyatban,
soha csacska
csóka-hadban,
rikácsoló
vad csapatban.
Messze szállnánk -
visszaszállunk:
visszavár a
sziklaszálunk.
Durva fészken
vadfa ringat,
ott neveljük
fiainkat.
Sírdombjáról
kurta nyárnak
egyszer ők is
útra szállnak.
Észak útján,
soha délnek
- zeng fölöttünk
sorsos ének -,
soha hadban,
csak magukban,
szél előttük,
hó nyomukban,
éjszakázva
rom-berekben,
dúlt falukban,
rengetegben.

Jaj, magányos,
kósza fajta,
árvaságnak
átka rajta.
Napsugárban,
felleg-árban,
tél-szakában
jár magában -
úgy vesz el az
Éjszakában.

 

 

Fegyvertelen vadász dala

 

Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.

 

Jöhet a bükkös karcsu vadja,
a lenge-lányos őz-alak,
nem puska-dörrenés fogadja,
csak egy szelíd „nem bántalak”.

Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon
s ez az öröm fegyvertelen.

 

S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.

 

Köszönet a napsugárnak

Tavaszodik. Holt tavaszok
fáradt szívembe visszajárnak.
S fáradtan is köszönni kell,
köszönni kell a napsugárnak.

 

Köszönöm, hogy hervadva is
tavaszi halk mámorba estem.
Köszönöm, hogy új fény ragyog
a főtéri aranykereszten.

Köszönöm, hogy kisgyermekek
mezítláb malomkerekeznek.
Ásott tövű vén almafák
fiatalos kedvvel rügyeznek.

 

Köszönöm a szél jóízét,
aromáját a barka-szagnak.
Köszönöm, hogy hegyoldalon
ibolyászó lányok kacagnak.

Köszönöm, hogy napos gyepen
fehér fénnyel vakít a vászon.
Köszönöm, hogy friss fák alatt
szelíd szívvel megint halászom.

 

Habos felhők fejem felett
vitorlásan feszülve szállnak.
Üzekedő játékait
köszönöm életnek, halálnak.

 

Ének a halkuló madárról

Ritkábban jössz, nemes madár,
madara szépséges titoknak,
szivárványos hangulatoknak,
ritkábban szállsz az ablakomra.

 

Régebben gyakran látogattál,
ablakomon többet maradtál.
Sokszor jöttél tavasz-követnek,
suhogó szárnyú üzenetnek,
s én áldottam varázslatát
fiatalos jövetelednek.

Udvaromon, kényes madár,
fekete gondok hessegetnek.

 

Vénülsz te is, mese-madár,
ragyogó színeid fakulnak,
szivárvány-tollaid kihullnak,
beteg szárnyad csapása lomha -
Nincs messze már: kopott madár,
meghalva hullsz az ablakomra.

 

Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

 

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyujtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

 

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

 

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

 

Pillanat, I

Hogy futnak szeptember felé
kifúlt, kengyelfutó irammal -
Fényes napok, forró szelek,
csillagszalasztó éjjelek -
Belőlük mit vigyek magammal?

 

Én már a szépet hullatom,
kincseimet rostába szedtem:
előttem koldus még az út,
aranymező az út mögöttem.

Egyetlen perc... Ezt elviszem,
hullástól is megőrizem:
Arany pajzsát a déli nap
fejed felett ragyogva tartja.
S harmatosan, szemérmesen,
a nyár bronzával ékesen,
hamvas-tizenkétévesen
vízből kilépsz a friss Tapolca-partra.

 

 

Az út

 

Jöttem az erdőszél felől,
magamban, dallal, messziről.

Friss volt a rét, alig-napos,
lábam bokáig harmatos.

 

A sűrűség s a rejtelem
remete-csendje jött velem.

Ámultam malmon, várakon,
harangszó-hangú falvakon.

 

Álltam tetőkön és romon,
jártam virágon s vér-nyomon.

S kérdeztem: Kosbor, liliom,
messze van-e még a sirom?

 

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,
mért van, hogy mégis ölni kell?

És a tetőről szállt szavam:
Az ember csúcsa merre van?

 

Jöttem az erdőszél felől.
Hoztam a lelkem messziről.

Utam és dalom elakadt:
sorompót értem, gyárakat.

 

Jaj, erdő nélkül nincs titok -
A város zúg. Én hallgatok.

Nem dalolok, nem kérdezek,
csak néma, nagy gyerek leszek.

 

Az arcomon szelíd derű.
És a halálom egyszerű.

 

A menekülő vers

A vers vagyok: riadt vers, vériszony
s perzselt világok fáklyafénye bennem.
Halálra szánva meg nem halhatok:
a torzulásból messze kell üzennem.

 

Ciklon-szelekben sír a föld. Riadt
jövendölők a bíbor naplementek.
A gálya kész s ha zúg az új özön,
én minden szépet önmagamba mentek.

Tudom, hogy csúcsig loccsan majd az ár.
De pusztulások hörgő éjszakáján,
tornyos vizekbe fúlt hegyek felett
megmentett kinccsel fog lebegni gályám.

 

S mikor kifúlva lüktet már a vész
s nagy, villámló Kéz végigsújt az áron:
egy fényes sziklán gályám földet ér
s a Napnak minden szépségem kitárom.

 

Valaki sír

Sokszor, ha állok künn az emberek közt,
az összevissza-városrengetegben,
zsongó hajókon, vásárcsarnokokban,
lázas zenéjű perron-forgatagban,
lélekriasztó, nyers rivalda-fényben -
egy síró hangot hallok mostanában.

 

Olykor megárad, néha föld alól jön,
úgy tántorog fel, mint a vészkiáltás
a csákányokra omló tárnamélyből.
És néha úgy nyög, mint pásztorgyerek,
aki napos magasból mélybe szédült
s a szakadékban fekszik összetörten.
És néha búg lázadva és sötéten:
bukott szabadsághős a cella-vackon.

És néha úgy sír, mint én sírtam egyszer,
temetőszélen kisgyermek-koromban,
mikor az ég kigyúlt pokolpirosra,
a szomszédunkban asztagok ropogtak,
fekete perje-hullás verte arcom
és szállt a gyepre hurcolt bútorokra,
s fáztam sötéttől és kísértetektől.

 

És néha sír szűkölve, mint az eb,
akit gonosz gazdája künt rekesztett,
lázzal kaparja a pántos kaput,
borzongatott szőrére hull a hó
s ordasszagot szimmant az éjszakában -
Ó, lélek, néha hallak mostanában!

 

Mély, tompa hang

Tompul a hang,
fogynak a vallomások.
Titkom felé
mindig mélyebbre ások.
Az akna szűk,
sebesre zúzza vállam,
de ércemet
lenn meg kell, hogy találjam.
Rég hóba fúlt,
ordas erdélyi őszön
rejtette el
bennem egy ötvös-ősöm.
Tán vén leszek,
hajszálaim fehérek,
ha egy napon
arany-kútfőhöz érek.
Vér lesz pecsét
a zengő kőtörésen,
de kincsemet
körülragyogja mécsem.
S amint magam
mindig mélyebbre ásom,
tompul a hang,
de nő titok-tudásom.
A hangomon
sötét zenéjű lelkek:
gyökereim
kórusban énekelnek.
Nem hallik át
a földfeletti zajba,
rajtam kivül
talán más meg se hallja.
Én is csak úgy,
ha kripta-némaság van
s még egy tücsök
sem sír az éjszakában.

 

 

 

A menekülő

A szeme: két riadt madár.
Az emberszót nem bírta már.

 

Hang hívta, tán a tengeré,
s indult a nagysziget felé.

Bozontos volt a nagysziget,
közepén kunyhót épitett.

 

Varázslatos tiltó-övül
három kört vont a ház körül.

Krisztus-tövisből sűrü fal:
gúny volt az első őrvonal.

 

Magánya második körén
magas gőg volt a vársövény.

A legbelső tiltó-varázs:
örvény-mélységű hallgatás.

 

Itt nincs idő és nincs zene,
csak a hullámok üteme.

Körön s világokon belül
világot épít, egyedül.

 

 

Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

 

Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.

 

S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.

 

Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Most szólj, rigó

Az a rigódal érdekel ma engem,
mely fenn a nyírfán, fiatal meréssel,
megszólal künn a hajnalszürkületben
halk indulással és emelkedéssel.
A fuvolása régi ismerősöm,
láttam tavasszal s láttam súlyos őszön,
és láttam hóhullásban, hogyha gyomra
szemet keresni űzte ablakomra.
Viharos hócsapásra, szélverésre
csak néha moccant fájó zirrenése.
Ott állt sötéten, hősi egymagában,
fekete szén a fényes zuzmarában,
úgy nézett rám egy karnyújtásra tőlem,
hogy hazavágyó dal buggyant belőlem.
De ő csak hallgatott. Mint néma, bátor,
ragyogó és fekete inspirátor.

 

Most szólj, rigó. Hófoltok halni készek,
nyírfák körül szellő-szüzek cicéznek,
mogyoróbokrok aranyat szitálnak,
ötszáz leány kacag a napsugárnak.
Most szólj, rigó. Faormon, póznacsúcson,
hangod dagadjon és lobogva gyújtson,
gyökerekig fusson tüze a fákon,
gyújtsa fel gyúlhatatlan némaságom,
avaromnak vessen szikrát alája,
legyek a tavasz piros lármafája,
riassza fel dalaid áradása
rabdalaimat zengő lázadásra.
Torkod remegve és ujjongva sírja,
hogy líra - líra - líra - líra - líra!

 

Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.

 

Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

 

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...

 

Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.

 

Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.

 

A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.

 

S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.

 

A sötétség verse
Görög tárgyú színpadi játékból

 

A ködből lettem, köd vagyok,
párás nyomomban éj terem.
A lábamról harmat pereg:
most jöttem át a tengeren.
Hullám fején a fény kihúnyt,
kihúnyt a fény a part felett.
Ajtó elé a lány kiáll
és halkan mondja: Este lett.
Az emlő nedves bimbaját
gyerekszájból kifordítom.
Hétszer jövök s hétszer lehull
asszonytestről a gyolcs chiton.
A hullámok sós illatát
szikkadt virágra lehelem.
A lány kibontja dús haját
és halkan mondja: Szerelem.
Az erdőn kentaur csörtet át
a fénytelen csapásokon.
Vad-rémítő juhásztüzet
himbál a szél a hegyfokon.
Hétszer jövök s fénnyel telik
a csorba hold arany fele.
Hétszer jövök s a lassú vér
meleg zenével lesz tele.
Csendemre csillagfény alatt
megáll a lázas harcütem.
A spártait s az athenit
én hellénekké békitem.
Az égi réten szendereg
Ares, a véres mámorú.
Meleg tűzhelyről álmodik
az irtó testvérháború.
A csendből lettem, csend vagyok,
tetők felett, vizek terén.
Vagyok a nagy, sötét kerék
a végtelenség szekerén.
Már gördülök. Bilincseim
a pillákról eloldozom.
A vadrétek virágszagát
a tengerekre hordozom.

Félelem nélkül

Én Istenem, mi lett velem:
nincs bennem többé félelem.

 

Szólítgatom, de nem felel, -
Istenem, hol vesztettem el?

Mert megvolt bennem, meg, nagyon.
Ő volt riasztó nagy bajom.

 

Szorítottam anyám kezét,
ha hallgattam a rémmesét.

Estefelé a temető
nyugtalan volt s remegtető.

 

Ha hívtak felleges hegyek,
rémmel kísért a rengeteg.

Párisban is, fiatalon,
gyötört halálos izgalom.

 

Ó, férfi-kedv, hős mámorú -
Elszántságom be szomorú.

Különös járni egyedül,
sírnál is félelmetlenül.

 

Meglátni józan éjeken:
az élet volt a félelem.

S ahogy erőt apadva veszt,
a félelem is veszni kezd.

 

S ha a halál szót vált velem,
felelni rezzenéstelen.

 

Hol járt a dal?

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

 

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

 

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

 

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben „hallgatott”.

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

 

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

 

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

 

 

MENEKÜLÉS

Féltél, anyám?

 

Sírod körül harc volt, hadnép rohant,
vad ütközetben reszketett a hant.
Féltél, anyám? és gondoltál-e rám?
Te nem féltél, csak féltettél, anyám.

Gyerek-szemmel

 

Öreg vagyok. Tán gyermek is? Lehet.
Sosem csodáltam így a felleget.
Szűzességük nem bűvölt így sosem.
Itt lenn valami meghalt. Keresem.

Szélcsend

 

A fényes égen sűrűn áll a sok
selyem felhőcske. Szőke vánkosok.
Egy pihegő szellő-raj arra száll
s pufók arcát ráhajtva, szundikál.

Labda-fellegek

 

Gömbfelhők szállnak át a hegy mögül,
libegve ússzák át a fél eget.
A völgyben óriás-fiúcska ül
és szappanbuborékot ereget...

Menekülés

 

Sötétek voltunk, ember és világ,
ti hófehérek, rózsásak, lilák.
Itt árva lett a szépség s üldözött,
s szűz bujdosók, közétek költözött.

A varázs

 

Szépségetekkel simogattatok,
vonzottatok és varázsoltatok,
színetekben szabadság tündökölt -
De aztán - annál szörnyűbb volt a föld.

Hideg fellegek

 

Az erdőket jeges szél verte meg,
felettük éhes ölyv köröz kevélyen.
Hova lettek a bárány-fellegek?
Nagy farkas-felhők felfalták az égen.

Fellegvonulás

 

1

Ha ez a ringó fellegraj zenélne
és Memnon-zsongást sugarazna szét,
kifeküdném az ég alá, az éjbe
s úgy hallgatnám a bujdosó zenét.

 

2

Te szólnál: Mit figyelsz a fellegekben?
Zenét - felelném -, rejtelmes szavút.
A végtelenség nem sírt soha szebben -
s most vedd le rólam ezt a mélabút.

 

Új raj vonul

...Keletre húznak. Mennyi szép idom!
Ez az előbb Atlas volt, most Triton.
Az az Olympos... Tündöklő csoda
lebeg utána: márványpalota.
Most hószín gyapjú leng. Kié vajon?
Penelopé fon ezüst guzsalyon.

 

Szürkületkor

S ha esti szélben megfakul a fény,
a lelkemben fogtok még fényleni,
mint olvasás után a költemény,
ti, boldog Isten költeményei.

 

Ábel füstje

Tudod-e, Ábel füstjéből mi lett?
Nézd azt a selymes, szőke felleget.
A Kain füstje? Mint szenny és korom
ott feketül a bús világ-romon.

 

Zivatar

Mennydörgésükben harckocsik robogtak,
komorsággal vonultak, mint a gyász,
szélzúgásukban rab szüzek zokogtak,
te zúgtál át az égen, Íliász?

 

Az égi oszlop

Lengő torony. Fényes felleg-titán.
Ez volt az Isten-rejtő égi jel,
az a felséges oszlop, mely után
révült arccal megindult Izrael.

 

Viharfelhő

Korom színét komor bíbor szegi.
A tűz-isten haragja lökte ki.
Még néma villanás lobbantja meg,
de sors feszül mögötte: fergeteg.

 

Együtt velük

Száguldva jöttek, büszke, széles ívben,
fekete szárnyuk lengett komoran.
Feldobtam és veled rohant a szívem,
te gyönyörű, szilaj felhő-roham!

 

Tavaszi viharok

 

Ó, hogy szeretem a viharokat,
mikor heves tavasszal erre járnak,
a mennydörgésük nyájat riogat,
vizük üdvösség a szikkadt határnak.

Lelkem meglebben nyughatatlanul,
ha zúg a záporszél a sűrü fákon,
s a villámban piros fényben kigyúl
s visszalobog kiégett ifjuságom.

 

Trauma

 

Irtóztató volt. Mélyre ásd,
hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd,
vess rá gyepet s döngöld le jól,
gyűjts rá fatörzset és követ,
vagy ültess vadbokor-tövet,
ne törhessen fel föld alól.

S ha rossz sugallat arra küld,
azt a helyet kerüld, kerüld.
S ha látod, bokra megremeg,
mondd: madárszárny ütötte meg,
s ha tájékán a föld dobog,
mondd: nem, nem ő - vakondokok.
S nehogy pokol kínjára juss,
takard el arcod s messze fuss.

 

 

A félkegyelmű

 

Koldusszegény volt. Torzonborz. Hülye.
Ő volt a falu félkegyelmüje.
Kis, kusza lélek és nagyizmu test.
Sohase kért.
Ha erdőn jártában hozzánk betért,
be-behabzsolt egy jó tányér levest.

Egyetlen réme volt: a hó, a tél,
sokszor nem őrölt benne más, csak az.
S jött egy tavasz,
félelmesebb s vadabb a többinél.
A Duna nőtt,
jeges szelekkel jött az áradás,
s levágta őt
sötét vackán egy tüdőgyulladás.

 

Temették. Ott volt már a sír közel,
de felüvöltött a sziréna-jel
s egy hang sikoltott:
Bombatámadás!
És megrémült a nép és szétszaladt
s ő ott maradt
a rettentően zúgó ég alatt.
Északi szélben jajgattak a fák,
vadul csaholtak a rémült kutyák,
s aki tudott,
harangozó szívvel hazafutott,
szájában az imádság reszketett
és halált várt és végítéletet.

 

Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

 

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

 

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

 

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

 

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: - Készen.

Az én csodám

 

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.
Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:
Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

 

Levenném melledről a sziklasúlyt,
mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,
s gyötört szemedből megszöknék a rém.

 

Takarodnának gondok és romok,
menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett
maga-mélyébe szédült lelkedet.

 

Csodatevésem sűrü delejét
pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,
fejed a Nap felé fordítanám,

 

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -
S én visszahullnék ember-életembe.

1939. február

 

 

Virág helyett

 

Elváltoztál - mint aki hegyre ment,
s nem hallja már a völgyek bús neszét.
Sirassalak? Sugaras csendedet
mért árnyékolja búcsuzó beszéd?
A hősi gyásszal hogy köszöntselek
én, élni induló: Ave, Halott -
mikor lelkemben még a szörnyü súly:
csendet parancsoló ravatalod.

Viszlek magammal, mindig, mindenütt.
Viszem a szenvedést s viszem a dalt,
a tornyosuló virágok szagát,
s a koszorúkba fulladt ravatalt.
Viszem a reggelt, melyen néztelek...

 

1941

A ragyogó madár

 

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!

 

 

Útravaló

 

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

 

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

 

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

 

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

 

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

 

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.