lap tetejére -------------------------- lap tetejére -------------

 

Google PageRank
 

<><><><><><><> -----

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

 

..........

 

-------------------

 

-------------------

 

 

Nők Salgótarjánért Klub Civil Szervezet--,,--

Linkgyüjtemény

ű

 

-----


 


Visit NoeNing
-----

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

Garai Gábor versei

 

 

Garai Gábor:
Bizalom


S ha százszor is becspnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül. 

 

RÓZSA



Fölszisszentél:
ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. -

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány a botanikát
igazol,- de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjában az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd - az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.


 

 

Garai Gábor:

Ketten az őrségen

 

Nekem törvény volt, törhetetlen
neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak
nekem sötét, tengernyi gyász.

Te mit kockáztattál?
A híred, a házad? Meglehet.
Nekem se hírem, se nevem, se házam
én föltettem az életemet.

Föltettem az egyetlenegyet
a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
se kenyér, se remény, se csók.

Szerettelek. Válladon vittél
hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
ha itt már minden végetér!

Szerettelek. Jól verekedtél
míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva
nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.

Hallod! A bosszuló fehérek
ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a Napba néztem.
S elvétem majd, ha rádlövök.

 

Garai Gábor:
A perc kevés


Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

 


Garai Gábor:
Nincs már...

 

Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.

Garai Gábor
Álmodj

 

Álmodj egy szebb világot,
hol tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér...
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
a szívekben derű és senki nem fél.
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,
és elkerül minden
mi szívednek fájhat.


Garai Gábor:
Elátkozottan

 

Mint páros gót oszlopok összeforrtan
Tartjuk a remény boltíveit
Állunk csont-fehéren elátkozottan
Míg a törvény rajtunk be nem telik.

Tudod hogy minden ellenünkre fordul
Tudom hogy minden vád fejünkre száll
De fájdalmakon és rágalmakon túl
Tiszták vagyunk mint hó- fürdette táj

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virrassz velem örökös éber áram
Sötétedik Meghalok nélküled.


Garai Gábor:

JÓKEDVET ADJ

 

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

1978.

 


Garai Gábor:
SZÁMVETÉS

L. A.-nak

 

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

 

Garai Gábor:
Tél


Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok - más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal - te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

 

Garai Gábor:
Nem vagyonra gyűjtök....


Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.

Garai Gábor
Nem azért...

 

Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély elhagy engem,
nem azért csöndes bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;

nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész,-
de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segít éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen könnyétől bőrig ázzon;
hogy ki szeret, engem szeressen
hűséggel próbált szerelemben...

Aztán majd úgyis elmegyek.
Tettem mit tennem lehetett.
Függök a felhők lepke-szárnyán.
Villám hasít szét, nem szivárvány.

 


Garai Gábor:
Fölötted egy csillag

 

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Garai Gábor:
Példázat a szeretetről

 

A szeretetet szét kell osztani
az emberek között - hogy el ne fogyjon.
Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.
.
Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.
.
utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.
Ha nem adsz - vagy nem kérsz cserébe
kovászodért - kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.
.
(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)
.
A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan;
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.


Garai Gábor
Veled vagyok

 

Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.


Garai Gábor
Ha a szerelem elhagyott


Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl, s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson. . .

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés. . .

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál: menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak :
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.

 

Garai Gábor
Úgy szertnék sokáig élni

 

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

 


Garai Gábor:
Magányos fa
Csontváry cédrusára

 

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.
Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik,
víjjog némasága,
maga termi keselyűit
önemésztő ága.
Ha ki fának rendeltetett
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

 

 

Garai Gábor:
A fű a folyó te meg én

 

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

 

 

 

Garai Gábor:
Mint kisgyermek

 

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.

 

Garai Gábor:

Magyarul

 

Miféle beszéd ez?
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
keselyűk őrületében,
lomb-szőtte gerle-szállás,
testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz...
Szeretsz?
Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
ki tudja, hogy? -
élve maradt!
No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.

De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

 


Garai Gábor:
Balaton

 

Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
majd az arcok erdejéből kiválik.
Talán az lesz, ki elkísér odáig
s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,

talán az, ki elhagy...Én mindig őt,
a még talányost sejtem, ha a tóra
búcsúzni visszanézek elfogódva,
s marasztalnám, űzném is az időt.

Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
a víz minden színét meglobogtatja,
s mennék, de rá kell bámulnom - habár

Orfeusz árulását újra-játssza
velem a látvány: haldokló varázsa
az örök vágy poklába visszazár.


Garai Gábor:

Artisták


Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő - feszül a száj!
Micsoda csók! - Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak !...

Ó, ha így tudnánk összefogni
egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!...

Forog, forog a nő a férfi
foga közt - tompul a zene,
csak dob kopog. - Valami gyors vég,
bármi föloldás kellene!

No most!... Földet ér a mutatvány.
Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
szobrában állnak idelent.

 

GARAI GÁBOR

KIS CSODÁK

 

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst- virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...
- míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
- Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
- el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre. 



GARAI GÁBOR

VISSZFÉNY

 

"ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja"
(Babits)

Aki méltó, - magában hordja
a szépet s az álmélkodást,
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.

Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.

De fölkél, ha más terhe nyomja-
- emeli vállát -
s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő. 

 

 

Garai Gábor:

Kővirág

 

Mért növesztettél kővirágot
a szívedben szomorúságot,
mikor az idei tavasz
már gyönyörünktől sugaras!?
Mikor már virradat előtt
magasztalják a fölkelőt
- hisz érzik, közeleg a Nap -
csörgő, csevegő madarak,
és dalosak is, eldalolva
minden víg éneküket sorra,
nekünk is azt, hogy van remény,
hogy többé nem hagylak el én,
hogy hajnalunkra jön az alkony,
s átölellek, egyetlen asszony. . .
S úton-útfélen nárciszok,
kék jácintok is, bódítók
és cirmos-kelyhű tulipánok
dicsérik e szédült világot. . .
Ó, hát ne növessz kővirágot,
ne szívedben szomorúságot!

 

Garai G:
Fölötted egy csillag

 

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

 

Garai Gábor
Nők

 

Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.

És büntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogók s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.

 

 

+++++lap tetejére+++++

 

Garai Gábor versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.013 mp