Ady Mariska:
Hadd menjek a nyárral...

Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral,
fehér homlokomon fehér violákkal.
Arany sugarakkal selyem szemfedőmön,
kék buzavirágos, pillangós mezőkön.

Fecskecsicsergéssel...pacsirta dalával...
Fehérruhás lányok tündöklő hadával:
felhőtlen égbolt baldachinja alatt -
(mint egy királylány, ha esküvőre halad).

Mert - mint tudod, Uram - tél volt, mikor jöttem,
havas táj...kopasz fák busongtak köröttem.
S azóta is mindig jég-mezőkön jártam.
Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban!

Ady Mariska:

Tavaszra lehet virág leszek

Tavaszra lehet virág leszek:
szelid kékszemű ibolya.
Hűs reggelen életre csókol
a felkelő Nap mosolya.

Selyem fűszálak lengnek körül,
fölöttem lepkék rajzanak:
Öreg fák lombos ágairól,
rám nevetnek a madarak.

Része leszek a kikeletnek:
tobzódom illatban, fényben -
S elfeledem majd, hogy mint ember,
mindig csak sötétben éltem.

Ady Mariska:
Ó, legyen áldott...legyen áldott...

Reám nem adott csillogó palástot,
s ó, legyen mégis milliószor áldott.

Elém nem öntötte búzáját, kincsét,
s ha úgy fordulna: csak itt élnék ismét.

Tavaszos kertje mindig másnak nyitott,
nekem maradt csak: hétpecsétes titok.

Mást pirított vidám-barnára napja,
nekem jutott csak: egének haragja.

Az országútján mikor összeestem,
az emberei elmentek mellettem.

Tenyerem vérzett, lábam alig húztam
s üdítő vízért - hej! - hiába nyúltam.

Reám nem adott csak koldus-palástot,
de mégis - hazám...Erdély...legyen áldott!

Életemnek nem volt gyöngéd szeretője,
de Ő vet ágyat örök pihenőre!

Ady Mariska (1889-1977):

De Jeruzsálem nem tanul!

A város most is a régi kevély,
a régi kevély... a régi rossz.
Templomaiban kufárok ülnek
és prófétákat ostoroz.

A Golgotája most is keresztes
és elérzenek mind a jók.
Harminc ezüstért most is kerülnek:
Judások... latrok... zord bakók.

A szamár-vemhe pálmák közt lépked
s a virágokra könnye hull
a Názáreti két bús szemének...
De Jeruzsálem nem tanul!

 Ady Mariska. 

Mózes 

Ó, hogy csodálom én e szent zsidót,
ezt a nehézajkú, félelmes embert,
ki vesszővel csapkodta meg a tengert,
s áthozva népét ínségen meg bűnön,
épen tevé le Jerikó alatt.

Maga pedig szép csendben fölhaladt,
- százhúsz esztendő súlyos batyujával -
fölment meghalni a Nébó hegyére,
mert lenn a sereg ifjú volt és bátor
s a kard jobban illett Józsué kezébe.

De lelkét irigység meg nem fertőzte.
öregségének elrongyolt saruját
merész, új lábnak gátul nem veté.

Álmai máglyáján tüzet szított,
s míg elnyúlt rajta törött, árva teste,
hunyó szemével Kánaánt kereste,
s áldó imát mormolt a had után.
  
 

+++++lap tetejére+++++