BÚCSÚJA HAZÁJÁTÓL.
Oh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki keresztyénségnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola! immár isten hozzád!
Egriek, vitézek, végeknek tűköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti:
Istennek ajánlva légyetek immár ti.
Ti is ráró-szárnyon járó hamar lovak!
Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, -
Adassék egészség már mindnyájatoknak.
Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katona találmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénylő frisseség
Én tőlem istentül légyen már békesség!
Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem, -
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemrül nevem!
Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező!
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jó szerencse-leső, -
Legyen isten hozzád sok vitézt legellő!
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim!
Kiknél nyilván vannak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe, hullnak sok könnyeim,
Már isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
Ti is angyal-képet mutató szép szűzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek;
Isten s jó szerelem maradjon veletek!
Sőt te is, oh én szerelmes ellenségem,
Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
Ki érdemem - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
ELSŐ
AENIGMA
Egy horvát virágének nótájára
1
Jelentem versben mesémet,
De elrejtem értelmemet;
Kérem édes szeretőmet,
Fejtse meg nékem ezeket:
2
Minap én úton jártomban,
Láték két hattyút egy tóban,
Hogy volna csendes úszásban
Együtt lassú ballagásban.
3
Gyakran egymásra tekintnek,
Kiről kitetszik szerelmek,
Egymáshoz való jó kedvek;
Hasonlók, mindketten szépek.
4
Hogy így együtt szerelmesen,
Ők úsznának szép csendesen,
Azonközben nagy sebesen,
Egy keselő csalárdképpen
5
Rájok menvén, az egyikét,
Körme között az szebbikét
Elkapá, foggatá szegént,
Mint szeretőt, kedve szerént.
6
Látván társa, bánatjában
Rív keserves kiáltásban,
Széllyel ballagván az tóban,
Nem tud, medgyen nagy bújában,
7
Mert látja társától váltát,
Látja maga özvegy voltát,
Bújában elszánta magát,
Óhajtja már csak halálát.
MÁSODIK
KRISTINA NEVÉRE
az Lucretia éneke nótájára
1
Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal
szerelmét most újítja,
Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó,
herdóját ő úgy mondja,
Tüntetvén előttem szép csillagom képét,
vélem csak kívántatja.
2
Róla feledéken nem lehet víg szívem
mert csak őtet óhajtja,
Mint esőt aszályban meghasadozott föld,
őtet úgyan kívánja,
Tüzem enyhítője, bánatom vivője
hogy csak ő már, azt vallja.
3
Immár őérette egyebek szerelme
nálam mind semmié lött,
Mert szeme nyilával, nagy igazságával
mint célt, éngem már meglőtt,
Bévett szerelmében, kivel mintha éngem
ő úgyan idvözítött.
4
Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,
csak mikor őt nem látom,
Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek,
víg ének is siralom,
Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom,
nincsen semmi bánatom.
5
Törödelmes szívem édes leveliben
szinte igaz úgy indul,
Régi betegségből mint támadott ember,
újul rózsa szagátúl,
Vagy mint az régi rab szabadságnak örül,
elszaladván fogságbúl.
6
Ínségéből immár mert engem ő kivett
előbbi szerelmemnek,
Bús voltát szívemnek lengedező szele
elverte jókedvének,
Búszerző szerelem már nem árthat nékem,
mert oltalma fejemnek.
7
Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött,
ki rubinttal mind rakva,
Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt
vagyon közte foglalva,
Hozzám szerelemben tökéletes szíve
is így vagyon kapcsolva.
8
Ajándékon viszont kiért hív szívemet
én is néki mutattam,
Szorítva kit néki szerelemnek tüzes
fogójában nyújtottam,
Fejemet, lelkemet, teljes életemet
ajánlottam s vallottam,
9
Melyet szerelmesen és igen jó néven
tőlem, rabjától elvett,
Édes hívségében, mint erős szekrénben
bézárolván rekesztett,
Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában
tűrve kebelében tett.
10
Távol vagyon immár nagy keserűségem,
gyönyörű én életem,
Mely szépek tavasszal sík mezők virággal,
boldogsággal jókedvem
Azon módon rakva, nem győz örvendezni
eleget szeretőmen.
HARMADIK:
az Palkó nótájára
1
Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,
Ki viszen tégedet csókolni szájához,
Óh, hogy nékem ahhoz
Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz!
2
Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal,
Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,
Ne felejtsen éngem;
Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!
3
Mint te burítva vagy fekete zománcban,
Így szívem is érte öltezett most gyászban,
Búskodik magában,
Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.
4
Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,
Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,
Maga tartásával
Éngemet felgerjeszt rózsa orcájával.
5
Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,
Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,
Szerelmes mindennél,
Egyéb szép személy is ő példájával él.
6
Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,
Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,
Formáját követik,
Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.
7
Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
Alázatos lévén, vagyon bátorsága,
Mert bűn nem furdalja,
Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.
8
Természetében is gyémánthoz hasonló,
Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
Így ő sem hajlandó,
Tökéletes szívő, igen igazmondó.
9
Tudja ez világnak minden álnokságát,
Nem hiheti senki hízelkedő szavát,
Igen ója magát,
Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.
10
Ezt megmondván néki, utolszor kérd erre,
Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,
Nincsen sohul vége,
Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.
11
Foglaljon engemet szinte úgy magához,
Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,
Ne hajoljon máshoz,
Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!
NEGYEDIK
ugyanazon nótára
1
Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.
2
Annak személyének drága ékessége,
Szabadságomot már magamtól elvette,
Rabságra vetette,
Kínlódom érette, vette is eszébe.
3
Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl éngemet,
De azért éltemet
Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.
4
Akaratomban ő semmit megmívelni
Nem akar énnékem semmiben engedni,
Sőt lelkem rontani
Igyekezik jó voltomért megútálni.
5
Semmi azért nékem világban már éltem,
Két szememnél több sincs, ki sirasson éngem,
Óh, én szegény fejem,
Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!
6
Szívem nyughatatlan titkon ő magában,
Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
Nagy kínvallásában
Emésztetik, mint fa tűztűl sebes lángban.
7
Ím, sok példát hallván, mint vesztém enmagam,
Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
Nézd, mire jutottam,
Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.
8
Bizony nem vethetek senkire egyébre,
Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
Vett az ő szépsége,
Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.
9
Annak szép személye és víg tekintete
Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
Örvendetessége?
Penig érte, és nem másért vagyok ebbe.
10
Légyen az én kínom ő egészségéért,
Légyen halálom is bátor személyéért,
Ám szenvedjek azért,
Csak ne útáljon meg én hív szerelmemért.
11
Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
Kegyetlen válasszal,
Kivel éngem megöl gyakorlatossággal.
12
Nem panaszolkodom semmit már felőle,
Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
Hogy nagy szerelmébe,
Éngemet már bévett, vagyok szeretője.
13
Tulajdona vagyok, szabad ő énvélem,
Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is éngem,
Vagy csak gyötri lelkem:
Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.
14
Hiszem, ha esméri idővel énbennem,
Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem,
Talám megszán engem,
S nem lészen kegyetlen örökké ellenem.
15
Éngem noha mostan előle elűze,
Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
De talám meg végre
Jutok őnékie valaha eszébe.
16
Azért immár nékem el kell most indulnom,
De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
Rólad gondolkodnom,
Légyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!
17
Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nélkül,
Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
Így te szerelmedtűl
Soha nem válhatom meg halálom nélkül.
18
Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
Enyhíts meg szerelmem,
Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.
19
Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,
Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe.
Keserves énekbe;
Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte!
ÖTÖDIK
az Giannetta Padovana nótájára
1
Nő az én örömem most az én szép
szerelmem erre való néztében,
Bús kedvem sincsen semmi énnékem,
mert ismét bévett nagy szerelmében,
Megengedett, fogott kezet,
megbékéllett nagy kegyesen,
Halálomtól megtérített,
engem csókolván édesen.
2
Szép Venust azért már kis fiával
jótétéért, míg élek, mind áldom,
Hogy jóra hozta szerelmesemmel
vétkemért gonoszul fordult dolgom,
Kegyelmet nyert, meg bészerzett,
tudta, mert hív szolgálatom;
Hogy vétettem, nem szánszándék
oka, de tudatlanságom.
3
Mint az idvösség semmi nem egyéb
az Isten színének látásánál,
Én boldogságom is csak abban áll,
ha szerelmét látom igazsággal,
Örömre fordít, ha szólít
magához édes szavával,
Boldogít, ha hozzá szorít,
ölelve gyönge karjával.
4
Ezelőtt néki csak rabja voltam,
őtet jutalom nélkül szolgáltam,
Rabságból kivett, szolgájává tett,
szolgálatom nem esik héában,
Mert ajakát, mint jó zsoldját,
adja, hogy én megcsókoljam,
Szerelmével ajándékoz,
csak hogy tovább is szolgáljam.
5
Sem Jason az szép aranygyapjúnak,
sem vitéz Aeneas Laviniának
Nem örült ennyit, mostan amennyit
én örültem jó akaratjának;
Mert mi lehet ennél kedvesb,
édesb én kívánságomnak,
Mint csókolni dicsőséges
színét mennyei orcának?
6
Vallyon s ki élheti énnálamnál
nagyobb kedve szerint már világát?
Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa
én boldogságomhoz állapotját?
Mert Ő ékes, kegyes, kedves,
mutatja hozzám hív voltát:
Nincs bánatom, gyanóságom,
mert esmérem igazságát.
7
Gond nélkül azért vígan éneklek,
örvendek csak igaz szerelemnek;
Míg élek, arra figyelmes lészek,
hogy ne légyek ellene kedvének:
Dicsértessék jótétéért,
megbocsátott én fejemnek,
Megcsókolván és ezt mondván:
Miért mondasz kegyetlennek?
HATODIK
BEBEK JUDIT NEVÉRE
az "Magam gondolván" nótájára
1
Beteges lelkem ismét énnékem
most új szerelemtől,
Mely betegségem támadott nékem
az tekintetéből,
Kinek személye, maga tartása
engemet majd megöl.
2
Ennek termete igyenes, magas,
mint szép liliomszál,
Két szép társa közt, mint Venus asszony,
tetszik, hogy veszteg áll,
Tettetes köztök, mint világos nap,
ha sűrő köd leszáll.
3
Bátran két szemét mikor kegyesen
énreám fordítja,
Ottan szívemnek ő nagy szerelmét
magához felgyújtja,
Mert csak két szeme az én szívemnek
felgyújtó fáklyája.
4
Erkölcse szelíd és szemérmetes,
emberséggel elegy,
Édes ajaka piros, szinte oly,
mint jól meg nem ért meggy,
Ékes beszédű, jeles tréfájú
szavában ő mind egy.
5
Ki-ki ővéle táncát eljárni
oly igen kívánja,
Mert mint für után ha magasságból
magát sólyom rúgja,
Oly nagy sebesen táncát ő járja,
nem mozdul dereka.
6
Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én
miért ne szeressem?
Szeretem bizony, csak viszont ő is
éngemet szeressen,
Szolgálatomért szemei elől
éngem el ne vessen.
7
Víg lészen kedvem, ha ő magához
éngemet kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is,
tudom, megkegyelmez,
Mert hív szerelmem nála énnékem
nagy jókedvet szerez.
8
De az én dolgom mint lenne vallyon
hogyha nem kelletnék?
Megójon engem attól az Isten,
mert én úgy nem élnék!
Most ha így volnék, s az is törtínnék,
osztán hová lennék?
9
Judit nevére méltán nevezték
őtet keresztségben,
Mert hasonlónak Judit asszonyhoz
látom mindenekben,
Gerjedek ehhez, mint Holofernes,
én is szerelemben.
10
Távozván attól, aki szerelme
gerjesztett éngemet,
Utána való nagy bánatimba
éneklém ezeket,
Ajánlván néki szolgálatommal
együtt szerelmemet.
HETEDIK
MORGAI KATA NEVÉRE
az "Fejemet nincsen már" nótájára
1
Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,
Hogy születésemben Venus megkért éngem,
Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.
2
Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,
Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.
3
Reám eleitől fogva gondot viselt,
Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
Látván természetemet, jól magához nevelt.
4
Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.
5
Azminthogy mostan is megajándékoza,
Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.
6
Ily szép, mint ez, akkor sem volt ő maga is,
Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,
De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.
7
Kívánván szépségét irigykedik rea,
Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.
8
Adta szép rabomnak, mert olyan szép színe,
Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.
9
Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
Mint csillagok között telihold mely fényes;
Mint mennyei seregnek, éneklése édes.
10
Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.
11
Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,
Mert minden szépségnek jelit rajta látom,
Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.
NYOLCADIK
egy német villanella nótájára:
"Ich hab' vermeint" etc.
1
Reménségem nincs már nékem
ez földen éltemben senki szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nékem,
az elfut előlem, semmiben sem kedvez,
Medgyek én immár, ha keserves kár
engemet ez világból kivégez?
2
Menvén hozzá, vigad vala
siettető szívem buzgó szerelmében,
Fáradtságát, minden gondját
reménlvén letenni szerelme ölében,
Nem félvén attól, hogy élnék távol
szeretőmtől keserves helyemben.
3
De elútált, mert mást talált,
éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált,
Ád sok mérget az jó helyett,
lelkem csak héában őutána kiált,
Mert nem hallgatja, de sőt útálja,
magához mert új szerelemet foglalt.
4
Siralmával mint hogy megcsal
az krokodilusgyík útonjáró embert,
Így engemet elhitetett,
hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
Prédája vagyok, mert már megfogott,
valamint akarja, úgy gyötörhet.
5
Ki nem hinné vagy gyűlölné
az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
Esküvését, látván könyvét
és alázatosan formált szép személyét?
Bizony megcsalná, akárki volna,
aki nem tudná ravasz elméjét.
6
De ha szinte nem beszélne,
vallyon s ki keresne egyebet helyében?
Ha olyan ő, mint sík mező
az jó kikeletnek áldott idejében:
Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves,
nincs vétek személye termésében.
7
Óh, egyetlen egy szerelmem,
miért vetettél el szemed elől éngem?
Hogy verhetett benned fészket
szinte ilyen igen az harag ellenem?
Ámbár mást szeress, csak el ne veszess
engem, ki néked adtam már lelkem.
8
Te jó Isten, ki e tőrben
éngem csudaképpen már régen ejtettél,
Ezt engedjed, hogy szánjon meg,
vélem kit ily igen te megszerettettél,
Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád,
ugyanis már lelkem sem hal, sem él.
KILENCEDIK
KIT AZ SZERETŐJÉVEL VALÓ HARAGJÁBAN SZERZETT
az Palkó nótájára
1
Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
Forgandó szerelem, változó szerencse,
Mire most szívembe
Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?
2
Éngem most kétfelől hiteget két dolog,
Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
Egymás ellen forog,
Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.
3
Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
Gyötretem azoktól,
Hajtatom, mint felhő égiháborútól.
4
Mint eltévedt ember két járt útra jutván
Nem tud melyikének indulni csapásán,
Megáll, gondolkodván,
Így én is nem tudok indulnom mely után.
5
Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
Így szívemet húzzák
Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.
6
Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal,
Csalogatásokkal,
Jól előmben hánnak mindent okossággal.
7
De még egyfelé is nem adtam magamot,
Noha az bosszúság igen megindított
De még el nem hajtott,
Régi szerelmemtől el sem szakaszthatott.
8
Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben
Kormányeltörésben,
Nincsen reménsége senki szerelmében.
9
Óh, én idvözítő kegyelmes Istenem!
Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
Vezess ki már éngem,
Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!
10
Azmi néked tetszik, bár azt cselekedjed,
Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
Testemet ám verjed,
Bár azmint akarod, csak ne szégyenítsed!
11
Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
Ravasz álnokságát,
Azért így jelentém szívem titkos kínját.
TIZEDIK
KIBEN AZ SZERETŐJE HÁLÁDATLANSÁGA
ÉS KEMÉNSÉGE FELŐL PANASZOLKODIK
egy Siciliana nótára
1
Valaki azt hiszi, hogy nyerjen
menyeken és szüzeken
Szerelmével avagy hívséggel,
az házat rak sík jégen,
Vagy penig héában hord vizet
rostás edénében,
Avagy hogy verőfént akar
fogni bolondul kezében.
2
Nem használ minékünk szerelmünk
nálok, sem könyörgésünk,
Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk,
sőt nevetkeznek vélünk;
Mely kedves sáskának az harmat,
úgy nékik is könyvünk,
Sok búnkkal, fáradságunkkal
tőlök mi csak kínt érdemlünk.
3
Az felgyúladt tűz se gerjedhet
fűlt kemencében inkább,
Mint én elfáradott, bús szívem,
ki már nem élhet tovább,
Mert szerelem miatt oly bágyadt,
nem lehet nyavalyásb,
Mert már, ni, annyira jutott,
hogy ugyan nem szállhat alább.
4
Mint hogy tiszta vízzel buzog fel
forrás tiszta kútfőben,
Olyan tisztasággal forrdogál
szívem nagy szerelmében,
Szolgálja örömest, jóllehet
csak gyötri szüntelen,
Jókedvvel tűr, szenved, enged,
csak juthatna jó kedvében.
5
Szerelmemnek de míg mindeddig
csak az sem volt jutalma,
Hogy valaha nékem kegyesen
vagy egy szót is szólt volna,
De sőt még ingyen szép személyét
csak látnom sem hadta,
Csak azért, hogy szerelméért
szívemet több kínnal bántsa.
6
Mint párduc prédának, kínomnak
is kegyetlen örvendez,
Háládatlanképpen bűnemben
gonoszt fizet s bút szerez,
Mosolyog kínomon, mint nagy jón,
hogy lelkem epedez,
Szerelmében, mint szélvészben,
látván, hogy szinte úgy evez.
7
Medgyek? már nem tudom, ha látom,
hogy én el nem hagyhatom,
Noha kínját vallom, de válnom
tőle nem kívánhatom,
Szeretnem penig azt, ki fáraszt
sok búval, mi hasznom?
Hát medgyek? ellene vétsek?
Óh, azt sem lehet, mert szánom.
8
Éljen, inkább éljen, víg légyen,
valamit mível vélem,
Hogy lelkem érte jár, lássa már,
légyen kegyelmes nékem,
Esmérje valaha, hogy soha
egyebet szerelmem
Nálánál, kin életem áll,
nem követhet, mert ő lelkem.
9
Szerelmére, mint egy szent helyre,
elmémet, ím, fordítom,
Mint egy áldozatot, magamot,
abban esmét felgyújtom,
Csak hogy keservemben, már kiben
régen fekszem, szánjon;
Megszánván, térjen meg hozzám,
s éngemet megboldogítson!
NEGYVENHARMADIK
A FÜLEMILÉNEK SZÓL
azon nótára, Altera inventio
1
Te, szép fülemile, zöld ágak közibe
mondod el énekedet,
De viszont azellen az én veszett fejem
mond keserves verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában
szép Juliáról szerzett.
2
Mennybéli szép harmat tégedet mosogat,
éngem penig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít,
hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám,
hogy lenne már irgalmas.
3
Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed,
mert ülsz híves árnékban,
Éngemet peniglen gyújt buzgó szerelem,
sülök, fűlök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz,
nem úgy, mint én e vasban.
4
Örömmel és szépen csak tavaszidőben
szép énekeket mondasz,
Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben
versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Juliát imádom,
dolgom nékem mind csak az.
5
Lengedező szellő s híves tiszta idő
tégedet gyakorta hűt,
Éngemet viszontag örökké való lang
olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével
nagy szerelem üttön-üt.
6
Vagy te egészséges, én peniglen sebes
szerelem nyila miátt,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal,
mert nem is érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának
adta lelkem meg magát.
7
Jobb, és mindenekben különböz éntőlem
te boldog állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten,
hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen
csak arra vészed gondod.
8
Juliát gondolván és szavát hallgatván
egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennéhány versben
rendeltetett kis ének,
Kiben állapotja megtetszik mivolta
igazán életemnek.
--------------
Kategória: Magyar költők B- vel Cimkék: balassi bálint vers bánat szomorúság öröm szerelem virágének álom dal élet Hozzászólások