lap tetejére--------------

 

Google PageRank
 

Nézz be ide is:

 

https://www.facebook.com/Margitanya

 

 

ű

 

 Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. ... Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.-Wass Albert

 

 

 

  

Nem igaz,
hogy az ember
a szenvedéstől megtisztul,
jobb lesz, bölcs és megértő.
Az ember hideg lesz,
beavatott és közömbös.
Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet,
csaknem nyugodt lesz.
Nyugodt és olyan különösen,
félelmesen magányos a világban.

/Márai Sándor/ 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

--,, --.. ++++++++


++++++


+++++++

 

 


--,, --,,


 

 

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

 

 

  

 

 

 

 

 

Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Dmitry Glukhovsky

 

 

 

 

 

 

 

 Mezőnek virág,

rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 

 

 

Baranyi Ferenc versei

 

KÁNKÁN

 
Hely Kati táncol, hej, Kati járja,
mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
reszket a jegenyefa-tákolmány.
 
Táncdobogásra fájdul a szívem,
bánata tenyeremen elcsattan.
S kicsi Kati járja, legelik alakját,
hej, Kati, de szomorú kedvem van!
 
Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
s száll a lány a fürtjei árján!...
 
Fodrai ívén
surran a szoknya,
gyorsul a kánkán
és Kata ropja,
ropja, kerengi,
és vagy ezernyi
férfi szeme sugara tömörül a lábán.
 
Járja, járja egyre csak,
s kéz a kézzel egybecsap,
dörrenő a vastaps-orkán,
ráncok árka bodorul a szoknyán,
hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
hej, de szálló, hej, de bántó,
fél világért, hitemre, nem adom oda!
 
(Csönd. Legördült réges-régen már a függöny.
Képeimet tagjaidról összegyűjtöm.
Testet formálok belőlük, szép egészet,
úgy egészben szívesebben szeretnélek.)
 
(1960)

 

 

 

 

ROSKADÓ ALÁZAT

 
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
 
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
 
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
 
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
 
(1963)
 
 
 
 

MINDKETTŐ EMBERÜL

 
Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
 
amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.
 
(1963)
 

 

 

ÁLDOTT LEGYEN

 
Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
aki eloldja béklyód, hogy marasszon.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
kit otthonossá tett a hontalanság.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
kinek lefokozás emeli rangját.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
kit a "törvényes" asszonynép kiátkoz.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
aki csupán társaságban magányos.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
kit végigmér a szállodai portás.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.
 
Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonyok között félénk, esetlen -
 
áldott legyen az asszonyok között,
áldott legyen, hogy áldássá lehessen.
 
(1970)
 
 

FOGADALOM

 
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
 
Csak szeretlek.
 
(1968)
 
 

 

KÍMÉLJ MEG

 
Csak ama rettegőn-riadt
tekintettől kímélj meg engem,
mely minden tiltott nász után
felkönyörög ijedt szemedben,
mikor ketté-józanodunk
szemedben kérdő a kerekség,
azt kérdezi: így, így sem únsz?
Azt kérdezi: most is szeretsz még?
 
E pillantás csak cikkanó,
de épp elég, hogy megalázzon,
bántóan bizonygatja azt,
hogy nem nő túl a testi lázon
mi engem utánad tüzel,
s hogy bujaság a szenvedélyem:
se szív, se gond - csak vér. Szemed
ezt mondja s ez rám nézve szégyen.
 
Vagy talán őseredetű
e szolgamód riadt tekintet?
Visszacsörrennek néha még
Szokás csatolta ősbilincsek?
Megejtett s nyomban otthagyott
cselédlányok félelme ez még?
Kijátszott mátka kínja, ki
odaadta frigy előtt a testét?
 
Fekszünk, tilalmas nász után.
Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
Nyugalmam gyengéd ernyedés,
csupán te túlozod közönnyé.
Pedig most inkább kell nekem,
hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
ki jó volt lángnak lobbanón -
jó most duruzsoló parázsnak.
 
Miért alázol hát ijedt
alázatoddal engem? Ó hát
mikor érjük meg már a nők
tudat-emancipációját?
Merj úgy szeretni, mint ahogy
én szeretlek több ezer éve!
 
Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.
 
(1963)
 
 
 

CSÖNDTELENÜL

 
A "törvénytelen" szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyákba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
 
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
 
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész akár a vészfék.
 
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
 
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban,
 
nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
 
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
 
A "törvénytelen" szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
 
(1966)
 
 
 

MEGBOCSÁTOM

 
Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanusításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás, vagy megadás,
neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval símogatni
rendelt sorom is vádirat,
neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint ... Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, hogy
földibb legyen - szennyezni kell.
 
Neked még azt is megbocsátom,
hogy megcsallak valakivel.
 
(1967)
 
 
 

STACCATO

 
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miért,
vezekelünk a rég megérdemelt nász,
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázs, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.
 
(1967)
 

 

 

 

Baranyi Ferenc:

MERT HŐSÖK VOLTAK

 

Mert hősök voltak, akik egykor
véres csütörtök, vörös péntek
napján zászlóval a kezükben
tüntetni nyílt utcára léptek,
kemény volt harcuk. A mienknél
nem nehezebb, de tűzzel-vett vér
virágával volt ékesebb harc.

Más a mienk. Más. Vértelen harc,
hitünkkel-tisztuló közegben
küzdünk, noha gyakran nem tudjuk:
mikor? mikor nem? s hol az ellen?
Mert nem ütközet a mi harcunk,
nem támadás ekkor vagy akkor,
hol megszabott helyen s időben
pereg a tűz két arcvonalról,
arcvonalaink száma sok száz
s szétszalad ezer kusza szálra,
gyakran talán rokont kerít be
s ráhurkolódik a barátra,
harcolunk okos hallgatással,
bélelt szóval, daróc-beszéddel,
harcolunk, ha kimért konokság
dobálja szívünk jeges késsel,
harcolunk a mi harcainkra
gőggel legyintőkért és ellen,
(bár elfáradva mi is néha
legyintenénk legszívesebben...)
erő minden megértett gond és
gyöngeség, amikor miattuk
szitkozódunk, hitünk elejtve...

Harc, mikor felizzunk a tettre,
s harc, ha seregünk néha tétlen,
a perc stratégiája dönt, hogy
"tétlenség", vagy tett kell-e éppen.

Munkások, melleteknek régen
hideg szuronyok szegeződtek,
miránk fondorlat csöve sandít
s gyanakvás gyilkol. Ez se könnyebb.

Ha vesztettetek - menthető volt.
Ha mi vesztünk - nekünk nincs mentség.

Mert nektek győzni dicsőség volt,
De nekünk győzni kötelesség.

(1960)

 


EGYSZERŰ SZAVAK ANYÁMHOZ

 

Anyám mikor templomba hívsz vasárnap
s én nem megyek s arcodra csöpp ború száll:
csak annyit érts, hogy nem megyek veled - most.
S ne értsd meg azt, hogy nem megyek veled - már.

És ments magadban: "Fáradt tán szegényke.
Sokat lumpolt az éjjel. Fiatal.
Vagy sok a munka, tanulnia kell tán.
Hát maradjon, ha maradni akar."

Bizony, így lesz ez már minden vasárnap,
de mentegess csak, neked kell a mentség,
könnyebb a fiad korhelynek ítélni,
mint elismerni pogánynak a lelkét.

Tudom, te a templom tornyára nézel,
én feljebb látok, fel a Holdra, Marsra,
ez így törvény, de hogyha magyaráznám
nem értenéd, csak bánkódnál miatta.

Anyám, becsaplak rég a hallgatással,
hazug a szám, mert nincs egy szava, érve,
de vétkemért békéd a büntetésem.
S ha volna isten, megáldana érte.

(1959)

 
 

APÁM

 
Apám nehéz ökölnek
tétova mozdulása
Nem lendül már ütésre
s nem tárul kézfogásra,
csak mozdul, mintha vélné:
valamit tenni kéne
de ütni nem akar, sem
csapódni más tenyérbe.
 
Kő-korszakok apámat
éles-ridegre fenték,
majd kontár köszörűsök
éleit bereszelték,
nem tompa és nem éles,
csak csorbult, büszke penge,
se vág, se szúr, se fényes -
hever fiókba vetve.
 
Apámnak rossz a nemjó,
máskor nem rossz a rossz se,
neki már nem papolhat
német se és orosz se,
magát lódítja folyton
és magát fogja vissza,
sosem volt múltba húzó -
sosem lesz kommunista.
 
Mindegy neki az élet,
oly mindegy: perc? Öröklét?
S mindegy, hogy meglakoltak
akik hitét megölték.
 
Nekünk a tisztuló rend
naponta ad csodákat -
 
engesztelés helyett új
Hitet ki ad apámnak?
 
(1964)
 
 
 
 
 

ÖREGAPÁM

 

Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s - ha adni-venni falvak összegyűltek -
árulta őket nagy vásári ponyván.

Néhány kalap - s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap - s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék :
öregapám a lét nyűgét lerázta.

Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.

(1959) 

 

 

 

HÚGOM

 
Nagyváros, jöjj elébe, fogd meg kezét, ne féljen.
Hisz olyan bátortalan még, mint tanyafény az éjben,
jobb kezében zavartan szorongatja motyóját,
lábai a nagy utat meg-megremegve róják.
 
Megy a lány, szembe fénynek, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,
csupasz vidéki háztól, sártól, sivár utaktól,
melyek ködökbe vesznek s egykedvűek, mint az aggkor,
fut malacetetéstől, odahagyja a konyhát,
hol füstök szürke színű nagykendőjükbe vonnák,
fut elmordult szavaktól, nyomába sose érjen,
"hozz be szenet", "etess meg", "vízért szaladj", "tejért menj"!
 
Húgom halad a járdán, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,
neonfényt hoz a szél és ijedt szemébe fújja,
fényes szelekbe térül Baranyi Jutka útja,
befogadja a város, mint óceán a csermelyt.
És több a csönd falunkban. Ismét valaki elment.
 
 
                II.
 
Fényes szelek, vigyázzatok,
fúvástok ne vakítson,
tüzet ne oltson röptötök,
de lobogássá szítson,
hogy Jutka és a többi, mind
- ki szédül még a fényben -
sugártól ittasulva majd
az úton visszatérjen,
s - mint felriasztott denevér -
repüljön messze végképp
sugárzó lépteik elől
a maradék sötétség,
mert van belőle még elég,
de fújják, egyre fújják
s elűznek majd minden homályt
a szelek, fények, Jutkák.
 
(1960)
 

 

 

 

+++++lap tetejére+++++

 

Baranyi Ferenc versei hozzászólásai

Szólj hozzá

Belépés
Kereső
0.002 mp