A kísértet

fordította: Kosztolányi Dezső

Ágyadhoz surranok sötétlőn,
mint lángszemű angyal, ha éj jön,
s feléd kúszom majd zajtalan
a hosszú árnyon, egymagam.

Csókot lopok rád, büszke barna,
miként a hold a hűs avarra,
s ölellek is, te bóditó,
mint sírt a reszkető kigyó.

Ha jő az ólomszinű regg,
hideg lesz a bús ágyüreg,
s estélig elhagyatva látod.

Más lágy, szelíd szivet ural:
én rémülettel, bosszuval
tiprom le majd az ifjúságod!

A MACSKA

Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska, - csupa báj.
Alig hallatszik nyávogása,

oly diszkrét hangja, halk s nemes:
de, ha dorombolás, ha morgás,
egyforma mély s dús zenecsorgás:
és bája s titka éppen ez.

E hang, mely gyöngyözik, szivárog
betölt, mint dús folyású dal
és részegít, mint bájital –
hogy be ne hatna nincs oly árok,

nincs, melyet nem csitítana láz,
nincs melyet nem hevítene, mámor.
Szavakra nincs szüksége, bár oly
Beszédes, mint tán senki más.

Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenen oly hatalma,

mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben, mint egy angyalba, finom
minden tag és harmonikus?!

Babits Mihály fordítása

Legyen tiéd e vers

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád fordítása

Egy pogány imája

Óh ne halkítsad lángod éjre,
hevítsd fel zsibbatag szivem,
Gyönyör! te lelkek kínja, kéje:
Exaudi, diva! supplicem.

Légben eloszló istenasszony,
láng, amely pincékben lobog,
kínomon kényed irgalmazzon,
kinek ércdallal áldozok.

Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
húsból és bársonyból csinált
álarcot ölts, sziréni vértet.

Vagy a formátlan bor ködében
nehézkes álmodat kináld,
Gyönyör! te rugányos kisértet!

(Babits Mihály)

SZÖKŐKÚT

Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Babits Mihály fordítása

EGY DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása

SZÉPSÉG

Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Tóth Árpád fordítása

EXOTIKUS ILLAT

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárúl
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárúl
ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárúl.

Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -

zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.

Tóth Árpád fordítása

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád

KAPCSOLATOK

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

Szabó Lőrinc fordítása

AZ ELLENSÉG

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni már ásót és gerebent,
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -

Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.

Babits Mihály fordítása

KORÁBBI ÉLETEM

Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.

Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.

Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal-öntözött

rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.

Szabó Lőrinc fordítása

DE PROFUNDIS CLAMAVI

Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
az örvényből: ide, ide zuhantam én.
Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém,
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;

félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,
a másik féléven át sötét fed, örök éjfél;
meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél;
se állat, se patak, se erdő, se növény!
Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt
dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek,
s ezen a megujúlt fekete káoszon.

Boldogabb nálam a leghitványabb barom:
irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,
olyan lassan pereg orsaja az időnek!

Szabó Lőrinc fordítása

ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON

Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
nyújtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott,
s a fizetett gyönyör mellett felragyogott
a szomorú szépség, kire hiába vágyom.

Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,
láttam a bájt s erőt, szeme fegyvereit,
s haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam.

Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,
s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva
burkollak százezer, mélységes, puha csókba,

ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,
csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,
tompítja szemeid jéghideg ragyogását!

Szabó Lőrinc fordítása

A BALKON

Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő,
te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő:
a méla kályhatűz, a bűvös esthomály -
emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő!

Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkonunk estelét a rózsaköd beszőtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.

Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív!
Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!

Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted - óh, drága mérgü kéj! -
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.

Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve múltamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a múlt!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.

Ti eskük, illatok, sok végnélküli csók!
Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?
- Óh, eskük, illatok, sok végnélküli csók!

Tóth Árpád fordítása

LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád fordítása

VISSZAHÁRAMLÁS

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

Szabó Lőrinc fordítása

ESTI HARMÓNIA

Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!

Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

Kálnoky László fordítása

BESZÉLGETÉS

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.

Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.

Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
- Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,
gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!

Szabó Lőrinc fordítása

ÁHÍTAT

Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
setét legét a halk városnak leplül adja
és békét hint emitt, amott meg gondokat.

Most, míg a csőcselék szivét kínnal maratja
a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat,
a rossz dáridón a nép az únt csömört aratja,
add, Bánatom, kezed: hagyd a bolondokat.

Jer! Nézd, lehajlanak holt éveink az égi
erkélyekről, fakó ruhájuk selyme régi;
mély habból mosolyos Megbánás ring ma fel;

egy vén híd-ív alá a Nap holtan zuhan már,
s Keletre hömpölyög hatalmas gyászlepel:
ott - hallod, édesem? - a csöndes Éj suhan már...

Tóth Árpád fordítása

+++++lap tetejére+++++