Giovanni Pascoli
(1855-1912)

A BARGAI TORONYÓRA

Tanyámon csönd van. Hallgat a béke,
csupán a telt kalász ha zizeghet,
s a széllel jő az óra ütése
városkájából messzi hegyeknek.
Egyenletesen hullik a tájra,
mint egy szelíd hang lágy unszolása.

Szólsz: itt az óra, szólsz: késő van már,
hang, mely az égből hullasz le lágyan,
ó, ha percig gyönyörködni hagynál
a fában, pókban, méhben, kocsányban
s felhőben!... Bennük századok, évek,
hónapok, órák mélyére nézek.

Hadd legyek percig moccanatlan, hol
csupán csak szárnyak, lombok lebegnek,
s a rétről hallik: fácánkakas szól,
mire egy másik máshol felelget.
A lelkem röppen, messzi mereng el,
lármás a cinke: civódik, nyelvel.

S az óra kongat, űzi a lelkem
varázsos hangon egyre kiáltva,
ezüst-szelíden, lágy ütemekben
hullik fejemre ősi tanácsa,
súlyos a rossz és súlyos a jó, ha
szól: késő van már, szól: itt az óra.

Küldsz, hogy a lelkem visszatereljem
hang, mely az égből hullasz le lágyan,
ám a fogyó nap titkát figyelnem
jólesne még a fátylas homályban!
Bár itt az óra, bár késő van már:
icipicit még mélázni hagyjál!

Engedd kutatnom mélyét szívemnek
s a múltam élni így, gondolatban,
hátha a csonkon szirmok feselnek
s kinyílik a csók, mit sosem adtam.
Árnyas zugomban, csöndes tanyámon
hadd elsiratni életem, álmom!

És szól az óra, kétszer is harsan
a hangja, s bánat zeng ki e hangból,
majd megnyugodva visszhangzik, s halkan
meggyőzi végre lelkemet arról,
hogy itt az óra! Késő! Jó, megyek már
szeretteimhez, hol szeretet vár.

ROMAGNA

                    Severino barátomnak

Mindig egy táj, egy kis falu vidéke
nevet szívemben (vagy sír), Severino,
szülőföldem, hol fényben úszó képe
azurszínével kísér San Marino.

Szívembe mindig visszatér e tájék,
Malatesták, Guidók tartománya,
hol lovagias Passatore járt rég,
utak királya, erdőknek királya.

Ott széles tarlón ballag át a pulyka
magához híva más madár csibéjét,
elér a tócsához, hol vízbe bújva
kacsák fürödnek, tarka tollú népség.

Ó, bár ott lennénk! Bujdosnánk az erdőn,
szilfák között, hol szajkó épít fészket,
kiáltozásunk szállna messzezengőn
nyugalmas, déli csöndjén át a rétnek.

A fejszét görnyedt válláról a földre
teszi a pór s a tányért kézbe fogja,
homályos istállóban áll az ökre:
a jó takarmányt felkérődzi gyomra.

Elszórt faluk ezüst harangzenéje
a nyári légben egymást űzi-hajtja,
szól: vár az árnyék, asztal vár ebédre,
gyerekszemeknek bájos rózsaparkja.

Ó, engem is becsalt kánikulában
csipkeernyő alá a szép mimóza,
amely virággal födte bé a házam
s virított milljó rózsaszín csomója.

Kopott falnál a sűrű rózsatőnek
virága jázminnal ölelkezett,
a nyúlánk nyárfa meg is leste őket
s úgy vihogott, mint egy kamaszgyerek!...

Itt volt a fészkem. Erre lovagoltam
- miként Guidon Selvaggio - vidáman,
és mint Astolfo, szélvészként futottam
s a császárt láttam remetezugában.

A táltos vitt, röpült a légi árban
és rámborult az álmok lenge szárnya,
majd össze-összerezzentem szobámban
Napóleonnak diktáló szavára.

Felverte az éppen lekaszált szénát
a buzgó tücskök muzsikája szépen
és felcsendültek terjengős poémák
az árokmélyi békabrekegésben.

Oly végtelen, oly hosszú volt az álom
álomnak is, mit elgondoltam egyszer:
gallysuhogás, madárdal fönn az ágon,
asszonykacaj s háborgó hangú tenger...

De fészkünkből, miként késői fecskék,
elvándoroltunk egy sötét napon,
hol élek, az hazám. S enyéim testét
távol takarja csöndes sírhalom.

Nem térek vissza forró nyárban többet
porlepte mirtuszbokraid körébe,
sosem keresve többé azt a zöldet,
hol tespedő kakukknak áll a fészke.

Romagna, édes, napsütötte tájék,
Malatesták, Guidók tartománya,
hol lovagias Passatore járt rég,
utak királya, erdőknek királya.

SZÁNTANAK

A földeken, hol tündöklő a rozsdás
szőlőlevél s a sűrűlombú bokrok
között megáll a lomha ködgomolygás:

szánt két paraszt. Az egyik kurjogatva
nógatja barmát, társa jó magot dob
a barázdákba s földdel eltakarja,

mert a tüskés szederfa-ágon fent ül
s vidáman les rá egy tavasz verébke!
Vörösbegy szól... A sövényesből csendül
finom dalának színarany zenéje.

ÉJJEL

Lányok ülnek zümmögő rokka mellett -
     bearanyozza fürtjüket a lámpa,
sugara olykor az éjszín szemeknek
     odatéved a fonó ablakára.
Ábrándjuk, hogy a mesebeli herceg
     miattuk ront a zengő éjszakába -
udvarlókról, igézetről csevegnek
     szerelmes szóval, virradatra várva.

A ZIVATAR

Megdördül még a távol...

Az ég szegélye vérben
tüzel, a tenger árja:
szuroksötét, a bércen
habfellegek foszlánya.
A homályban tanyácska

- mint sirályszárny - világol.

OKTÓBEREST

Az út mentén a hervadó sövénynek
látod kacagni fürtös, rőt bogyóját,
felszántott rétről jászolához tér meg
                                   lassan a jószág.

Egy zörrenés a sövény lombharasztján:
az úton koldus vánszorog tova.
S nótára gyújt a réten egy parasztlány:
                                   "Hej, galagonya!"

AZ ÖKÖR

Patakpartról a ködszitálta tájra
egy ökör bámul ámuló szemével,
égszín folyó fut, távolodva kékell,
vándor vizét a tenger torka várja.

Szeme előtt a porban óriásra
növekedik a fűzfa és az éger,
s a füvön oly kövéren oszlik széjjel
a csorda, mint egy antik isten nyája.

S a légben képek nagy griffszárnya tárul:
mennek, vonulnak - lomha, néma szörnyek -
a mély egekben, felleg módra szállva.

A magasból a hegy mögé aláhull
a napkorong s fekete-nagyra nő meg
a világnál nagyobb árnyak világa.

TENGER

A tengert nézem, tárva áll az ablak,
a rezgő vízből csillagkép dereng fel,
ott fönn a csillag, lenn a hullám ballag.
Fény hívogat. És lüktet rá a tenger.

Sóhajt a szél, együtt sóhajt a vízzel,
s az ár felett - ím - híd ezüstje ível.

Szép színezüst híd, tiszta habra vetve.
Kit vár vajon? S hová visz útja? Merre?

A MÚLT

A helyeket, hol sírtam, újra látom:
mosolynak tetszik mindenik sírásom.
S látom a helyeket, hol mosolyogtam:
ó, mennyi könny van minden mosolyomban!

MESSZI ÜNNEP

Csiling-csiling - kis csengettyűk kiáltják
s a nagyharang is kondulón feléled -,
ünnep üzen a távol fátyolán át.

Hol zsongva-bongva kong a hangja, arra
megállnak mind a fehérhajú vének,
s már egynek sincsen fején a kalapja.

Örülnek a gyerekek, szemeikben
az ünnepnap csodás derűje fénylik,
mozsarakkal lármáznak, míg szelíden
anyjuk ölbe nem kapja kicsikéit.

A VASÚT

A töltésen - rámenve a vasútra -
barmok legelnek, míg a sűrű gazban
sínek barnállanak, távolba futva.

Az elmosódó póznák sokasága
- rajtuk ezernyi csillogó huzal van -
gyöngyház-egekbe nyársal sorbaállva.

Minő siráma gyászos asszonyoknak,
mi feljajong, majd elhal nemsokára?
- Az érchuzalok olykor dalba fognak,
amely úgy zeng a szélben, mint a hárfa.

ÁRVA

A hó lassan száll hullva, hullva, hullva.
Hallod? Halk hangú bölcső ring remegve,
kisgyermek sír, piciny szájában ujja,
öreg anyóka hajt fejet felette.
És dalt dúdolgat: "Tente, kicsi, tente,
körötted kert virul, virágok kertje..."
S a gyermek szunnyad szép sziromlugasban,
míg künn a hó hull lassan, lassan, lassan.

AUGUSZTUS 10.

Tudom, Szent Lőrinc, az éji csöndet
    mért veri fel a csillagoknak
égő hullása. Lásd, ma a könnyek
    szikrái mennyből záporoznak.

Épp hazatartott este a fecske:
    megölték. S tövis tűzte nyársra.
Csőréből ki nem hullt a legyecske:
    fiókáinak vacsorája.
Feszül a tüskén, mintha kereszten,
    és a rovart az égre tartja,
még várja árnyas fészke, amelyben
    mind halkabb a csipogás hangja.

S hazatartott egy ember is éppen:
    megölték. És ő megbocsátott.
Kérés kiáltott nyitott szemében:
    adjátok át e két fabábot!

Árva tanyáján csak siralom van,
    hiába várja háza népe:
ő néma már. De parancsolóan
    tartja a két bábút az égre.

S te Ég, te végtelen világok nagy
    ragyogását vigyázó jóság,
öntözzed csillag-könnyel a Rossznak
    e fénytelen, apró atomját.

SÍRÁS

Legszebb a rózsa nyáreső után, ha
szirmán a vízcsepp napfényt törve reszket;
legszebb a csók, mit édesít sugára
könnyes szemeknek.

A VASDERES KANCA

Torréban csönd volt, s a csönd mélye éji.
Susogtak Rio Salto jegenyéi.

A normann mének jászlaikhoz kötve.
Foguk - mint kérget - az abrakot törte.

Állt egy szilaj ló hátul a sötétben,
fenyvek között nőtt, messzi partvidéken,

orrában tenger habja volt a tajték,
fülében ott zúgott a vad vihar még.

Rátámaszkodva gyakran a karám
falára, halkan becézte anyám:

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

ismerted szavát, mozdulatait,
szeresd fiát, ki most kamaszodik,

nyolc gyermekem közt, tudod, ő az első,
kicsiny kezében sose volt még gyeplő,

viharvillámot érez még a törzsed -
légy engedelmes mégis egy kölyöknek,

szívedben még a tenger zúg, dalol,
de halld, ha vékony gyerekhangja szól."

Keskeny fejét a kanca felvetette,
anyámra nézett, ki csak mondta egyre:

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

jól tudom, néked mennyire volt drága!
Csupán te voltál véle és halála.

Kinek szülőid hullám és a szélvész:
szívedbe zárva nyomtad el a félést,

mikor érezted, hogy lazul a zabla:
dobogó szívvel vágtád visszatartva

lassan, lépésben ballagtál, vigyázva,
hogy csöndes légyen gazdád haldoklása..."

S a hosszúkás fej szelíden pihent meg
anyámnak édes, könnyes arca mellett.

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

csupán csak két szót kellett, hogy kiejtsen,
jaj, de te vissza nem adhatsz egyet sem!

Lazult gyeplővel, mely patádhoz hullott,
szemedben tűzzel, mit a lövés gyújtott,

s a dörrenéssel füledben csak hoztad,
sötét útján a jegenyesoroknak

hazahoztad őt, késő alkonyórán,
hogy még utolsó szavát meghallom tán."

Fejét feltartva figyelt már a kanca,
sörényét anyám meg-megsímogatta.

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

szeretsz, tudom. Az ember ezt megérzi.
S tudom, hogy jó vagy. De nem tudsz beszélni!

Nem tudsz, szegényke, mások meg nem mernek,
így mégis néked, néked kell feledned!

Láttad a gyilkost, ki megölte párom,
őrzöd a képét ott, a pupilládon.

Ki volt? Ki az? Én csak egy nevet kérdek
s felelni Isten tanítson meg téged!"

Nem abrakoltak már a büszke mének,
álmukban messzi országút fehérlett,

patáikkal az almon nem dobogtak,
álmukban égi kerekek forogtak.

Anyámnak ujja figyelemre intett.
Mondott egy nevet - s a ló felnyerített!

+++++lap tetejére+++++