Babits Mihály: 

Sirvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam

a hosszú szenvedés után.

Keserű lelkemet kiadtam

s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.

Keserű lelkemet kiadtam,

mint fájó gennyet a beteg:

magamtól is védve maradtam:

akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,

a másvilágon nincs világ,

s nincs jobb világ a nincs-világnál,

mert féreg nélkül nincs virág.

Nincs jobb világ a nincs-világnál,

hol féreg van csak, nincs virág,

hol féreg nem kár, hogyha rágcsál.

hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.

Elszállt az álom és a láz.

Ma föld fölöttem, föld alattam,

és nem emel, és nem aláz.

Ma föld fölöttem, föld alattam,

koporsó kerít, néma ház.

Keserű lelkemet kiadtam

és nem boszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,

mely halkan létlen létre bont,

mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,

s hol semmi érzés, semmi gond.

Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,

és jobb a száraz, puszta csont

ez ideges, husos világnál,

mely oly keserves és bolond.

Dsida Jenő
Sírfelirat
  
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

Oravecz Imre: 

Hátramaradó kedveshez

Juhász Gyula:
Búcsú

Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.
Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.

Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.
Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?

Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.
Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.
Egy pillangó, ki csillagot keres,
S elgázolja egy durva szekeres.

ADY  ENDRE:
HALOTTAK NAPJÁN 

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz' percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899. november 1.

REMÉNYIK SÁNDOR:
VÉGRENDELET

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Weöres Sándor:
Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,

végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad,
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy
hullott almát a kertben,vagy egy bölcsőt talán

ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogy a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre itt együtt vagyunk, mind elmegyünk.
( Weöres Sándor)

 Pecznyik Pál:
Vándorok vagyunk

Két évszám között
Rövid kis vonás,
Földi életünk
Csupán villamás?
Mint borús égen
Villám fénye ad,
Suhan, mint madár,
Mint a gondolat?

Mégis oly sokan
Kérkednek vele,
Mások keze meg
Munkával tele.
Időt nyújtani
Soha nem lehet,
Rövid az időnk
Itt a föld felett.
Halál éjjele
Hamar ránk borul,
Porból szőtt testünk
Ismét porba hull.

Vándorok vagyunk,
Ha tetszik, ha nem,
Ha szólít az Úr,
Innen menni kell.
Időnk itt rövid,
Úgy bánjunk vele,
Hogy életünk
Lehessen tele
Égi örömmel,
Amely végtelen,
s tükrözze arcunk
Majd a mennyben fenn!

Kun Magdolna:
Drága nagyapám

Drága nagyapám nem dorgál már hangod,
és szelíd szemed sem mosolyog rám vissza,
elhagytál te is, mint mindenki más,
ki gyermekkori éveim széppé varázsolta.

Csak tudatom őrzi a régi emlékeket,
az öreg gémeskutat, mibe dinnye hűlt a nyáron,
két dolgos kezed aranyló nyomait,
mely virágszirmot hajtott a cseresznyefaágon.

Hányszor eszembe jut bakancslépteid,
mitől minden érdes fűszál lábad elé hajlott,
és hányszor eszembe jut boldog dalolásod,
mely virágutcánk végétől, házunkig hallatszott.

Hányszor gondolok még rongyos tarisznyádra,
miben mindig akadt néhány madárfalat,
amit csak nekem hoztál, csak nekem tartogattál,
akkor is, ha neked morzsányi sem maradt.

Talán ott odafenn az égi felhők útján,
még ma is bátran felnyergeled táltos lovadat,
s még ma is körbejárod azokat a búzaföldeket,
melyeknek érett kalászából kenyerünk dagadt.

Talán te is gondolsz rám, mikor csillag gyúl az égen,
és nagyanyám kezét szorosan fogod,
mikor együtt sétáltok azon a végtelen nagy úton,
ahová majd egyszer érkezni fogok.

Hajad ezüstjével szökött meg
a novemberi szél.
Utolsó sóhajod sietett utána.
Kicsi szobádba már
beköltözött a Tél.
Jég, zúzmara jár a nyomába.

Elmentél, Anyám.

Tovasuhantál a kenyérért
sorban állók sóhajával,
beteljesületlen vágyaid
végtelenbe futó vonatával.

Elmentél, Anyám

De lásd, én itt vagyok.
Virágot hoztam néked.
Térdre hullok és remegő kézzel
simogatom meg emléked.
Köszönni jöttem.

Megköszönni a kincset,
amit adtál.
Mert már tudom,
gazdag vagyok.
Gazdagabb a leggazdagabbaknál.

Koporsóbazárt, szótlan ajkad
suttogta el nekem a Titkot:
Szíved egy kincstár.
Ne tékozolj soha, de mindig
másoknak is adjál.

Ha mindig tudsz adni,
van helyed e Világban.
S majdan boldogan fürödsz meg
a csillagok porában.

Csukás István:
Istenke, vedd térdedre Édesanyámat

Istenke, vedd térdedre Édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre Édesanyámat!

Tompa Mihály:

SÍREMLÉK

Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.

Szivemre írva fel neved
A vesztés gyászbetűivel;
A vándornak, ki alszik itt?
Sirkő helyett én mondom el!

És elvirasztva napjaim:
Veled majd együtt pihenek;
Hol nincs gyermektelen szüle,
Hol nincs árván maradt gyerek!

Weöres Sándor: 

Bolero

Weöres Sándor:

Öröklét

Révész Sándor:

Anya

Sokat szenvedtél, míg végre sikerült
Azon a hajnalon a nagyapám az ágyamhoz ült
Könnyekkel a szemében
És szomorúsággal a szívében
Megmondta, hogy tegnap elmentél

Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél

Tegnap este a nagyszínpadon
Reflektorfényben állva
A szerelemről énekeltem
És nem is gondoltam másra
Az üvöltő szelek szárnyán
Halált hozott ez az őszi hajnal
Mondd, miért?

Én magamhoz öleltem a nagypapát
Ki elveszítette gyermekét
Két férfi könnye hull ma érted
Anya, mért tetted, mondd miért?
Milyen az a másik a titokvilág
Ahová innen elmenekültél és elmentél

Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél.

Kosztolányi Dezső:
Az ismeretlen, végtelen temetőben

  
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...

Pósa Lajos: 

Egy sírhalom boruljon ránk szeliden

Gyóni Géza:

ANYÁM

I.

S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.

Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vígaszért esengve.

S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe' csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek...«

Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett - a szeme mondta:
»De jó is ennek, - nincs halottja...«
S én mondtam: nékem nincs halottam.

Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
»Feledhetetlen, jó anyámnak«...

Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivő ajkkal sugta, kérte:
»Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!«

Anyám! Oh, én hiába mondom...
Hallja és - nincsen feleletje...
Anyám, anyám, hallgass, - fiad kiált!
- Reám néz - óh, de nem látja »fiát«...
Halott - és nincsen eltemetve.

Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem -
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott - és nincsen eltemetve.

Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szivvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett -
S bár bús szeméből könnyek ömlenek -
Halottja van - s nincs eltemetve...

II.

Kicsinye domb, - de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja...

Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kő,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élő szemfedő
A jó anyának áldott szelleme...

III.

Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána -
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?

Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szőke gyermek bús halála -
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?

Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?...
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel...

IV.

Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?... És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar -
Magának egy-egy lelket kiszakít?...

V.

Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki -
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.

Míg gyermeked végét lehelte tán -
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok...
Még most is élne mosolyod!

Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra -
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.

Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.

Dsida Jenő
Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

Dsida Jenő
Temetőben 

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

1924. augusztus 31.

Őszi temetés

Republic:

A csend beszél tovább

Reményik Sándor: 

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

 

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

 

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek.

 

 

NOX - Túl a Varázshegyen

 

Csak a Hold, Csak az éj-,

Sír a táj, alig él.

Csak a hó csak a szél-,

Nem lesz nyár, nincs több fény.

 

Hol a csók, hol a vágy?

Hova bújt el a világ?

Hol a tűz, kinek ég?

Hova tűnt, aki véd?

 

Dúdolnám a szívem legszebb dalát,

Hogy "Nélküled nem létezem" de nem hallanád.

Dúdolnám a szívem bús énekét,

De túl vagy a Varázshegyen, nem értenéd...

 

Hol a dal, hol a szó?

Csak a csönd, csak a hó...

Ahol élsz, oda vágysz-,

Visszatérsz, hazaszállsz...

 

Dúdolnám a szívem legszebb dalát,

Hogy "Nélküled nem létezem" de nem hallanád.

Dúdolnám a szívem bús énekét,

De túl vagy a Varázshegyen, nem értenéd..

 

 

Kölcsey Ferenc:

A kedves sírja

 

Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében, 

Melyet lengő fű s kék virág fedez? 

O vándor, űlj le bükkem enyhelyében, 

Kedvesnek sírja ez! 

 

Bús könny remeg leányka kék szemedből 

Ki fogja e könnyűt letörleni, 

Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből 

Mint Paphos isteni? 

 

Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja, 

Nem fogja tenni jéggé keblemet, 

Csendes keserv csak ami őt fakasztja, 

És hív emlékezet!

 

(1811. augusztus 13.)

 

 

Ne fájjon nektek, hogy már nem vagyok. 

Hisz Napként az égen nektek ragyogok. 

Ha szép idő van és kék az ég, 

Jusson eszetekbe sok szép emlék!

 

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!

Inkább a szép dolgokon kacagjatok!

Ha telihold van, az értetek ragyog. 

S azt jelenti, hogy boldog vagyok. 

 

Ha hullócsillag száll az éjféli égen, 

Akkor mondjatok egy imát értem!

Én is imát mondok majd értetek, 

Hogy boldog lehessen a szívetek. 

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!

Hiszen szívetekben jó helyen vagyok. 

 

 

Tóth Árpád:

 

ESTE A TEMETŐN

Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog,
S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke... lomb megett
Vén feszület feketül,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetül:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelíd
Ívü fáradt gesztusa...

Béke, béke... élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája... dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:

"Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál..."

Régi emlék, furcsa dal...
Ó, mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal,
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily búsan s némán figyel...

Béke, béke... vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában ül anyám,
És az estbe kivigyáz...
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség,
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?...

 

 

Az hal meg kit elfelednek, örökké él kit nagyon szeretnek.

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Tiéd a nyugalom, miénk a fájdalom.

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Olyan csend van így nélküled,

Hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Küzdelmes szenvedés volt életed,

Korán itt hagytál bennünket, a Te

szíved nem fáj, de a mienk vérzik

mert a fájdalmat csak az élők érzik…

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,

de a kegyetlen halál mindent összetépett.

Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,

nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.

Egy reményünk van, mi éltet és vezet,

hogy egyszer majd találkozunk veled.

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Ne hullajts több könnyet, mit amennyi kell

Ha menni kell, hát menni kell

Az élet nélkülem is megy tovább

Nehéz hetek, hónapok, és évek jönnek

Én nem kérem, hogy síromhoz jöjj el

Mert eljössz ha fáj a szíved

Hogy elmeséld: Hiányzom néked!

 

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

 

Hiába hordjuk sírodra a virágot,

Eltemettük veled az egész világot!

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Elmúlt mint száz pillanat 

S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,

mert szivek őrzik, s nem szavak.  

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Mi fáj majd jobban

Mi itt örökre elveszett

Vagy ami él a múltban s onnan

kivenni többé nem lehet?...

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Nem foghatjuk már dolgos 2 kezed,

Nem simogathatjuk őszülő fejed.

Nem tekint ránk aggódó szemed,

Marad a csend, mindent köszönünk Neked.  

 

*****************************************************-

 

Elcsitul a szív, mely értünk dobogott,

Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok.  

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

A bölcsőtől a koporsóig

Minden múlandó, illanó itt.

Ma még jövő, holnapra múlt,

A tarka lepke porba hullt

 

.>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Leállt a szív, mely értünk dobogott,

Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok.  

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. 

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Ne jöjj el sírva síromig, 

nem fekszem itt, nem alszom itt, 

ezer fúvó szélben lakom, 

gyémánt vagyok fénylő havon, 

érő kalászon nyári napfény, 

szelíd esőcske őszi estén, 

síromnál sírva meg ne állj, 

nem vagyok ott, 

nincs is halál... 

+++++lap tetejére+++++