TE IS MEGHALNÁL

Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.
      Nem halok én még meg.
Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,
      csak ha én is véled.

Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel
      mellettem az ágyban,
mint a mesebeli egyszárnyú madár mely
      nem szállhat, csak párban?

Minél boldogabbá, annál jobban félek,
      hogy csonkává teszlek.
Bár a hullásban is megelőzhetnélek,
      ha majd eleresztlek.

 

NÉVJEGY, HANGJEGY

Nyitja e nevet friss rigó-
      füttyel az I;
rügy-szag, kikelet, élni jó,
      ezt hirdeti.

Vívja a két l az eget,
      szárnyal, evez!
Mord vihart jelezve sziszeg
      rájuk az s.

Nevem végén az u, az a
      dob, döngve: gyász
hangpárja, magány, éjszaka
      ebtutulás.

 

ÉG KÉK

"Rekord termés lesz" - így a hírlapok.
A "csürhe" hát megint koplalni fog.
A sík haza, mint tűzhely lapja ég
és forr a tőzsde rajta, mint fazék.
Aranykalásszal habzó táj felett
ki ne szagolná már az üzletet?
Mint levesből a legyet, hallgatag
pöccintik félre a summásokat.
Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
a szűz ellenkezik még egy kicsit,
sóhajt a tolvaj, majd hüvösre jut,
csavaros a lét, mint a gyalogút.
De célhoz visz majd téged is, siess,
amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

 

Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek

nagyon és egyre-egyre jobban.

Ott bujkálni a két szemedben,

rejtőzködni mosolyodban.

 

Érezni, hogy a szemeid már

szemeimben élnek és néznek,

s érezni azt, hogy szép, veled szép,

és csak veled teljes az élet.

 

Mit el nem értünk,

külön tévelyegve;

talán egy kis fészek adja meg

nekünk,

hol ajk az ajkon egymást

átölelve,

nevetve-sírva boldogok leszünk.

 

SZERELEM

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam

szerelmedbe és úgy sodortatom magam.

Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten

rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

 

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és

aki köré a bor egy régi nyárt igéz,

nem állanék meg, ha tekintetemtől e

hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

 

Járok habok gyanánt futó finom havon,

mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom

egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,

két kezemen maradt szerelmed illatát.

 

 

Milyen hamar...

 

Milyen hamar megszokod a

fákon a lombot;

milyen hamar megszokod, ha

a lomb lefoszlott;

 

milyen könnyen véglegesnek

veszed a nyarat, telet;

milyen hamar elfogadnád

öröknek az életet...

 

 

Gyönyörű, gyönyörű

 

Hátam mögött – szívem is hallja –

törik az őszi fű;

te jössz, tudom. Miről? A lépted

nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;

már csak egy pillanat.

Gyönyörű rögtön a világ.

mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem,

szomorú, keserű.

Ha benne vagy, a szívem is

ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,

de ha nap besüt,

üveges lombja fölragyog,

tündöklik mindenütt.

 

 

EGYMÁSRA LELT...

 

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett

    egymásnak ujj meg ujj

és kar meg kar, majd ajk meg ajk;

     több kellett válaszul.

 

Földmély-lakó kis állatokként,

    ha fény gyúl hirtelen,

hogy búna minden porcikánk

    éjedbe, szerelem!

 

De kint és fönt maradunk egyre

    s valami egyre hív.

Testünkben csillag-messzeségben

    izzik a szív s a szív.

 

 

Nem haltál meg

 

Nem haltál meg: csak mint a szél az ághegyen,

megálltál, nem vagy, kedvesem.

Nehezebb ez a gyásznál is, mivel

csak gyász van s nem, akit gyászolni kell.

Mint fény a mécsből, mint húrról a hang,

létemből lényed elsuhant.

Már nem talállak. Óh, próbálhatom!

Föl nem te zengsz, csak egy mély fájdalom.

Más semmi sincs. A kísértet ijeszt:

te nem, ha néha megjelensz.

Köszöntelek s szemem, szívem nyugodt.

Így vagyok gyilkosod.

Hol az édes lány, ki a Sashegyen

kart karba fűzve járt velem?

S úgy bennem élt, hogy többem volt nekem

magamnál is: jövendőm, életem.

*

Betelt a jövő, – mint pincegödör,

ha felette a ház bedől!

Arcod, szemed, szemed fénye se más.

De magad vagy a szörnyű változás.

Az én változásom, az én elvadult

pusztulásom! Csak nékem vagy a múlt!

Te vándorolsz. Ó, lelj hívebb lakot,

menj lélek, én koporsód vagyok.

 

 

VÉDANGYALOM

 

Védangyalom, akivel álmodom, az angyal

kopasz s fehérszakállu... Antal

volt neve s mestersége ős kovácslegény,

ami meglátszik még ma is kezén.

 

Erről beszél, ha hófehér nagy szárnyát

és pihenteti jelen hivatását;

ezt emlegeti; meg a szakszervezetet,

ahol velem is megismerkedett.

 

Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság,

az embereket ilyenek izgatták -

Egy más világ reménye! Volt akit

(mint őt is) próféta-életre vitt!

 

Még érdemes volt élni, volt miért!

Most? Nem tesz mást, csak engemet kisért.

Álomban él. Nem egy tanyát: rekedten

csak engem izgat, hogy utját kövessem.

 

EGY SÁPADT NŐ EGY KIS SZOBÁBAN...

   Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
   novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
   harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
   A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
   egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
   Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
   Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.

 

ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
   naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
   nem bánom, nem fáj az se most,
      hogy nem vagy enyém, -
      hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
   nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
   a szenvedést és szenvedélyt,
      lágy mosolyodat,
      mely napjaimat
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom
   - elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
   hangosan száll, oly magasan
      járok kapkodón,
      zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
   Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
   átfog, visszahúz, elbocsát,
      lassan, mint ki fél
      nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
   hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
   lefoly egy vad hegy oldalán -
      Hullok, fölkelek,
      némán így megyek
   mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.

 

JÖN AZ ŐSZ

Jön az ősz, jönnek a nagy őszi alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél -
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd' beleomlik szegény.

Ásít jó anyja is; künn az istállóba'
a gazda is lova farára borulva.
Hátranéz a hű ló s ásit ő is egyet -
Ó, ez az unalom! - a beborult égre
harsogó ásítás, a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.

Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon,
Csöpögnek az ágak. A nyálkás útakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó, - eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.

Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak -
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.

Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.

 

 

A KOCSIS CSAK ÁLLT...

A kocsis csak állt, állt, s akkor hirtelen
a gazdatiszt rámért egy hatalmasat - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  - - -
- - - A lélekzetem elakadt.

Szívem fölugrott, mint vad a hurokban.
Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan
szétnézett a tájon, szegény idegen!
s egymásután kétszer azt mondta: igen.

Aztán urára nézett szánakozva
mintha az ütést a tiszt kapta volna.
Vörös lett az, dőlt belőle vad átka,
rondán, akár a részeg hányadéka.

A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.
Kalapot emelt, indult tova némán
s kutyája véle, mint ijedt tanitvány.

 

DÉLBEN

Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy,
a krumpli közt egy törpe délibáb,
egy napraforgó... félszegen ezek
várják tőlem, hogy versbe lépjenek
és mint az emberek
a pusztáról tán elkerüljenek -
Mert meggyűlölvén bús szülőhonát
már futna innen mindenki tovább,
a cséplőgép pelyvafelhőiből
a részesek és ökreik mögül
a béresek, - ki csak vágyódni tud,
gémlábával a keshedt csordakút,
a délibábban tocsogó akác -
s én is, mint nyája után a juhász.

 

ÁLMOMBÓL ÉBREDTEM

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,
      nyí, úgy kap a partba,
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve
      fogait mutatja.

Végig a part hosszán, ameddig ellátok,
      mint kígyózó szörnyek
vergődnek a messze kivetett hullámok,
      holtan legörögnek.

Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.
      Nézem fényes szádon,
mit vet föl a mélyből - bár egy röpke percre -
      a szörny-szülő álom.

Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.
      Sikoltsz s derű száll meg.
Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe
      kit fullasztottál meg?

 

 

ELFORDULSZ...

Elfordulsz, - a sík táj, a tenger fölissza
      lágy alakod, orcád,
s ragyog az ég. Fölém száll egy darab tiszta
      antik Görögország.

Az árnyék millió cserepe az éjnek,
      szétszórva a tájba -
Villog két színével a kétszínű élet,
      akár a sakktábla.

Megértem a játszmát, - csapdaként a kocka
      gyanús valamennyi.
Lesik az istenek, ki bukik a rosszba,
      lehet-e nevetni.

Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak
      e tünde világban.
S tudom, férfimód az lenne megoldás csak,
      hogy szemem kivájjam.

 

FELESÉG

Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.

Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.

Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.

Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,

a mult, a kikelet,
a kisgyerek

 

MEGY AZ EKE

Megy az eke, szaporodik
a barázda,
mintha egy nagy könyv iródnék
olvasásra.
Papirosa a határ, a
tengerszéles,
a tolla meg az a szegény
öregbéres.

Megy az eke, telik a könyv
sorról sorra.
Én vagyok az egyedüli
olvasója.
Én tudom csak, mit jelent ez
és mit ér ez,
először szánt a magáén
az a béres.

Megy az eke a felemás
két tehénnel,
mintha menne édesanya
kisdedével.
Elkerülik a páncélos
roncsát bölcsen;
legyen az a magyarázó
kép a könyvben.

Megy az eke, megy a magyar
sorról sorra
lankadatlan, mintha puszta
szerszám volna.
Fogy az ugar, nő a szántás
telve-terjed.
Magyarország, így írják a
történelmed.

Ki az a kéz, ki az a nagy
névtelen toll?
Megvárom míg kifordul a
mesgyesorból,
hadd szorítsam a kezembe
valahára -
De meg sem áll, de csak int, hogy
még mi várja.

 

KIK JÖTTÖK, ÉVEK -, ÉVEK?...

Egy év után vonok versre papírt elébem.
      Költeni - mit lehet?
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:
      mi lesz -, végrendelet?

Különös testamentum! Magamnak is titok még,
      hogy kikre mit hagyok:
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,
      ha "ihletet" kapok.

Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja
      a perc, mely épp repül
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka
      fintorul és derül,

aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,
      vagy napfénybe kerül.

Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,
      fülelve, hogy konok
szivem vall-e még hiven? Vagy - kín közt - már a Végzet
      megtört foglya locsog?

Kik jöttök, évek, - évek? ne csigázva, oh pribékek,
      csínján vallassatok.

Úgy igaz: nincs, hogy ennyi - s ilyen! - utak után ne
      tudja titkát a vén:
miért is nem terül le, sőt lépdel még tovább? Te
      beszéld ki, költemény!

 

ISZONYAT

Láttam Buda égését,
az izzó koszorút
egy nép fején, nép ("népség!")
hulltát, a háborút.

Láttam, mint más az álmát,
csonka hullát, dögöt
a lecsapódó gránát
csipkebokra között.

Reggeli hatkor álltam,
az új év reggelén,
reggeli holdvilágban
egy ház-rom tetején.

Nyíltak a gránátok gyors
mózesi bokrai,
próbált az isten vagy sors
valamit mondani.

Láttam a fagyos hóban
az úttesten fejet
olyan laposra tiportan,
mint a reliefek.

Láttam holt anya karja
közt még vak kisdedet
véresen vért akarva
nyalni a tej helyett.

Emelte véres arcát,
fölsírt a csecsemő.
Anyja volt: ez az ország,
ő maga: a jövő.

(De iszonyat szivemben
csak attól vert, hogy ez,
ez is emberi, - minden
milyen természetes,

hogy a rom is hogy illik,
ahová épp került,
hogy a valóság mindig
helyén van mindenütt,

hogy csak a képzelet lát
csodát és nem a szem!
Eleve a szégyen fájt:
ezt is elviselem.)

 

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott - "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban:

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget:

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.