Tompa Mihály:
NÉPDALOK.

I.

Tél után jön a tavasz,
Ma már a lány mind ravasz;
Szembe, mondja, hogy szeret,
Hátad mögött kinevet, -

A minap hogy az erdőn
Szembe jött a szeretőm,
Csókot kértem, nem adott,
Még meg is haragudott.

Megállj leány, a nyáron
Meg nem látsz a határon,
Tiszán, Dunán átmegyek,
Hogy rajtad boszút vegyek.

Majd meglátod jó Maris,
Megcsókolnál százszor is,
Sirva kéred az eget,
Hozzon vissza engemet.

El is ment a jó legény,
De megjárta ám szegény:
A lány úgy megsiratta,
Hogy kezét másnak adta.

II.

Süt már a nap melege,
Megyen a Tisza jege,
A kikelet közelít,
Mindent örömre derít.

Virítnak a virágok,
Örülnek a leányok;
De én nem bánnám, ha már
Itt volna a meleg nyár;

Aztán ha tél kerülne,
A szivem is örülne,
Mert farsangon, ha hó lesz,
Rózsám, tudom, hogy elvesz.

III.

Kis ház előtt eperfa áll,
Alatta szép lány sirdogál,
Már az éjfélt elhaladta,
Mégis sír az isten-adta.

Ne sirj Maris, felejtsd el őt,
Találsz te még szebb szeretőt;
Hogy elhagyott a csapodár,
Azért bizom könyezni kár.

Én is egykor leány-fővel
Megjártam sok szeretővel;
Előbb mindig beteg lettem,
Utoljára föl se vettem.

POSTADAL.

Zárt szobában, únalom közt,
Mig sok ember tespedez,
És szemétől a komor fal
Annyi szépet elfedez:
Völgyek, erdők és folyók közt
Vígan hajtok addig én!
És örömet nyujt az élet
A természet nyilt ölén.

Víg danára nyílik ajkam,
S merre hajtok, száz szekér
- Postasípom nyers dalára, -
Mind utat nyit, mind kitér.
Úti táskám rejtekéből
Bú, remény csak úgy repűl,
Jövetemre sok vidám arc
Elborúl, sok felderűl.

Sok szülét, rokont, barátot,
Édesen megnyugtatok;
Messze földről ennek, annak
Szíves óhajtást hozok.
A sohajtó lányka keble
Boldog érzelmekre kél,
Ha táskámban kedvesétől
Van egy édes kis levél.

A pazar fiú reménnyel
S nyugtalan vár énreám:
Mert a rég várt örökséget
Érkeztemmel kapja tán;
S mindezekre semmi gondom...!
Dudorászva dalra dalt!
Vígan hajtok, nem cserélek
Sok emberrel hívatalt.

PATAKNÁL

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!
Látod, miatta szűm
Minő beteg.

Tompa Mihály:

1841

ALKONYATKOR

Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.

Tompa Mihály:

KANDALLÓ-DAL

Künn a télnek vad viharja
Futja bé a láthatárt,
Ércfagyával minden élet
Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél
Vídor érzet karja vár,
A sötét bút elröpíti
Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál
Mérgesen a puszta-szél:
Kandallóm nyájas tüzénél
Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra
Táplaszert, ha hamvadoz,
És közel vonúlok annak
Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben
Enyhet ad belérzete,
Csöndes az, bár sújtsa porba
Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán
Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját
Rejti a szív; mindenik
Balga vagy jó tettek által
Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat,
S a galád bűn benne lel.
Ember, őrizd! - drága kincsed
A mocsoktalan kebel.

Engem - hála végzetemnek! -
Nem kinoz kül- s belvihar,
És letünt életkoromnak
Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors,
Nem nyilik panaszra szám,
Kandallóm előtt derülten
Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen
Nagyvilági csalfa fény.
Ámde békém lágy öléről
Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak
Helyzetem kimért körén:
Kincsre, fényre nem sovárgva
Enmagamba' boldog én.

Kívül a tágas természet
Sápadt arcán nincs virány;
Árva a völgy, lombok árnyin
Nem dalol víg csalogány;
És - ki hinné? - szűk körömben
Bájoló tavasz virul
S int felém, a rám mosolygó
Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;
S míg alatta csöndesen
A kifáradt élet álom
Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben
Víg barátok hangja zeng;
S tölt pohárunk egybehangzó
Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés
Szent tüzétül összeforrt
Tetterő a szétvonásra
Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság,
Földi létünk fűszere!
S véle a bor, búcsatákon
Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja
Futja bé a láthatárt,
S a tavasz virágözönnel
Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz
S játszi lángja verje szét
A körűlem tornyosúló,
Kedvölő bú fellegét.

TOMPA MIHÁLY:

VÍZ-DAL.

Agyzavaró bor félre előlem!
Életadó fris víz italom,
Tőle vidúl a lankadozó test,
Tőle nyer éltet játszi dalom.

Míg sokat a bús pince-homályban
Vészteli kedv kap karjaira:
Én leterűlök szomjamat oltó
Hűs patak árnyas partjaira;

Ott az ujító nedvet iszom; majd
Benne füresztem tagjaimat;
Csöppjeitől a víg elevenség
Szállja meg izzadt homlokomat.

Fellobog a bor lángerejétől
A kizsarolt kedv s életerő,
És e becses kincs égve enyészik,
Unt napokon bajt hozva elő;

Tiszta vizemtől éber az elme,
S vídor egészség futja erem;
Gyógyszerem a víz, tőle hanyatló
Életerőmet visszanyerem.

Látom, esőtől éledez a tér,
Díszkoszorút nyer fű, fa, virág,
Tőle tenyészik s hozza gyümölcsét
A kikiáltott hírü borág.

Nékem is - a szép májusi reggel
Messze lakomtúl hogyha kicsal -
Erdei forrás tiszta öléből
Kéjeket ád a biztos ital.

Munka ha fáraszt s nyári melegben
Hő ajakimhoz vágyva viszem,
A Tokaj ormán szűrt csodanedvet,
S véle barátit, csak nevetem.

Habkebelű lány! nézd, mi sietve
Fut le előttünk a patak-ár,
Tölts poharamba tiszta vizébül,
Míg zivatartól nem lepi sár.

Rózsakorú lány! így fut az élet,
Szedni siessünk báj-örömit,
Folyja el ajkam csókjaid árja,
Hogyha szerelmem lángja hevít.

Tompa Mihály: NÁLAD NÉLKÜL

Örömet nem nyújt az élet,

Csak tenálad, csak tevéled!

Mint búborék széjjelpattan,

Ha osztályos nem vagy abban!

Az ég és föld bús, kietlen,

S ami rá van rakva ékűl:

A boldogság gyötrő álom

Lenne nékem nálad nélkűl!

Ha szememnek könyje csordul:

Elveszesz te bánatombul!

Megkönnyíted a keresztet,

Melyet a sors rám eresztett!

És lelkemre nyugalom száll,

Az élettel ugy kibékűl,

De hánykódó, zivataros

Tenger lenne nálad nélkűl!

Ne is hagyjuk el mi ketten

Soha egymást az életben!

S egymás hű karjába dőlve

Menjünk el a temetőbe!

Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,

S visszavágynék én az égbűl,

A sírban sem lenne nyugtom

Nálad nélkűl, - nálad nélkűl!

HAJNALKOR.

»Kis fülmile! ki hí dalolni,
Ha kezd pirúlni napkelet?
Öröm vagy bú szokott-e csalni
Ajkidra édes éneket?« -

,A természet szent templomában
Legyek bár én kicsiny madár -
A nagyszerű harmóniában
Az égbe száll ez énekár.'
 

+++++lap tetejére+++++