(BOLDOGOK A GYENGÉK...)

Boldogok a gyengék, mert tudnak tűrni erősen.

Pest 1819.

A MERENGŐHÖZ

  
Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843. február vége - március eleje

PÓRDAL

Hej, Kató, ne szomorkodj,
Mindég nem lesz így.
Nézz szivemre, s a gonosz
Nyelvinek ne higgy.
Mert sokat mond az, amit,
Aki gondatlan elhitt,
Baját tetézi.

Börzsöny, 1820

A RÉGI ÜDŐK EMLÉKEZETE

Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
És rút alázat nyomja le.
O! ezt kivánom én, ha tán utóbb imígy
Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban; nem gyalázatok között,
S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerínt
Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
Külső segéddel a Magyar.
Igy szólt: utánna jajdúlt a vidék szele,
S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
És hármasan dörögte vissza: "vessz Magyar!"

Pest, 1820

SONETT

Jó reményi a jövő időnek,
Bármiként megúntam immár éltemet,
S kértem, hogy tovább ne bukjam, végemet,
Kedvre bátorítva élni késztnek.

Élek; a csaló napok sietnek,
Szívszakadva várok: a várt percenet
Megjelent, s hah! mely kecsegtetett,
A remény, nem szül valót szivemnek.

Mily sokat visz gyors időnk magával!
Nézd, amott a múltak néma tengere
Tág ölébe minden voltat bévere.

Oh! csak a remény a biztatással
Nem merűl el abba; sőt előbbre kel,
S a jövőből hozzám új csalást lehel.

Pest, 1820

KÚTIRÁS

Földbe rejtett és homályba
A hatalmas úr keze,
Csínos útra, s fémre hítt az
Ember, s új díszt szereze,

Hogy segítsek, majd ha tűzláng
Üt ki, s dúlva terjedez;
Vagy szomjában a melegtől
Lankadó test csüggedez.

Nézd, mint szórják a szabadság
Gyors szikráit habjaim,
Mint ragyognak fénysugártól
Éledő csillámaim!

Téged hirdet, ó nagy isten,
Általad lett mindenem;
Néked, ember, hálaképen
Csörgedezzen fris vizem.

Pest vagy Börzsöny, 1820

AZ ELMENŐHÖZ

Oh! ki tőlem, s bút nevelő szivemtől,
Mint hiú árnyék, el akarsz szakadni,
Nézz, midőn elmégy, panaszimra vissza,
Nézz, de ne sajnálj.

Szép derűlten fog neked a kegyes nap
Sütni, hűs szellő leszen úti társad,
Elkerűl éjszak zivatarja, s a vad
Sorsok haragja.

Oh! ha tán ekkor kinyiland szivedben
A szelíd kedvek s örömek virága,
Oh csak akkor, szűz ajakidra kérlek,
Jussak eszedbe.

Nem borúl el szép napod és szerencséd,
Majd ha rám gondolsz, sem az édes álom,
Mely vidám lelked tüneményein leng,
El nem enyészik.

Bánatom, mint hű követő, veled megy,
Ah de ez sem von gyönyöridre felhőt,
Meg ne útáld, mert csak azért sohajtoz,
Hogy ne felejts el.

Börzsöny, 1820

MÍG IFJÚI VIRÁNYID...

  
Míg ifjúi virányid hevét természeted oldja
     S a hajló kornak bájait önti beléd,
S míg meg nem komorúlt éltednek napjait éled
     A boldog vigaság ártatlan édjei közt,
Űzd el bánat hozó habozásaid féktelen árját,
     Mely rád, mint tenger, gödrit elhagyva rohan,
A dúló Szmimome tisztátalan útjaid útáld,
     Melyeket a puhaság vég veszedelme követ.
Sok vétkekbe merűlt társidnak kedvesen hívó
     Nyomdokait ne kövesd, Circe pohári azok.
Majd ha korod lefolyand, s őszűlt hajfürtjeid aggott
     Vén fejedet befödik, s végre hanyatlik erőd,
Majd ha fagyos vénség megtörvén termeted ékét,
     Dísztelen arcodnak ráncait összeszedi.
Ha jól töltötted már mult korod éveit, hasznos
     Gonddal fáradván a tudományok ölén,
Boldog örömbe merűlt lélekkel visszatekénthetsz,
     Mint folytak ezelőtt nyájas időbe napid.

Pest, 1817

(AKI HAZÁJÁNAK...)

  
Aki Hazájának kívánván hű fia lenni,
     Érte dühös harcban vérrel elázva fetreng,
Vagy más hasznokat hajt, izzad köz Honja javáért,
     Örvendhet, mert már célja jutalmat ajánl.
Boldog az a gyermek, kinek Atyja után maradott nyáj
     Tér mezején legelész, s járja tulajdon aklát.
Kit szent csendesség táplál nyúgalmas ölében,
     Boldog, ez életnek mert nem is hallja zaját.
Boldog az is, kinek Ősei termő földeket hagytak,
     Melyeket ő vígan szántogat ökreivel.
Mégis boldogb az, kit lelki tulajdoni, s a rény
     Táplálván nem ereszt vég hanyatlásra soha.
Erre tehát törekedni, ezért fáradnia illik,
     Aki szerencsésebb életet élni ohajt.
A rény jó hazafit táplál, nem győzi meg aztat
     Semmi kevélységnek bájkecse, semmi veszély.

Pest, 1817

MADÁRHANGOK

  
Szól a pacsirta fönn lebegvén
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelid lehelleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél - s nyomornak vége már,
Derűlt az ég, nyilt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld,
          Oh kéj! öröm!
          Oh kéj! öröm!
Gyönyörtanyánk leend a föld.

Jön a veréb a nagy faló,
Reptében ígyen szólaló:
          Csip, csep!
          Csip, csep!
Nem kell egyéb, mint hulladék,
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem.
          Csip, csep!
          Csip, csep!
Nekem nem kell nagy élelem,
Csak egy kis elhullt búzaszem.

          És jőnek a zenészek:
          Pintyőke és a csíz,
          A cinke és rigófaj,
          S a cifra tengelic;
          S amerre csak tavasz van,
          Erdő, mező, berek,
          Víg énekök zajától
          Harsogva fölzeneg.
          Mind boldogok, s vigadnak
A nyár utoljaig,
          S öröm s a dal hevétől
          Reszketnek tollaik.

          Csak egy, a főmüvészné,
          Egy gyönge csalogány
          Csattogja gyász zenéjét,
          A cserje vad bogán.
          És annyi fájdalom van
          És annyi kín szivén;
          Embert megölne százszor
          Ily gyilkos érzemény:
          Hol éjeim?
          Hol napjaim?
          Szerelmeim?
          Vigalmaim?
Ah messze más vidék határain
          Lekötve vannak
          Mély bánatomnak
A hitszegő társ könnyű szárnyain.
          Ki hallja meg,
          Hogy szenvedek,
          Hogy szűm beteg?
          A rengeteg?

A rengetegben hang viszhangra lel,
Nekem magamnak egy hang sem felel.
          Ha sas vagyok
          S vad keblem ég,
          Fenn szárnyalok,
          Fenn, mint az ég,
S a nap tüzéhez adva lángomat,
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
          De én, de én
          Csak sírhatok,
          Oh én szegény!
S meghalhatok.

Szakadj ki lelkem s zengj el mint dalom;
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
Az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.

1845. január 30. előtt

HÁROM REGE

  
B. E. ifju grófnőnek ajánlva 1845-ben

A fa és a madár

A tavaszban elhullván virága,
Őszi dértől lévén lombja sárga,
A szedett fa búsan állt magában
S kis madárhoz igy szólt bánatában:
          "Szállj le hozzám, szállj le hozzám,
          Repkedő kicsiny madárkám,
          Szállj le rám, szerelmem!
          Látod, éltem milyen árva,
          Télnek és a vésznek tárva;
          Vígasztalj meg engem!
          Ékesíts fel tollaiddal,
          Zengj, hogy felderítsen a dal,
          És, felejtve mindent,
          Boldog álmokkal pihenjek
          Karja közt a zord hidegnek,
          Míg a sors ki nem ment.
          Szállj le, bár egy pillanatra;
          Felvirúlok a tavaszra,
          S lombom sátorában
          Kéjre és örömre várlak,
          És tied lesz a kicsiny lak,
          Míg rajtam levél van!"
Gyökerétől legfőbb sudaráig
A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, -
Az tovább száll, boldogabb tanyára,
S melyet oly hőn esdekelve kére,
Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél,
Dérporos hajával dermed a tél...
     Ifju sugaraktól átkarolva
Új öröm hevében reszket a fa
Gyökerétől legfőbb sudaráig,
S életdúsan újra felvirágzik,
Ékszerűl az ébredő tavasznak,
Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kéjek közt enyelge,
A rügyekből fejlik zöld levelke.
És a felvirult fa áll dicsően,
Gazdag fürtözettel a mezőben...
     Most ki az, ki lombja sátorában
Fenn tanyázik bizton és vidáman?
A madárka fészkét oda tette,
És kicsinyke párja van mellette;
Nap nyilától és a vészek ellen
Óva élnek boldog kényelemben.
Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,
Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját,
S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.
     Gyökerétől legfőbb sudaráig
Reszket a fa s ily szózatja hangzik:
"Most belőlem bánat és öröm szól,
Ments meg isten a bal jóslatoktól!
Majd ha tél jön és a fergeteg tép,
Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján,
Hogy vigadjon jobbra fordulatján?
Vajha volnék az örömnek fája,
Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa,
Vésszel és a villámmal dacolva!
Vajha volnék lelkes nép hazája,
Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól...
Most belőlem bánat és öröm szól."

<><><><><><><><><>>>>>>>>>>><>>>>>>>>>>>>

A rét és a virág

     "Borúlj reám,
     Kis violám:
     Hagyd e kéjt érzenem.
     Én szültelek,
     Neveltelek;
     Pihenj meg keblemen.
     Ha szép fejed
     Rám fekteted,
     Mi kéj s öröm nekem!
     Ha harmatod
     Rám hullatod.
     Megifjúl életem."
Kis virághoz így könyörge a rét;
A virág nem hallgatá beszédét.
Kék fejét, zöld bokrának felette,
A kis álnok büszkén fölemelte,
És a naphoz, harmatgyöngy szemével,
Édes-epedezve nézegélt fel. -
     Fél világot lángjával borítván
Mind fölebb ment a nap égi útján,
S gyenge szirmai a kis violának
Égető hevétől fonnyadának.
Bús fejével ekkor a kis árva
Meghajolt a rétnek pázsitára,
S a beteg virágnak a szelid rét
Szeretettél által adta keblét.
Lágy füvekből párnát szőtt fejének,
S hogy ne ártson semmi szenderének,
Pára-fátyolt készített körűle,
Mely sohajtól néha megrendűle. -
Anyja volt a rét a violának -
A fohászok tőle származának!
S mig sohaj közt szólni kezde a rét,
Minden fűszál hallgatózva eszmélt:
"Szép virágom, mondd el, mi bajod van,
Hogy reám hullsz ilyen fáradottan?
Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta?
Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?
Száraz emlőm vére kell-e? ébredj,
Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj!
Vagy csak, - oh kín! - akkor vagy sajátom,
Bájaid ha hervadozni látom?
És ha szirmai fonnyadó kelyhednek
Gyász fedélül szívemen hevernek?...
Élj, virúlj fel kis beteg virágom,
Életedtől én is felvirágzom.
Élj, virúlj fel, és mutasd háládat -
Kit szeretnél inkább mint anyádat?"

><><<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<

A forrás és a patak

Hegy oldalán
Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel
S tovább patakzik.
S forrás s patakhang
Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon
Versengenének:
"Ne menj el innen,
Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy
Erőm növessze!
Maradj e völgyben:
Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt
Hevűlve, hűlve,
Hogy minden cseppem
És minden csepped
Együtt legyen víg,
Együtt, ha szenved,
Te fenn a fényben
Tündérkedendel,
Egekbe nézvén
Hullám szemeddel,
És felhevítesz
Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn
Nap nem vigasztal.
És én viszontag,
Midőn nap éget.
Hűs nedveimmel
Vidítlak téged.
S leszünk hatalmas
Hullámok árja:
Képét a menny is
Bennünk csodálja.
Maradj, ne hagyj el,
Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed
Eltévelítsen, -
S te vészes úton,
Én elhagyatva,
Vesztünket érjük
Búnak miatta!"
Esdett a forrás;
De a patak ment,
Kőről kavicsra
Táncolva szökkent,
Mint a szilaj vér
Ifjú erekben
Futott a völgyre
Mindig sebesben,
S mint ifju vérben
Víg érzemények,
Benn gyors galócák
Szökdécselének;
Pajzán gyönyörrel
Körül futosván
Kéjekre gyúlt a
Vadrózsa lángján;
Tovább tovább ment,
És minden bokrot,
Minden virágot,
Hajába fodrott;
Örűlt a napnak,
Örűlt az éjnek.
Az árjain kelt
Szellő-zenének.
S vidor zajától
Hangzott a völgység,
Utána bájos
Viszhang huzódék...
De fenn a forrás
Hegy oldalában
Bús aggalommal
Zúgott magában.

          *

A kis völgy megszakadt;
Alatta rónaság
Elérhetetlenül
A láthatárba vág:
De a völgyet hiven
Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött
Mereszti föl falát.
Könnyelműn a patak
A sziklához rohan,
Morgása hirdeti,
Hogy tiltó őre van;
De húzza őt varázs-
Erővel a veszély,
Mint ember életét
Az első szenvedély.
S amint mohón aláindúl sikamlani,
Függvén a mély felett
Rémült hullámai:
Fel - felsivalkodik
A sziklagáton át
S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt.

          *

A rónán délibáb
És szellő lengenek,
Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg;
Az összetört patak
Még egyszer föltekint,
Hol csábosan felé
A rónatávol int;
Még egyszer élni vágy,
Még egyszer útra kél;
A szenvedés után
Megnyúgovást remél.
Fakó füzek között,
A puszta téreken,
Beteg hullámival
Megy némán, ridegen.
Útjában egy virág
Még néhol felvirít,
De ő ábrándosan
A tündérhonba szít.
S amint megy zajtalan
Bozontos part alatt,
A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad,
És tündérkerteit,
És lenge sátorát
Látatlan kezei
Mélyebbre helyzik át. -
Lomhán, erőtlenül.
Alább megy a patak,
S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag;
Zord sásnak élei
Hasítják a szelet,
Kísértő zene szól
A halvány nád felett;
Már a szegény patak
Nem látja partjait,
A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt;
Vad puszták kebelén
Ott áll védetlenűl:
S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepűl...

          *

Mint emlő, honnan az
Édes kis gyermek leszakadt,
A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt...
S a szomjazó patak
A róna sik csészéiben
Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen.
Nézd vad növényzetét,
Hajának zordon szálait,
S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait!
Benn undok állatok
Tenyésznek számlálhatlanúl,
Mint a rosz szenvedély,
Midőn az emberszív elaljasúl.
Még a szabad madár
Pihenni megszáll özönén,
Mint rosz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény;
De mint ez, úgy az is
Jő és megy kérlelhetlenűl,
S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl.
Most gyász felhőt sohajt
Kínjában a hév nap alatt,
S kerülni szégyenét
A földkebelben váj utat.
A felhő szárnyra kél,
S a néma föld alatt az ér
Felküzdve a hagyott
Anyához ismét visszatér;
S míg az hő könyeit
Hullatja rá fájdalminak,
Hozzá a titkos ér
Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd
A forrás s elpártolt patak;
Zajokra vidoran
Hegy és völgy visszahangzanak.

          *

Mezőben egy szép kis leányka jár,
Szép mint virág, szabad mint a madár,
És tiszta mint a szirtből kelt patak,
Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körűle a madár vigan zenél,
De ő haraggal hozzá így beszél:
"Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát,
Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád;
Tettél-e érte valamit? soha!
De elhagyod, ha sorsa mostoha.
Ha én fa volnék, megráznám magam,
Tudom, nem volna több ily madaram.
"Aztán lement, hol búsongott a rét,
S a kis virághoz ilyképen beszélt:
"Te rosz virág! ez hát a szeretet?
Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted;
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,
Hogy búval és nyomorral verd meg őt.
Tudod mi vár hervadt hűségedért?
Kettős halál ad érte gyászos bért."
S végül, hogy a patakhoz eljutott,
Feddőleg ilyen szókat hallatott:
"Boldogtalan, te későn hű patak!
Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávozál név nélkül, idegen
A csalfa báju messze téreken.
Mi tarthatandott fel? a szeretet,
S te szűtlen hagytad el honföldedet." -

     Megszégyenűlten ekkor a patak,
S virág, madár ilykép áldoztanak:
Tollat, levelkét és egy csepp vizet.
A kis tündér oltárhoz lebegett;
Hogy feltéve a tollat: rohanó
Szárnyak verése lőn kihallható.
Szárnyak, minők felkérik az eget
S födözni képesek egy nemzetet...
S hogy a levelkét nyújták kezei:
Tavaszvirány kezdett kifejleni,
Tavasz, minőnek gazdag és szegény
Örűlt egy hervadt ország kebelén...
S hogy végre feltevé a csepp vizet;
Forrott a csepp és tenger árja lett,
És a tenger gazdag folyamba vitt
Nem egy világrész drága kincseit.
És a folyamnál dús várost talált,
Melynek csodáján a nap is megállt.

          *

Mi volt a cseppvíz, a levelke s toll?
Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel bírsz, egy parány,
De összetéve roppant adomány,
Mi volt az oltár? Kárpát bércfala;
S a kis leány? honunk jobb angyala.

1845. január - február (?)

+++++lap tetejére+++++