FÖLTÁMADT PERC

A márvány-sűrű hófuvásban
Egy izzó perc zöld lobbanása
S a hirtelen fény sátorából
Kilép, kilép egy tulipánfa.

Egy gyermekszemű asszony arca,
Egy zápor égő vitorlája,
Egy kiáltás boldog rezgése-
Kinyílt, kinyílt a tulipánfa!

Tizenöt év csattog fölöttem,
Egy föltámadt perc szárnycsapása,
Tizenöt tél hóviharában
Forog, forog egy tulipánfa.

HOGYAN MONDJAM EL?

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Zelk Zoltán:
Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye téli fák,
ez aztán a furcsaság:
hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát!  

HÁNY EZER ÉV?

Hol a házad, öregember,
hol a párod,
hol a házad, a kerted,
hol a párod?

Hol a fiad, hol a lányod?
unokáid,
hol az udvar, hol futkosnak
unokáid?

Hol a kapu, hol az ablak,
hol a reggel,
ki néz utánad ha útnak
indulsz reggel?

Hol az asztal, hol a lámpa,
hol az este,
hol a csillag, amit anyád
gyújtott este?

Hány ezer év ez a hatvan
meg az árnya? -
tavaly hón a tavalyi
varjak árnya.

NÉMA FILM

Tavalyelőtt és holnap délután,
azóta mindig, s mindig ezután
kilép a lányok közül egy leány -
és higgyétek el, így van, igazán.

Attól ki megró, s attól ki megért
- hatvan évem mért adom semmiért -
én álmélkodva kérdezem: miért?
hiszen ezért, hiszen éppen ezért.

Egy vetkőző árnyért az ablakon,
egy tavalyi lábnyomért a havon,
s ha van is úgy, hogy már nem akarom,
hát akkor is csak így, így akarom.

Egy néma filmben láttam oly szobát:
özvegy férfi veri a zongorát,
veri a semmit - s negyven éven át
de hallom én a billentyűk szavát!

MÁJUS KANÓCA

Hogy sistereg, hogy már lobbanni készül
május kanóca, csak a fák,
csak az ablak-cellákba szorult dongók,
s az álmatlan kutyák,
csak ők hallották a közelgő záport -

de járva most e téglakupacokkal,
zúzott üveggel teli grundokon,
megállok néha, s egy tavalyi felhő
árnyának vetve hátam, hallgatom:

kopog, kopog lebontott háztetőkön,
csorog, csorog széthordott falakon.

MA REGGEL

Ma reggel a kórház kertjében
egy hetvenhárom éves férfi
elébem állva, rám köszönt:
No, Zoltán bátyám, hogy vagyunk?

Arcába néztem, semmi, semmi,
szikes homlok, dallamtalan
és szöveg nélküli tekintet -
se vidám tájak, se romok.

Igy aztán, hogy az üres könyvet
egy pillantással átlapoztam,
hatvan esztendőm olthatatlan
erdőtüzével, árvizekkel,

bányaomlásokkal mögöttem,
oly szelíd, lassu szóval, mint az
őszi kert fái, így feleltem:
Köszönöm, öcsém, megvagyok.

MERT IRGALOMBÓL ADTAD

Bár fénylőbb volt a legfénylőbb örömnél,
a halálnál is szégyenteljesebb,
hogy ajándékul adtad testedet -
hát kértem én? hát reméltem? hát vártam?
most járhatok az irgalom sarában,
mert egy percig a nem remélt egekben -
hogy megalázzál, nem ezt érdemeltem.

MÍNUSZ 19°

A bohóc és a púpos kikiáltó
versenyt kergetik a telet,
hadonásznak a kórház ablakában -
Hát lehet! lehet! folyvást, emberek!
Itt látható a kettévágott asszony,
ki mégis fölkél aztán, s újra jár,
itt látható a madárfejű Lajcsi,
a félig ember és félig madár!

Itt látható, mig künn a téli fákat
szél kergeti, a nyári délután,
mikor a költő tátott szívvel bámul
egy kövér farú cselédlány után.
(Vattacukor volt a leány kezében,
bárányfelhő a kurta pálcikán,
és poros húrú hegedűvel koldult
egy banda-vesztett foghíjas cigány.)
Itt látható a júliusi éjjel,
munka után vacogva megy haza
a kettévágott asszony - izzó ágak
alatt lompos, didergő pongyola.
Botolva így megy égő fák tövében
a Szondy utcába, hol ágyra jár,
feje fölött zokogó csipogással
a madárfejű Lajcsi száll.

MESE HELYETT

Két ág közt, mintha tornyon,
áll a varjú a légben,
kővé dermed a szarvas,
agancsának szép rajzát
befutja a hó gőze:
az ősz rozsdás vaspántját
letörte már a tél -
hát fölemeli botját
bátyám, a zöld szakállú,
ki itt él láthatatlan
e törmelék vidéken,
melyet földúl és gyógyít
a négy évszak csatája,
hogy csupa gyolcs és sebhely
milliárd éve már -
én zöld szakállú bátyám
fölemeli botját,
hogy maga köré intse
a kőszarvast, a varjat,
hogy elvezesse őket
a völgybe, ahol az Innen
A Túlnannal határos,
ahol soha se húny ki
a percek rőzselángja -
s e láng fehér füstcsíkja,
nincs felhő más az égen.

ESŐ UTÁN

Láttam az őszt, s olyan vigasztalannak,
amilyennek nem láttam soha még,
mert július volt, a felhőtlen égen
öröm döngött s e mennydörgés alatt
mint József Attila versében egykor,
most is zöld lángba borultak a bokrok
s a bokrok közt a komoly lombú fák -
s a füvek is, még a letaposottak,
még azok is zöld mécsláng mindahány - - -

három napja szállta meg a vidéket
és ma reggel vonúlt el az eső -
s a lángoló örömzöld áradásban,
melynek hátán aranytajték a szél,
szigetnyi ősz: egy piros bádogasztal,
kint felejtették szegényt az esőben
s horpadt gödrében rozsdás tócsa nőt - - -

a tócsában egy megfulladt bogár
és három, vagy talán négy falevél.

TANULMÁNY HELYETT KÉZFOGÁS

Magányos arc. A tikkasztó magány
borult szemében, szája hajlatán.
Utak, utak - beteg, öreg szülők,
vándorolnak fölperzselt homlokán

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És ezt az arcot én is ismerem
és még hány ilyen arcot ismerek,
mert ismerem a kapualjakat,
a járda alá ásott részegeket,
az ecetfa, a mészárszék szagát,
a lichtófban a huzat sikolyát,
a lányt, ki gyufaoldatot ivott,
mert nem volt pénze mozijegyre már,
a városrészt, mely az egekre száll
minden holdtöltekor,
a féllábú koldust aki haza
hóbuckákon, háztetőkön botol.

Nincs városunk más csak amit Krúdy,
néhány utcán, mit Gelléri teremtett,
de jó hogy van ki gondját viseli
süppedt utcáknak, billenő tereknek,
hogy a lebontott házak homloka,
a házmesternék duzzadt lábnyoma,
s a gyérvilágú lámpa itt marad
a neon-ég alatt.

Ha nem találsz más műtermet magadnak,
ha csak egy járdaszéli pocsolyát,
egy hajdan mozi előcsarnokát,
akkor se csüggedj senki rossz szaván,
csak gyúrjad-formáld élő szobraid,
és adj nekik nevet, Mándy Iván.

HEMINGWAY

Bikaviadal? lóverseny? pia?
mégis te voltál az Ember Fia!
ha glória, hát csak így glória
mulatságos szakállad.

Te minden földi lények közt legföldibb,
kinek szavai, arcai megőrzik
a teremtést, a termét előttit,
te hétköznapi, igazi modern!

Ha te nem vagy, mi hull a semmibe:
másképp csillagként hogyan fénylene
vén ökölvívók elbambult szeme,
s a hű ringyók öle?

Vágva magát új pózba póz után,
hol volt a sápadt agyú puritán,
mikor te Madrid és Párizs falán,
hol volt akkor a nyamvadt?

S de tudtad, élni csak addig szabad,
míg nem az isten, amíg te magad!
úgy tudtad ezt, mint soha senki más -
hát jöjjön az a závár-csattanás,
az impala-futású pillanat,
mely sírod fölé szökken, s ott marad!

+++++lap tetejére+++++