Csokonai Vitéz Mihály:

A Reményhez

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremtett magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol untalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S egadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irigyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagy el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt testem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! -
Isten véletek!

Quem dii oderunt, praeceptorem fecerunt

Ha a legkeményebb bűntetés helyébe
Azt tette volt hajdan Horác egy versébe:
Legnagyobb bűntetést akik érdemlenek,
Jóllakásúl egy pár foghagymát egyenek;
Ha az igaz lelkű jó Polixenesnek
A kővágásnál is nehezebben esnek
A Dionizius verseit dicsérni
S jó hívet egy tirann vad lelkéhez mérni;
Ha Scaliger, kinek tisztelik hamvait,
A léleknek minden únalmit s kínjait
Egy kurta lexicon kicsinálásában
Nem félt béfoglalni hajdan egy summában:
Talán engemet sem ítélnek hazudni,
Ha minden lélektőrt ebbe fognak tudni,
Hogy aki a reá felbúsúlt istenek
Egyszer preaceptori névvel bűntettenek,
Talált egy sokszeres bűntetés sorára,
Holtig vétkezhetik annak rovássára.
Melyet a végezés jól tudván eleve,
Dioniziusra ily végezést teve:
Hogy sok vétkeiért már eleget tégyen
Úgy, hogy Corinthusnak praeceptora légyen.
Ha tizennegyedik Lajos feltámadna,
Pártosinak egyéb bűntetést nem adna,
Hanem holtig való praeceptorrá tenné,
Szenvedésit rajtok így bőven kivenné.
A praeceptorságot én akkép képzelem,
Hogy ha benne öröm rózsácskáit lelem,
Ez is a többitől kicsit külömbözött,
Nővén bogácskóró s ördögszekér között.
Sokan azért járják Apollo templomát,
Hogy az Pinduson is lásson ökör nyomát;
Csak azért keresik Pegazus vizeit,
Hogy felturkálhassák kristályszín cseppjeit:
Külömben barom is ha ezt nem tapossa,
Nem fog kitetszeni majd így az okossa.

Mindég közel van a halál

De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

A poéta gyönyörködése

Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
(S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Lelkesíti énekem!

+++++lap tetejére+++++