DSIDA JENŐ VERSEI

Meghitt beszélgetés a verandán

  
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Vallomás

  
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

 

 

Négy sor

  
Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930.

 

 

Tavalyi szerelem

  
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

Szeretnék

  
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Szatmár, 1925. július 10-én.

 

Dsida Jenő : 

Az én kérésem

 

Estharangok

  
Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

1923. október 4.

 

Most elmondom...

Bujdosás és keresés

Pasztell

Száraz ág

Igy dudolok az uccán...

Merre száll?

 

A tó tavaszi éneke

  
Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.

Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.

 

Mosolygó, fáradt kivánság

  
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

(1926)

Vers egy ághoz

  
Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyü súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

 

Sainte Thérèse de Lisieux

  
Szelíd hárfával siratlak
halványszinü rózsa,
pasztell-fényü színes ablak,
finom, gyenge rózsa,
gyenge, lengő és esengő,
hold ezüstje mossa,
ezüst-zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Halál harmatát ki itta,
lenge, szűzi, drága,
fehérarcu kármelíta,
zsenge rózsa ága,
keskeny ajkad égi csókra
nyílott, tiszta mátka,
szép erények rózsacsokra,
rózsaszínü ága.

Máris mentél, alig jöttél,
így vagyon megírva,
fájó illatot köhögtél,
sárga rózsa szirma,
várt a messzi csillag-oltár,
csupa perzsa, szmirna,
alig voltál, beleholtál,
sárga rózsa szirma.

Liliomon éldegélsz most,
rózsa lett a vérted,
habfelhőkön mendegélsz most
s dalomat nem érted,
pedig lelkem sírna, sírna,
vagy röpülne érted -
Hull a földre rózsa szirma,
amint megigérted.

Mennyi rossz tett, csúnya emlék,
én voltam, ki tette,
akasztófát érdemelnék
s rózsát adsz helyette,
buja voltam és goromba
és gőgös felette:
nem borulhatsz hát karomba,
rózsát adsz helyette.

Arcod édes égi fényt vet,
hull a rózsa, hull, hull,
kék felhőn vár Vőlegényed,
hull a rózsa, hull, hull,
tapsikolnak mind a szentek,
hull a rózsa, hull, hull,
amint kézenfogva mentek,
hull a rózsa, hull, hull.

Áttetsző és lenge kis szent,
rózsákat pazarló,
kérd meg énhelyettem Istent,
hogy ne nézze gyarló
voltomat és hadd mehessek,
hol a Hold a sarló,
vándortársatok lehessek,
rózsákat pazarló.

Szelíd hárfán hadd mulatlak,
halványszínü rózsa,
Isten házán szines ablak,
égszín gyenge rózsa,
zsenge, lengő és esengő,
Krisztus csókja mossa,
csókkal zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Mindörökkön élni, élni
adassék meg nékem,
lábatoknál üldögélni
rózsalevélkéken,
Krisztussal s Veled beszélni
fent a tiszta égen,
éldegélni, üldögélni
rózsalevélkéken.

Angyalsóhaj illatából
szirmokat csinálni,
csillagházunk ablakából
földre ledobálni,
szent szerelem szüzi bokra,
egy szobában hálni
Veletek és ágyatokra
rózsákat dobálni!

Tündérmenet

  
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

 

Jó álom

  
Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

 

Mindent neked adok

  
Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

Megbocsátod-é?

  
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Ha valaki jönne...

  
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

 

A mérföldkövek titka

  
Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.

Mindeneket látó dal

 

Szívembe mart egy rozsdás érc-horog.
A bérc-torokból rózsás vér csorog
s a szívem, s a föld, s a kavargó minden:
egyetlen sajgó, szédült panoráma.

Rémítenek bús misztériumok.
Nagy lepkék szárnya, mint a szél, suhog.
Isten motozza át a bokrokat
s a nagy világon nincs elbúni hely.

Versek buzognak színezüst gitáron.
Bátran kilépek, mellem kifeszítem
s a parázsló, vörös serpenyőből
bodrozó füstök csapnak az égig.

Én asszonyom: a szépséges Halál.
Hozzásíró szerelmes dalaim
úgy húznak végig a világ felett,
mint éjji, fáklyás templomi menet.

 

Fáradt harcosok éneke

  
Horpadt a fej, korhadt a láb.
Minek eddig? Minek tovább?

A sáros, véres, szennyes út
ezer irányba szertefut.

De jobbra hát? Vagy balra át?
Az ember nem leli magát.

Minden sejtje külön sikoly,
a tüdejéből vér sipol,

fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...

Hazafelé az éjszakában

  
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás;
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

A tükör

  
Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.

De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, -
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

 

Éjszakai dal

A sötétség verse

Már hiába nézed

Örök útitársak

A félelem szonettje

Naplemente

Mint lázas kisfiú...

Tíz parancsolat

- Töredék. -

Szökött hang: hol a tűz?

  
Tántorgó vén csavargó,
ki feledést keres.
Mint aszott napraforgó,
az arca nyűtt, rezes.
Jött. Szembejött az uccán,
recsegő, vad-hideg
havazó herce-hurcán:
Senkije senkinek.

Félszeme vérbevillant,
a másik könnyezett.
Meggyújtották a villanyt,
kongott a kövezet;
zuhanva lépett rajta,
mint akit átok űz,
s ványadt igét sóhajtva,
nyögött és sírt az ajka:
Hol a tűz? Hol a tűz?

Mellemhez kaptam akkor
és - üres volt a börtön!
S úgy ordítottam hörgőn,
mint akit pokol éget
Te vad szemet meresztő,
részeg madárijesztő,
ki engedett ki téged?

 

Behúnyt szemen át

  
Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.

Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.

A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:

Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.

Legyen áldott

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

Kár mindenért

  
Be kár az elmult ünnepekért,
az elszalasztott csókokért,
be kár mindenért,
amit megírtam.

Mert bizony, bizony úgy van az,
hogy a költőktől elfut a tavasz,
amit ajkukra vesznek,
nincs bennük már.

A kimondott szó elhangzik a fülnek,
a kidalolt vágyak rendre kihülnek
és fehér lesz az arc,
mint a hófuvás.

Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

Kacagnak a hitetlenek

  
Halad az ember-karaván.
Förgeteges, sohase képzelt útakon,
éjszakák rejtelmes viharain,
félelmeken és csodákon át.

Már-már azt hiszik, hogy álom,
megcsodálják, hogy vannak
s hallgatják a vaksötét éjszaka
fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,
ha villámok vonala villan:
Soha ilyen iszonyatosnak
nem tetszett még a táj.

Mérhetetlen szakadék elől
anyáik könnyével az alján;
hátuk mögött a megrepedt bazalthegy
ugrani készül.

A halálos, dermedt rémületbe
csak a hitetlen vakok röheje csattan:
Semmit se látunk, semmit se látunk,
megőrültetek!

 

Árnyékok

  
Kérdezhetnétek:
Mit akarsz ezzel a torz,
félig megvakult tükörrel?
S én vándorútamban mégis felmutatom,
ősbizalommal mégis dadogom:
Íme én, íme te!

Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
árnyékairól méritek.
Így mutatom én nektek a dolgok
másvilágra nyúló árnyékait:
Hegyek árnyékát,
házak árnyékát,
városok árnyékát,
magatok árnyékát.

Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
előttem is égig csapott
a csipkebokor lángja
s azóta borzongó mellemben lakik
a Kimondhatatlan Nevű.

Rendeltetésem még titok.
Járok a kiterített lapon,
a világ mezeje szélén
s elfog a félelem reszketése,
mikor süvöltő éjszakán
ott nyitom fel az ócska bibliát:
És lőn Salamon: király
az egész Izrael fölött.

 

Fáraók sírja felé

  
Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.

Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból -
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.

Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.

 

Mélyre ások

  
Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.

Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.

Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.

Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.

Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.

Túl a formán

  
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.

Háznak mondasz valamit
- négy fala van, -
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.

Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.

 

Sárba zuhan a nap

  
A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.