EMILY BRONTE versei

2013.02.18

Emily Bronte:

Sorok

A lágy, felhőtlen szita lég
s a dús, aranyló-zöld vidék,
milyet csak Ádám láthatott:
e föld s ez égbolt nyugtatott.

Heverve fűben, álmodón
idéztem tűnt gyermekkorom,
s a kedves emlék enyhített
fájdalmat, gyászt, nyers képzetet.

De vajon az ő vad, sirvár
homloka mögött e sugár
keltett-e suttogást a múlt
ködéből, s édes álmokat,
vagy örömöt, mely megfakult,
s a messzeségben elmaradt?

E zord ember, mint annyian,
volt kisfiú is, gondtalan,
s gyermekként átérezte még,
mily magasztos a nyári ég.

Oly sok vihar tépázta hát,
hogy meghitt, régi otthonát
feledte volna teljesen,
s már nem kísért emléke sem?

Nem látja az anyját, amint
öleléssel bocsátja el
kis drágáját, hogy odakint
estig játsszék a többivel?

S feledte a virágokat,
melyeket apró ujjai
téptek, ha jött az alkonyat,
anyja haját díszíteni?

Szél csókolta arcát. Keze
rózsákkal játszott. Titkon azt
lestem, lelkében ébred-e
szelíd töprengés, szent malaszt?

Tárt ablakunk előtt buja
park zöldellt, szikrázott az ég,
s a sűrű erdő zengte a
végtelen összhang énekét.

Ő ült némán. Mi benne dúlt,
a vihar lassan elcsitult,
s lelkét, mint csendes tengerár,
a megnyugvás uralta már.

Közel léptem: sötét szeme
ha most szent könnyet ejtene!
Talán a bűntudat segít
széttépni vétke láncait...

Tán épp ez óra hozza meg
győzelmét a pokol felett,
s a menny leszáll egy lélekért,
mely oltalmába visszatért.

Figyeltem észrevétlenül:
a szépséggel körös-körül
- tekintetén jól láttam én -
mit sem törődött e szegény.

Ó, bűn közt előbb sorvad el
a szív, mint csapás alatt,
kihűl a leglágyabb kebel,
a mélyén csak jég és hó marad.

1939. április 28.

EMILY BRONTE:

ARANY TUDÁST BÁNYÁSZTAM ÉN

Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.

Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.

Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szívember nyári ég ragyon
s száll könnyű fényözön.

Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.

Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.

(Szegő György fordítása)

EMILY BRONTE:

VÖRÖSBEGY, ALIGHOGY VIRRAD

Vörösbegy, alighogy virrad,
vad, érzékeny éneked
nyirkos, hideg szürkeségben
elűzi a mérgemet.

Szívem most nem ég lobogva,
szemem könnyezőbb,
örök bánat homlokomra
írja az időt.

Nem reménytől hajótörött
a lélek csendje bent:
a méretlen magány az ok,
kihűlt remény, vágy, megkopott,
as vak, novemberi csend.

Mitől riad? Egy kisgyerek
apja házától messze járt,
s vad holdfényben párnája lett
a lény nem lakta, puszta láp.

Hallottam, s te is, akkoron,
édes szeráf : neked dalolt;
s mintha nyomor üvöltene,
nekem sírt az a vad zene

1837. február (Gergely Ágnes fordítása)

EMILY BRONTE:

ERDŐK, ZORDAN NE NÉZZETEK

Erdők, zordan ne nézzetek;
fák, szomorú kísértetek,
rázván rideg égbe szegény fejetek,
csúffá ily csúfosan ne tegyetek.

(Tandori Dezső fordítása)

AKKOR VAGYOK LEGBOLDOGABB

Akkor vagyok legboldogabb,

ha lelkem test-börtöntől elszakadt

szeles, holdfényes éjszakán, ha fenn

a fény világában bolyong a szem -

mikor nem vagyok - s nincs se föld,

se tenger, se felhőtlen ég -

csak vándor szellem odafont,

hol végtelen a messzeség.

(Tapfler Klára fordítása)

------------------------------

"Ó, JÖJJ"- HALLOTTAM ÉNEKET

"Ó,jöjj!" - hallottam éneket;

ősz egén fenn ragyog a hold,

sajgó fejed, könnyes szemed

immár eleget robotolt.

(Kiss Zsuzsa fordítása)

--------------------------------

VIRÁGOT BONT A MÁJUS

Virágot bont a május,

ezernyi rügy fakad,

méhek minden sziromban,

minden fán madarak.

Fenn süt a nap vidáman,

patak dalt csörgedez;

csak nekem bú a társam,

minden sötétbe vesz.

Hideg, hideg szívem!

Nem tud hevülni már;

oly idegen neki

az égő fénysugár.

Meghalt bennem a kedv,

nyugalmat keresek;

bár nyirkos föld borítná

e keserű szívet.

Egyedül hogyha lennék,

ily bú nem nyomna tán,

remény ha elveszett rég,

nem tudnék félni már.

De a boldog szemekből

majd éppígy könny fakad,

s látnom kell elborulni

felkelő napjukat.

Zúdítná bár az ég

e gond-özönt reám,

s szívük lenne szabad -

nem panaszkodna szám.

De jaj, ledönt a villám

öreg és ifjú fát,

az lesz sorsuk s a sorsom,

hogy hulljunk, mint a fák.

1839. május 25. (Tapfer Klára fordítása)

----------------------------------

PUSZTULJ, VIRÁG, HULLJ, LEVÉL

Pusztulj, virág, hullj, levél,

kurtulj, nappal, nyúlj meg, éj!

Minden levél, mely lehull,

beszél hozzám boldogul.

Mosolygok, ha jégvirág

néz majd rám, s nem rózsaág.

Éji romlás zord napot

hozzon - akkor dalolok!

(Szegő György fordítása)

------------------------------

ÉRTE, KI HÚRODON ZENÉLT

A.G.A.

Érte, ki húrodon zenélt,

s vélném, szívemnek senki már,

bús érzéseknek özönét

mért hozod vissza, vén gitár?

Mintha a meleg sugarak

sütnének mély völgy fenekén,

mikor már rég letűnt a nap

a viharfelhős éj egén.

Mintha a kristálytiszta ér

szép füzeket tükrözne még,

bár fény-fejüket baltaél

mér a porba döntötte rég.

Bűvös szavadra, vén gitár,

így is sóhaj kel, könny fakad,

s mozdul megint a régi ár,

habár forrása elapadt.

1838. augusztus 30. (Szegő György fordítása)

-------------------------------

AKKOR JÖVÖk, HA EGYEDÜL

Akkor jövök, ha egyedül

fekszel sötét szobádban,

a bolond nap elül,

már mosoly sem derül,

este, fagyos homály van.

Akkor jövök, ha mind elárad

a szív valódi hatalma,

ha engedsz a hatásnak,

az öröm megfagy, a bánat

lelkedet elragadja.

Készülj, itt az idő,

a szörnyű óra, ím;

érzed-e már, hogy a lelkedet

különös hang zengeti meg,

elér a zord erő:

hírnökeim.

(Ferencz Győző fordítása)

--------------------------------

NAGY BŰN TÁN,

DE KIMONDJA SZÁM

( J.Brenzaida Éneke G.S.-hez )

Nagy bűn tán, de kimondja szám

e szót: "Isten veled!"

Nem hallod kérni ezután

e megbántott szívet.

Téli reggel... vad hangatáj...

Göcsörtös vén fa vár.

Ha megveted, s zord látta fáj,

nekem éppoly sivár.

Feledem éjsötét szemed

és rózsás ajkadat,

ha szent esküdet feleded,

ha hazug volt szavad.

Ha szerelmednek árthatott

parancs s börtönfal is,

mért tűrjek érte bánatot,

hisz hideg volt s hamis.

Köt hozzám szívet eleget

sok szál, próbált s szilárd;

sok szemsugár melengetett,

és fényük mindig áld.

Az űzi búm, az lesz napom,

lelkem így lesz szabad,

s nem gyötri bolond fájdalom

az emléked miatt.

1838. október 17. (Szegő György fordítása)

.------------------------------

SOROK

Meghalok; ha sírdomb alatt

nyugszik a szív, mely érted ég,

feledve földi gondokat,

s az élet ezer örömét,

ne sírj : előtted keltem át

a sötétségnek tengerén,

a part végre nyugalmat ád,

könny és gyász ide el nem ér.

Én sírhatnék - itt hagytalak

a zord vízen, hol a hajó

viharban, rémek közt halad,

nincs fény, s a part nem látható.

Az élet hosszú vagy rövid,

mit számít, öröklét ha vár;

lent búcsúzunk, de fent megint

találkozunk, hol nincs halál.

1937. december (Tapfer Klára fordítása)

--------------------------------------

HÍRT HOZ AZ ÉJ, A CSILLAGÁR

Hírt hoz az éj, a csillagár:

hangás tetőn, vad szélbe less,

jön majd egy gyász-szárnyú madár,

vér hull karmáról, vér, veres.

Ne nézz körül s a mélybe se,

égi útját kövesd csupán,

figyeld, hol száll a rétre le,

s imádkozz, vándor, azután.

Ott mily szerencse vár terád,

azt én meg nem jósolhatom,

de az ég hallja az imát -

az Isten óvjon utadon!

(Szegő György fordítása)

MONDD MOSOLYGÓ KISLEÁNY

Mondd, mosolygó kisleány,

mit jelent a múlt neked?

"Szelíd, halk őszi éjszakán

gyászosan felnyögő szelet."

Mit ér a jelen óra itt?

"A rügyes-zöld ágakat,

hol a madárfiú próbálkozik,

mielőtt szárnyra kap."

S mi a jövő, kis boldogom?

"Tenger a felhőtlen napon;

hatalmas, tündöklő vizen

elnyújtózik a végtelen."

(Gergely Ágnes fordítása)

--------------------------------------------

FÉNY VÁR-E MA RÁNK, BORÚ VÁR?

Fény vár-e ma ránk, ború vár?

Édes hajnal hasadt:

de még dörögve renghet az ég,

mielőtt leszállna a nap.

Nézd Apolló útját, Úrnő:

így jár majd, első szülötted -

ha sugara a nyári párán át

szelíden melegíti a földet,

lányodra kellemes nap vár, hű álom-réven örülhet.

Ha besötétül, ha árny száll ránk,

s hoz esőt, fényfojtogató,

nyílhat virág, fakadhat rügy,

virág, rügy hiábavaló,

lányodra bús-regény-nap vár, csupa kín, könny, áradó.

Ha frissen, szabadon jár a szél,

ég-kéket felhők tűnte tár,

erdőt-mezőt, virág-aranyat

szikráztat harmat s napsugár,

lányodra, sivatagján a világnak, Üdv fény-napja vár.

1936. július 12. (Tandori Dezső fordítása

----------------------------------------

ÉJ BORÍT SŰRŰ KÖDBE

Éj borít sötét ködbe,

vad szél fúj hidegen;

zsarnok bilincsbe kötve

nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,

hó ül a földeken,

a vihar utolér,

s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,

pusztaság odabenn;

bú nem indít meg engem:

nem bírok lépni sem.

1837. november (Ferencz Győző fordítása)

-------------------------------------

A HÁZ KÖRÜL HOGY ZENG AZ ÉG!

A ház körül hogy zeng az ég!

Oszlopait, boltíveit,

valahány gránitszegletét

szelek mint bölcsőt rengetik.

A kísértet-kútnál szil állt;

nem néz több nyári égre fel:

imént az orkán ott kaszált,

az óriás az úton hever.

Esett-fútt, míg a gyászmenet

megkésve végre elhaladt;

visszatérnie hogy lehet?

Választ ad majd a virradat.

(Kiss Zsuzsa fordítása)

-------------------------------------

SÖTÉT ÉJ; A TÉL SÓHAJA

Sötét éj; a tél sóhaja

lágyan jár Gondal partjain;

s bár sír a szél bús jajszava,

nem torlad hó a vízre kinn.

Lovam meddig kalandozott

a puszta mélybe, nem tudom;

de kaphat jó szót, abrakot:

nem megy tovább a járt úton.

A kantár meglazítva hét

hű társam szélnek engedem;

hullámzó domb, tág rónaság,

s a fáradt ló már nincs velem.

A falhőraj bús tömböt alkot,

s a borús láthatárra tart,

de biztos jelet még nem ad, hogy

ónos esőt hoz vagy vihart.

Lesújtva, kábán állok itt,

testem a hangarétre dűl,

várja, hogy végre álmodik,

szemhéj és szív ellenszegül;

s egyszerre, úgy éjfél fele

a csillagtalan ív tövén

a hegymagasból kúszva le

ködös kísértet lép elém.

Dús haja leng, s a válla fent

ragyog, mint felhők hold alatt;

és zajtalan kis lába van:

fehéren izzó pillanat.

"Ki vagy, te lány, ki az ingovány

martjára lépsz, s már nem élsz a mennyben?"

Így szólok én, míg könnyedén

fekvőhelyemre hajlik a szellem.

"Honom a forgószél hona,

ösvényem egy a hófúvással;

sok év, hosszú év szállt tova,

hogy találkoztam más lakással.

Mikor szélvész dúl, hogy a hang elfúl

s a vadász a síkon ottmarad,

ha csak gyengülök, mikor orkán bőg,

ne lássam többé a dombokat.

Te is énrám vársz, halott juhász,

hogy lejtőjén kisegítelek:

a rejtekút mindig célba jut,

hogy visszakapd a te völgyedet.

Jön a vad vihar, s a part kihal,

hínárból jeltüzet gyújtok, és

szétfut a fény a vak éj közepén,

és boldog a rémült tengerész.

S a szétszórt nyáj, mely e tájon jár,

csak gyöngéd test, mely vonzza a bajt;

de bűbájt tudok, s a sok juhot

varázserőm megvédi majd.

Hű lovadon a magányos alom

halált szimatolt búcsútok után;

odatérdepelek, hol csüng a nyereg,

s fény éled a lő hold szembogarán.

De nem ér a nevem, ha elfeledem,

irgalmamból mi hull ma rád:

csak nélkülözés, nem csüggedés;

nem legyőzetés, csak szolgaság.

Az a halk hajlék, hova lábad lép,

megtelik jövőd keservivel;

de itt ég e könny, s én esküszöm,

kit szeretnek, az tűzhelyre lel."

1839. január 12. (Gergely Ágnes fordítása)

-------------------------------------

VÉGE. ÉN TUDVA ÉLTEM ÁT

Vége. Én tudva éltem át.

Kín a szívembe rejtenem.

Fölidézem az éjszakát,

amit még látva lát szemem.

Este a nap felhőtelen

nyárégbolton alábukott,

vak árnyak keltek idelenn,

s fenn a mélykékben csillagok,

a fenyéren, zord hegy tetején,

kívül az emberek körén

szívem elszorult, s könnyesen

járt szemem a baljós egen.

(Kiss Zsuzsa fordítása)

---------------------------------------

MÉRT GYŰLÖLÖM E ZORD HEGYEK

A.G.A.

Mért gyűlölöm e zord hegyek

s fényér övezte szurdokot?

Nagyon szerettem ezt a helyet,

hisz még gyerekként láthatott.

A nyári hőben itt csontok fehérlenek,

de nem mondja meg senki az okot;

tudója csak egy ember lehet,

mért gyűlölöm e szurdokot.

Derék ellenfél, megbocsát

a szívem önhitt dölyfödért,

mert kincseket érő jóbarát

voltál, míg bús magányban élt.

Körüllebegtek a régi idők,

míg gyámolított nemes karod;

a föld rég vesztett bájjal tündökölt;

feledtem, jaj, hogy más vagyok.

Egy napba - órába - se telt,

szellemem új életre nyílt;

aranyköd szállt fejem felett,

a régi magam lettem megint.

1839. május 9. (Hárs Ernő fordítása)

----------------------------------------

NE MENJ EL MESSZE, KEDVESEM!

A.G.A.A.S.-NEK

Ne menj el messze, kedvesem!

Bocsásd meg önző könnyemet -

Bár fájó maradnod velem,

magamban itt hogy élhetek?

Derült a május reggele,

fű zölddel, friss virág ragyog;

s fénylő párával lepve be,

a dombok alig láthatók.

Az új lombban jó rejtekét

találja rigó, vadgalamb;

s a tágan kéklő messzeség

ezer zengő daltól dagad.

Szeméből, hogy néz reám,

szomorúság szól s fájdalom.

Halványpiros ábrázatán

nem a szokott színt láthatom.

Hívd a Halált - hívd! Tagjaid

zárja körül a síri éj,

s némuljon el a hang, amit

jobban szerettem bárminél.

Búcsúzz, ahogy a többi virág:

az óra mind örömtelen

nekik és neked egyaránt,

miket a Jövő szán nekem.

Ki e gond-világban bűnbe esett,

az csak bús lakhelyed pora volt -

Lelked ide tisztán érkezett,

s tisztán megy az Úrhoz vissza most.

1838. május 20. (Hárs Jenő fordítása)

--------------------------------------------

MÁR ROKON SEM IDÉZI, ÍM

Már rokon sem idézi, ím,

körülcsodált vonásaim:

mi barna fürt volt egykoron,

gyűrűk hófehér arc körül,

most vad árny napégett nyakon,

folyondár, mely vállamra dűl;

a nemes vér szép bíborát

cigányos tűz tompítja le;

a víg mosolyt gond járja át,

sötét a lélek hangszíne.

Ám tudnod kell: mint gyermeket

vigyáztak engem hű szemek;

édes hang óvta álmomat,

selyemrojt pelyhes ágyamat;

könnyemre zeneszó felelt,

kacagásom válaszra lelt;

és szólongattak: "tünde Blanche" -

zengett tőle terem, lugas

Becéztek, és gyűlt nyárra nyár,

királyi udvar fénye vár,

s egy uralkodó halmoz el

pazar kincsek bőségivel.

De felhők jöttek, túl korán;

s nem mert öreg vagy vétkezik,

Blanche sorsa nem azért magány;

rontatlan arc és tiszta szív:

e két áldás még megvan itt.

1838. június (Gergely Ágnes fordítása)

---------------------------------------

TÖMLÖCBEN DALT

NEM ZENGHETEK

ARTHUR EXINA, MARCIUSNAK

Tömlöcben dalt nem zenghetek,

ki mosolyog, ha búja van?

Tört szárnyú madár hogy lebeg?

Van szív, mely vérezhet vígan?

(Szegő György fordítása)

--------------------------------------

KINT A ZORDABB ÉG ALATT

Kint a zordabb ég alatt

ordított az őszi szél;

eső zúdult és szakadt,

hirdetvén, közel a tél.

Mint ama bús éjjelen

sírt, gyötrődött odabenn;

sírt, de máris abbahagyta,

ím, egy vad és ősi dallam

kélt: oly édes volt a hangja! -

nevetlen s határozatlan.

"Dalolt a pacsirta : tavasz van."

Feltört e szavakra a mély:

forrása ömölt szakadatlan,

nem gátja Hiány, sem a Tér.

A november egén a sötétet

kora májusi víg muzsika

osztatja - a láng ha föléled,

nem húny ki sosem parazsa.

És ím, a fenyéren a fennkölt:

diadalmasan ébred a szél!

Nem kell sem a völgy, sem a felföld -

a folyó fövenyére vigyél!

Zord tél van, a part behavazva,

a szirt csupa zúzmara, jég,

feketéllik a parton a hanga,

nem éri a nap levelét.

A kankalinok hova lettek?

És nincs vizimenta se már

a parton a dús moha mellett -

már télire vált a mocsár.

Oly szépek a földek : a barna

táblák, az arany, meg a zöld;

de szebb a szeles hegyek orma,

s hol rég csavarogtam, a völgy.

"Ragyogva sugárzik a reggel."

Ez a múltat idézi elém:

sem álom, a munka se vert fel,

s alhattam boldogan én.

De frissen ugorva ki tüstént,

ha ámbra az ég odafenn,

átszeltük a harmatos ösvényt,

mint szárnyakon, oly sebesen.

A fenyérre - amint odaérek,

füve bársonyosan simogat!

A fenyérre - a távoli bércek

szikráznak, ahogy süt a nap!

A fenyérre - ahol kicsi sármány

zeng ülve a régi kövön;

hol víg csalogány dala szányán

száll emberi szívbe öröm.

Mily nyelv szava mondja helyettem,

mit érez a szív, amikor

kivetetten, a messzi hegyekben

fölbukkan a hangabokor?

Oly satnya, olyan kese-vézna,

azt súgja, meg úgyse marad,

nem lesz neki új nyara : "Nézz ma,

rám lépnek a szürke falak."

A dallam, amelyre a svájcit

átlelkesítette az Úr,

nem hat meg, ahogy e virág itt;

elhervad a szirma, lehull.

Szellem, kit a sárba lelöktek!

Szabadulna, de nincs kegyelem!

Ha ott megerednek a könnyek -

akkor, az az óra a menny.

Görgetve a gondot, a terhet,

ím, váltja a percet a perc;

és majdan a régi szerelmek

egymásra találnak e helyt.

1838. november 11. (Ferencz Győző fordítása)

---------------------------------------------------

A HARANGVIRÁGHOZ

A.G.A

Bimm-bamm, szent őr, zengve lengj,

szép vagy erdőn s dombokon,

s kedves vagy zöld völgybe lenn,

hát még fenn, vad bércfokon!

Harangvirág, isteni

fénnyel láttam fényleni

gyöngyöm s láttam kedvesem

sápadón, nagy betegen.

Te hallattad hangodat,

balzsam volt nekem szavad:

"Süssön nyári nap le rám

éltem egész folyamán.

Tán inkább zord téli ég

nézzen, mikor jön a vég?

Nyílok s nyugton hervadok,

elsiratnak harmatok;

végy erőt gyászkönnyeden,

túl sok év csak bút terem!"

1839. május 09. (Szegő György fordítása)

----------------------------------------

MÁR-MÁR ÉRTE AZ AZ ESTI NAP

Már-már érte az esti nap

a ligetes, zöld halmokat;

tájat, mely szebb s magányosabb,

a szellő ritkán simogat.

Hajlik a fű, ha ő fuvall,

a vizek szebben kéklenek.

Fehér felhők fodraival

száll: azok harmat-szellemek.

Reggel azúr virágkehely

ringatta harmat-lényüket,

s szállnak megint az égbe fel,

hol glóriájuk született.

1838. szeptember 23. (Szegő György fordítása)

---------------------------------------

MILY SZÉP A KÉK HARANGVIRÁG

Mily szép a kék harangvirág,

ha nyárban megremeg;

formája erőt ont reád,

nyugtatja lelkedet.

A bíbor hanga szertelen,

komor varázzsal az;

az ibolya fűszert lehel,

s az illat nem vigasz.

Pőrék a fák, a nap hűvös,

és nagy, nagy ritkaság;

az ég fényküllőt nélkülöz,

a föld meg zöld ruhát;

a csillogó víz fölé a jég

sötét árnyat vetett,

és domb és völgy és messzeség

fagyos köd foglya lett.

Harangvirágban nincs erő,

a hangafű oda,

az ibolya völgymélybe nő,

s nincs édes illata.

S bár fáj, hogy nincsen hangarét,

jobb így, hogy messze van;

tudom, csak könnyet ontanék,

ha lesne rám vígan;

erdő mélyén szelíd virág

a mohos kő alatt,

rejti balzsamát, harmatát:

engem meg nem ríkat -

a szár pompás kis termete,

az ezüst-kék szirom,

a bimbók zafír ékköve

smaragd levéltokon,

ez lélegzik a szívemen,

e mély, nyugodt varázs,

ezért van az, hogy könnyezem,

s ez enyhít, semmi más;

ezért sírok, mert mindegy elhagy,

kopár a téli nap,

gyötrődve sírok, hogyha hervadt

part éri lábamat.

Hideg van, és a fény lehull

a tompa ég alól,

a sötét, nyirkos fal kigyúl,

aranya illanó,

emészted magad, vágyva vágysz

virághozó idők után -

s a tűnt fény hozza majd a gyászt

érted, szülőhazám.

1838. december 18. (Gergely Ágnes fordítása)

--------------------------------------

KEDVET NEM ÁLMODOM

Kedvet nem álmodom,

emlék nem pusztul el;

a lélek elnyomorodón

jajjal felel.

Békét sem álmodom;

a holtak árnya ül

- éberen őket nem láthatom -

ágyam körül.

Reményt sem álmodom;

az álom mélye fáj,

hol képüktől lehangolóbb

az éjhomály.

Erőt sem álmodom,

hatalmam sincs nekem,

csak járni sötétebb habon,

vadabb vízen.

Társat sem álmodom,

ki jó, ha itt a vész;

gúnyolva nézik bánatom -

nagyon nehéz.

Vágyat sem álmodik,

társulni nem akar,

kínját feledni vágy a szív,

s álomba hal.

1937. november (Gergely Ágnes fordítása)

---------------------------------------------

LÁTTALAK, GYERMEK, NYÁRI NAP

Láttalak, gyermek, nyári nap

otthagytad víg játékodat,

s míg a zöld fű közt elrejtőztem,

bús sóhajod figyeltem közben.

Tudtam, honnét is kél a könny,

tudtam, panaszszó mért perel,

rád tört a vágy, a sors jövőd

sötét fátylát emelje fel.

A hő fohász célt ért, és bennem

erő támadt akkor a csendben

egy kisdednek kitárni itt

jövendőnk kapuszárnyait.

Por gyermeke! illatos kelyhek,

fénylő kék ég és puha gyep

furcsa futárja mind a kertnek,

hová merész utad vezet.

Csak vártam én, s a nyár kimúlt,

s az ősz is bágyadón letelt,

s aztán bús téli éj borult

gyászfellegként az égre fent.

Eljöttem hát: leszállt az est,

nem viharos, csak jégsivár;

lélekharang, fület repeszt,

örömet űz és bajra jár;

légverdesés, mely lombot tarol,

füttyög a komor falon át,

s epedő, elnyúlt jajszava szól:

a kísértet kiált.

S ő hall engem : vad rémület

dermeszti azt a ki szívet;

felébred, s arca falfehér

a lámpa tompa fényinél;

két csepp kéz hasztalan perel,

az ördögárny nem oszlik el;

a kis homlok merő iszony,

szorongás ül a mellkason;

két szorongó kis szembogár

feszülten néz a semmibe;

sóhaj súlyával felzihál

elszoruló lélegzete.

Szegénykém, ha mi szellemek

sírnánk emberi baj felett,

mennyi könny folyna, mennyi itt,

látván utad, mi hátravan,

látván, a napfény eltűnik,

hallván, a víz üvölt, rohan,

megtörik üres partokon,

s már ifjan sincs remény soha,

hatalom s dicsőség oda.

Mert ítélet, hogy fény alatt

kivetül majd az éjharag,

s a gyerekkor dús szirmai

sírárnyba fognak hullani.

1937. július (Gergely Ágnes fordítása)

------------------------------------------

HULLÁMZÓ HANGA, VAD SZÉLBE HAJOLGAT

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,

éjfél és holdfény, és csillagos és;

sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,

föld lüktet egekbe, egek lehajolna,

börtönre vetett lelkünk szabadulhat,

béklyóit, rácsát most törheti szét.

Rengetegek nagy hangjukat adják

az éltető szélnek, hegyoldalakon;

folyók ujjongva partjuk hasogatják,

völgyeken útjuk gátja-se szabják,

dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,

S hátrahagy mindent holt-sivatagon.

Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,

változva, míg nem lesz éjfélre dél;

égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,

árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,

zord terét villám villámra tagadja,

gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.

1836. december 13. (Tandori Dezső fordítása)

-----------------------------------------------

Ó, ISTENEM!

MEGSZŰNT MA VÉGRE

Ó, Istenem! megszűnt ma végre

a rémlátás, rémlátomás,

a szív nyomasztó szenvedése,

lidérces nap lidérces éjre,

az érzékelt kínáradás;

a folyton égő könnyek árja,

a könnyet csúfoló nyögés,

mely nem fér meg sivár honába,

mintha az élet elzihálna,

de tart a kétségbeesés;

a hányódás, az önemésztés,

csikorgó fog és méla szem,

a vívódó, pokoli érzés,

hogy vak sorsé a komor ég, és

nincs ott egy reményszikra sem;

a torz harag, a félig-eszme,

az alkudozva vállalás,

a lélek, mely töpreng örökre,

míg a természet elgyötörve

elhárítja a gyászt --

megszűnt! s én vagyok, szabad,

és az óceán szele simogat,

vad szél az elfutó habon -

nem hittem, hogy még láthatom.

Áldott légy, Tenger, drága dóm,

s világom, szellem-otthonom,

áldott, áldott - elnémulok,

s hangom nem bánat fojtja meg;

arccsontomon sós könny csorog,

mint hangára esőszemek.

Hányszor áztatta börtönöm

nyirkos, szürke padlókövét!

S én átzokogtam álmomon;

nap volt vagy éj volt, szörnyűség.

Zokogtam, ha a tél hava

beörvénylett a rács közén,

ám nyugtatóbb a kín szava,

minden sivár, akárcsak én.

Az volt keserves, az nagyon,

ha megláttam a nyári fényt,

zöldes csíkja a kőfalon

szebb, zöldebb rétekről beszélt.

Csak ültem a csupasz kövön,

néztem a ritka fénysugárt,

míg cellamély már nem gyötört,

s lelkem tisztább vidékre szállt.

Ott szállt az isteni ég ívén,

aranyfelhős, azúr egen;

s hol atyád háza s az enyém

úgy volt, amint emlékezem.

Ó, most is milyen iszonyat,

rám tor a láz, a hajdani:

nyelni kellett sírásomat,

arcom térdemre hajtani;

a kőre vetettem magam,

üvöltve, hajam tépve, és

hogy elmúlt az első roham,

legyűrt a kétségbeesés.

Hol imádság, hol meg szitok

rázta kiszáradt nyelvemet,

de közben szót sem szólhatok,

a hang a mellemben rekedt.

És így ott fönn lejárt a nap,

sötétbe fúlt a sugár,

s lidérces, furcsa álmokat

mért rám a balszerencse már

s a rémkép-formákba koholt

legmélyebb emberi nyomort -

de mindez elmúlt, s mért haszon

rágódni gyászos múltakon?

Törjön le lánc, hulljon bilincs,

élj és szeress, nevess megint.

Az elszórt héj, az ifjúság

levált a börtön mélyivel;

hirtelen könny, önmardosás -

felejts - ó, felejtsd mindet el.

1837. augusztus 7. (Gergely Ágnes fordítása)

---------------------------------------------

Megosztás:

Kategória: Angol költők Cimkék: emily bronté ajándék alázat alkony angyal arany barát búcsú boldogság szerelem nyár douglas könny vers hanga szél hajolgat harangvirág gyermek nap Hozzászólások

Szeretettel

köszöntelek

névnapodon!

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.