Kölcsey Ferenc:
Himnusz

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

 

EMLÉKLAPRA

  
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

Pozsony, 1833. június 14.

 

Kölcsey Ferenc:
Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

 

A PÁVATOLLHOZ

 

Pompás tolla a szép pávának!
Melynek oly sokféle színe
Van, mint az ég fényes napjának,
Milyen vagy te?

Zöld vagy-é? vagy miként Dafnének
Aranyszínű hajszálai?
Vagy mint az esthajnal tüzének
Sugárai?

Képe vagy a színes világnak
Sokszínű ragyogásoddal,
Képe az állhatatlanságnak,
Oh pompás toll!

Szép vagy mégis, és szépségednek
Neveltetnek kellemei
Amint vegyíttetnek fényednek
Sok színei.

Főképp egy folt, mely közepébe
Szálaidnak fényeskedik,
És gyengén kékellő szinébe
Büszkélkedik,

Mikor reményt képző szinével
Énfelém talál fényleni,
Mintha Dafnét látnám kék szemével
Tündökleni,

Kellemeit rezgő fényének
Oly nagyon azért kedvelem,
Mert mosolygó szemét Dafnének
Bennek lelem.

Debrecen, 1808. június 25-e előtt.

 

KÖNNYE CSILLOG...

  
Töredék

     Könnye csillog, arca nedves,
És borongva feltekint.
Isten hozzád, zeng a kedves,
S hő kebelre dől megint.
Átkarolja még a hívet
A végső bús éjjelen,
Ajkon ajk ég, szív ver szívet,
És a búcsu végtelen.

 

ELFOJTÓDÁS

 

  
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

 

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.

 

KÖNNYCSEPP

 

     Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.

     "Honnan, honnan nyögdelő szelecske?
Nem derűl most hajnal rózsaszínben,
Esti fény sem bíboroz tetőket,
Lángfolyamban úszik a nap ott fenn,
Dél hevétől rekken a meleg táj;
S szárnyad íme tiszta csöpp ezüstjét
Harmatozva lebben el körűlem"

     És felelt a nyögdelő szelecske:
"Mentem én keresni dél hevében
Rózsabokrot balzsamernyejével,
És alatta leltem gyönge lyánykát,
Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan,
Szánakozva röpdezék feléje,
S megfüredtem könnye tengerében."

     Szóla s ment a nyögdelő szelecske;
És az ifju szíve kezd dobogni,
S bíborajkán a csöpp égni kezdett,
Égni kezdett, bár leszálla hűsen.

Cseke, 1831. január 17.

SZERELEMHEZ

  
     Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

     Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

     Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

Cseke, 1825. május.

 

ALKONYI DAL

  
     Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.

     Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.

     Ég, ó sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján,
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?

Cseke, 1825. május.

 

TÁVOZÁS

  

Lengve sötét part árnyai közt a csolnak amott száll;
     Nyúgoti fenyvek alól szél s hab utána rohan.
És a lyányka halad, s végbúcsút intve kezével
     Alkonyi csillagként messze homályba letűn.
Szálljatok ah keggyel, habok istennéi, körűle,
     S hozzátok szeliden hű kebelemre megint!

Cseke, 1831. december 30.

 

BÚSAN CSÖRÖG...

  
Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely áltfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!

1831.

BOR-KIRÁLY

 

  
Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

 

VAD HOMÁLY KÉL...

  
Töredék

     Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.

1831.

 

KÉL A ZEFIR...

  
Töredék

     Kél a zefir, s lágyan száll,
Rózsa néki meghajol.
Nyiss kebelt virághölgyecske,
Lengek ím nyögő szelecske
Harmatlepte lomb alól.

     Hesper bíborkebelén
Fény között fürdöttem én;
Ámbraillat fuvalmimban,
Harmat enyhe csókjaimban,
Karjaim közt égi kény.

     Jön az éjnek angyala,
Terjeng csillagfátyola,
Rózsa titka felfedezve,
Keble kényben rengedezve:
Álmok oly édes vala.

     Hajnal támad, Flóra jár,
Ébredj, ébredj égi pár!
S röppen a - - szelecske
- - - - a virághölgyecske
- - hervadva már.

1831.

 

BÁR RÓZSA VOLNÉK...

  
Töredék
     Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

     Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

     Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

     Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.

1831.

INTÉS

  
Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjátol
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!

Cseke, 1832. szeptember 29.

SZERELEM

 

  
Töredék

                      1

 

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
Fűzz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

                      2

 

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva jő, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve tőled égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem dől, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

                      3

 

Ne múzsa, lantod reszkető hurjára
Ne jőjön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költő fűzhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén szűz kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

                      4

 

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

                      5

 

E szép koron rengett elő Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész körűlte, mint keblében.

                      6

 

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön elő,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ő.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájerő,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

                      7

 

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísérőivel
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emésztő lángra gyúlad.

                      8

 

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a derűlő szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövendőt rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kitől segédét félrevonja.
Pécel, 1814. augusztus

 

 

 

VÉSZ

  
     Bús vihar kél, duzzad a hab,
Vízközépen csolnakom;
Isten hozzád, messze kék part!
Isten hozzád, hű lakom!
És te lyányka légy szerencsés,
Kit más boldog karja bír!
Szikla s örvény én körűlem,
S hullám közt vár puszta sír.

     Bús vihar zúg, harsog a hab,
De szivemben néma csend;
Melyen vad ború sötétlik,
Melyre fény már nem dereng.
Itt tekintek a vizekbe
Mélyen, tompán, hidegen;
Kín és kény, és föld és élet
Oly üres, oly idegen!

     Szikla rendít, nyíl az örvény,
Szállj fenékre csolnakom!
Fennzajong bús tenger árja,
Lenn ezüsthab hű lakom.
Majd a vándor vész között jár,
Kormányán kétségben űl,
Nem sejdítve, hogy hajója
Enyhe sír fölett röpűl.

Cseke, 1832. január 26.

ÁTOK

  
A dalköltőn fekszik átok,
Szívén, lelkén vad ború,
Szép leányim őt hagyjátok,
Ég, föld néki szomorú;
Égben honát elvesztette,
Földen nem lel mást helyette,
Fürtein kín a koszorú.

Mennyet ígér lángszerelme,
Hajh de búsat, mely ont vészt;
Édes hangba foly gyötrelme,
Mégis lelket tép, emészt.
Álmot űz, s mert nem találja,
A valót s jelent utálja,
Kényben nem vesz s nem hagy részt.

Hajnalán rózsás tavasznak
Télvihart epedve zeng,
S majd ha lomb s virág elasznak,
Zöld ernyők után eseng.
Hölgy miatt küzd, nyerve díja,
S íme most száz kétség víjja,
Sóhajtása messze leng.

Vészes égnek néz alatta:
Hű fedélhez merre jut?
S hű fedél ha béfogadta,
Számüzöttként visszafut.
Fényben nyíl előtte pálya,
S hátra készti zord homálya,
Hol vadonba tér az út.

A dalköltőn fekszik átok,
Kedv s remény hiában int;
Szép leányim őt hagyjátok,
Elhagy ő is bút és kínt,
Majd ha dombja zöld hantjára
Milliom csillag sugára
Csendes éjben letekint.

1832. szeptember 29.

 

ÉJI TEMETÉS

  
     Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?

     És alszik örökre, szíve körűl
Vérhabja sebének halálosan űl;
Sirt váj az anyácska, de melle szorong.
"Kész néked az ágy;
Ott fájdalom elhágy,
Hol végtelen álma borong."

     Zöld lombok alatta, fenn puha hant;
Zúg a temetésre halotti harang,
Vad dörgeteg hangja borúlat egén,
S villám tüze gyúl
Bús fáklya világúl:
Irtózatos ünnepi fény.

     Már éji siralma kelni nem int;
Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,
S borzadva ha érzed az éj közepét,
Dúlt álmok után,
Kísérteti órán
Száll gyermeked árnya feléd.

1836. április elején.

A KÉPZELETHEZ

 

     Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém!
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet,
Kedvtelve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a világi bánatok nem
Vérzik bús szívemet,
Hol még egyszer víg napjaimnak
Képét szemlélhetem,
Még egyszer eltűnt örömimnek
Tépem virágait -
Mint rémlik előttem Biharnak
Képe homályoson,
Hol hív szüléknek karja közt a
Gondot nem esmerém!
Mint rémlenek Erdély szerencsés,
Szerencsés halmai,
Hol szép Lottimnak karja közt a
Búkat nem kóstolám!
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém,
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet!
     A felhők közűl nyájasan süt
A hold fejem felett,
Ott a sírhalmokon nyugtatja
Szelíd tekintetét.
Sírhalmok! ah keserves érzés
Vérzi bús szívemet,
Ti fedtétek mély boltotokba
Szüléim testeket!
Sírhalmok! a ti kebletekbe
Sorvad szép Lottim is,
Mint a virág, amely felette
Sírjának hervadoz.
     Testvére a bús bánatoknak
Ne jőj, ne jőj felém,
S zajos tengerén álmaidnak
Ne hányjad lelkemet!
Irtózva, csaknem elmerűlve
Hánykódom abban én,
Kopár szirtokra vet ki a hab,
Hol bú vérzi szivem,
Hol még egyszer bús napjaimnak
Képét szemlélem én,
Még egyszer elmúlt bánatimnak
Sirom vérkönnyeit.

Debrecen, 1808. augusztus.

A NYÚGALOMHOZ

  
     Elúnva a lármát, sohajtok
Szent Nyúgalom! feléd,
Óh édes a te karjaid közt,
Édes szendergeni!
Nincs semmi lárma csendhelyedben,
Mint a sír kebliben,
Holott virágos ágyadon zöld
Fák közt puhán heversz.
Csak a patak csörög körülted,
Csak a zefír susog,
S a fülmilécske zeng szavával,
S csattog, süvőlt, kereng.

     Óh boldog érzés, hogy ha Erdély
Árnyékos halmain
Öledbe dőlhetek le, s ottan
Felejtem bánatim;
Ha a patak csörög körűltem,
S csendes álomra hív,
Ha a madárka sír, s szemembe
Boldog könnycsepp rezeg,
Be nem kívánok a vitézek
Sorában űlni én!
Be nem kívánok a királyi
Széken tündökleni!
Óh ott tanulja meg szeretni
Szívünk az életet,
Hol az szelíden foly, miként a
Csermelyke habjai,
     Óh ott tanul örűlni a szív,
Örűlni lepkeként,
S bánkódni édesen, miként a
Madár, ha társa vész.

     Szent Nyúgalom! hagyd follyanak le
Öledben napjaim,
Hagyd lepjen a halál öledben
Eloltván éltemet!
Ah! akkoron virágbokorka
Nőjön sirhalmomon,
Melyen zefír kerengve játszván
Lengesse szárnyival,
Majd körbe gyűlve énekelnek
A nimfák síromon,
Ha a magos hold andalogva
Süt arra fényivel,
Köztök lebegve fogja lelkem
Hallgatni dalokat,
És e szelíd érzése tészi
Boldoggá lételét.

Debrecen, 1808. december-1809. június.

 

BÚCSÚ B...TŐL

  

     Mégysz édesem, ah de elfeledni
Nem fogsz te, nem fogsz engemet,
Szent lánc köt engemet tehozzád,
Szent lánc köt hozzám tégedet.

     Szelíd csenddel fog képzetidnek,
Miként az éjnek álmai,
Elébe tűnni képem, akkor
Lágy érzés töltse szívedet.

     Remegjen könnycsepp is szemeidben,
Egy könnycsepp szenvedésimért,
Felém hozzák azt hűs zefirkék,
S enyhülni fognak kínjaim.

     Majd érte sírhalmán anyámnak
Más könnyet öntök én neked,
Körűltem lengő szellemének
Lesírván szenvedéseink.

     Ah, nyugta szent helyén komor bú
Nem vérzi már a szíveket,
Ah, nyugta szent helyén ha fognak
Nyúgodni fáradt tagjaim!

Sződemeter, 1809. október.

A FANTÁZIA

  
Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.

Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.

Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.

Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain.
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.

Sződemeter, 1811. augusztus 10.

A KEDVES SÍRJA

  
Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!

Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könnyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?

Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!

Sződemeter, 1811. augusztus 13.

A HOLDHOZ

  
Istenasszony! felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hév keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,
A Hevűlő megcsalatva állt.

Istenasszony, képed sugarától
Most elvált a kínos ideál,
S képe helyett Evan nektárától
Vígan habzó rózsás kelyhem áll.
Csendes éjjelimnek szent homályán
Szívok lelkesítő cseppeket,
Istenasszony, fuss az égi pályán!
Nem nézem már sírva képedet.

Sződemeter, 1811. augusztus 13.

 

EPIGRAMMÁK

 

Ifj. B. Vécsey Miklós Szathmármegye főispáni
helytartójának beiktatására

Nyugszik az ősz bajnok, de nyomán hős gyermeke felkél
     S lelke hevültében, bátran előre tekint.
Indúlj! im ragyogó pályád messzére kinyílik,
     Hol deli fénnyel atyád csillaga lángol elöl.
Díszes az út, de nehéz; kötelesség terhei várnak,
     Hon s fejedelm tőled kérnek erőhez erőt.
Híve királyodnak ha maradsz majd, s híve hazádnak,
     Vécsey, szent vérnek szent folyadéka maradsz.

- - -

Aki minap ragyogott az egész országnak előtte,
     S bajnoki lelkével védte megyénknek ügyét,
Szép haza vedd azt most vígan fejedelmi kezekből
     S új életre hevűlj, lángkebelére ha dőlsz.

- - -

Vécsey száll s más Vécsey kél; két nap ragyog; egyik
     Estveli bibor alatt, reggeli fényben ez itt.

- - -

Ősz atya homlokodon zöldell a pálma, pihenj el;
     Ifjú pálmádért pályafutásnak eredj.

- - -

Vécsey, Szathmárnak valamerre határai nyúlnak
     Kedves név, örvend néked öreg s fiatal.
Vécsey hív atya volt, az idősb, mig űle közöttünk;
     Íme jön a fiatalb, s Vécsey hív atya lesz.

- - -

Van koszorú, de becsesb a szív hálája nemesnek;
     S gyöngyöket a dagadó könny folyamatja halad.
Vécsey, Szathmárnak, Nemes Ősz, hálája feléd száll,
     Vécsey, Szathmárból könnypatak áldja neved;
Visszatekints pályádra, s fiad gyúladjon utánad,
     S könnyeket és hálát majd fog aratni veled.

Cseke, 1829. március 5.

 

ZRÍNYI DALA

  
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Szobránc, 1830. július.

 

ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE

  
     Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

     Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

     De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

     Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

1838.

 

 

 

 

+++++lap tetejére+++++