Bíztató, magamnak

Érzed ?
arcodon szellő ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fűzfa bűbájával befon.
Vonj tetőt belőle békéd, csended
főlé,
hogy meg ne zavarja utcazaj,
telefon.

Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
őrizzed jól, ami megmaradt
tisztának
e feketére kormozódott
világból.

Hallod ?
sirály sikolt, szitakötő zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esőcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen,
halálon,
és minden rossz felett a győztes
te legyél.

Őrizlek

Így nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,

Nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -

mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:

papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,

egy mondatot amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,

egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,

s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,

hogy kincsem van, és ez a kincs Te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,

s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Az első

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.

Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".

Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."

Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.

Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.

Aranypor

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.

A Mamánál

Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttől búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhető,
mesebokros, gyerekkori tanyán.

A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égőpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
Ül a Mama, vár, szeme hívogat.

Felémsugárzik szelid békessége,
valami csendes, őszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könnyv és szemüveg.

Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.

Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerős kezével
megsimogat, betakar a Mama.

A fenyők titka vagy

Valamit tudnak Rólad a fenyők,
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng átnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltünt a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.

Kékestető, 1969. május 30

Vigyáznak rád

A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.

A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.

Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék függönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.

MOST EGY KICSIT

Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.

Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,

a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.

Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,

sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

1974. augusztus 1.

 Majd elfelejtek emlékezni...

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.

1965.

+++++lap tetejére+++++