Virágot szedtem csöndes sétán,
S hogy hazahoztam kis bokrétám'.
A meleg kéztől azalatt
A kehely búsan lelohadt.
Mindjárt pohár friss vízbe tettem,
És mily csuda tanúja lettem!
Mind fölocsúdt a kis kehely
És szárán uj életre kel -
S ott áll oly szépen, olyan épen
Mint anyaföldje ős ölében.

Ilyent éreztem, mialatt
Más nyelven zengték dalomat.

 

PÁRJÁVAL.

Kis virág harangja
Harmat-gyöngyösen
Kinyilott hajnalra
Nyári reggelen.

Kis méh szállt le rája,
Édes, hosszu csók...
Ezek bizonyára
Egymásnak valók.

(1814.)

 

 

BEKEZDŐ PANASZ.

A szenvedélynek dadogása
Leírva, oh, mi különös!
Hát még, ha gyűjtöd házról házra
A levelet, hogy csokrot köss!

A mit egy élet nagy közökbe
Szétvetve szűlt, - komoly, bohó,
Azt itten két táblába kötve
Együtt veszi az olvasó.

De ne tűnődj' egy-egy hibán,
Hamar fejezd be könyvecskédet -
Ugy is ellenmondás az élet,
Különben szép sem volna tán.

(1814.)

 

 

A KEDVELŐKNEK.

Költő nem tud néma lenni,
Szeret nyilván megjelenni,
Gáncs is, taps is vonzza őt.
Gyónni bajos prosa-nyelven,
De sokat kivallunk csendben
Hallgatag Muzsák előtt.

Mi jót, gyarlót cselekedtem,
Mit élveztem, mit szenvedtem,
Egybeköti e füzér.
Mert öregség és ifjúság
És bölcseség meg hiúság
Dalban szépen összefér.

(1799.)

 

 

VADRÓZSA.

Kinyilott egy rózsaszál.
Puszta vadvirága,
Czéda fiu rá talál,
Lélekzete majd eláll,
Oly édes, oly drága.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága.

Fiú szól: Letörlek én,
Puszta vadvirága.
Rózsa szól: Megböklek én,
Megemlegetsz örökkén,
Nem tűröm, garázda!
Rózsa, rózsa csodaszép,
Puszta vadvirága.

S a szilaj fiú legott
Odakap az ágba...
Sírt a rózsa, jajgatott,
Hogy nem tűr erőszakot, -
Tűrni kell, hiába.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága!

(1773.)

 

 

A MÚZSAFI.

Erdőt, mezőt bejárva,
Nótámat dudorászva
Élem világomat,
Mértékben és ütemben
Úgy mozdúl minden bennem,
Mint a parancsolat.

Tavaszszal alig várom,
Hogy az első virágon
Örvendjen új dalom.
S ha jön a zuzmarás tél,
A kikelet tovább él,
Álmimban folytatom.

A jégcsapos faágon,
Hólepte rónaságon
Virágos lesz a tél,
Ez is mulván idővel,
Új öröm napja jő fel,
S dalom uj szárnyra kél.

Mert mint alján a hársnak
Gyűlnek az ifju társak,
Szól furulyám megint.
Pór kamasz lágyan érez,
A bamba lány kaczér lesz
Az én nótám szerint.

Oh, szárnyat adó Múzsám,
Kinek szaván buzdúlván
Útnak eredtem én -
Mondd, megjön-e az óra,
Hogy én is nyugovóra
Térek babám szivén?

(1799.)

 

TALÁLT VIRÁG.

Az erdőn jártam
Magánosan,
Mit se keresve,
Szándéktalan.

Árnyékból pislant
Egy kis virág,
Mint csillag kedves,
Mint szemvilág.

Letéplek, mondom.
Ő így felel:
Ha leszakítasz,
Hervadnom kell.

Mind gyökerestűl
Kiástam hát,
Lakomba vittem,
Kertembe át.

Ott elűltettem
Biztos helyen,
S most is virágzik
Szépségesen.

(1813.)

 

A KEDVES KÖZELLÉTE.

 

Eszembe' vagy, ha tenger tükrén látszik
          A déli fény.
Eszembe' vagy, ha hold remegve játszik
          Az ér vizén.

Veled vagyok, ha porfelhő borít el
          S köd fojt sürűn,
S ott reszketek veled és lépteiddel
          Keskeny bürűn.

 

Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
          A szírt fokán,
És hallgatózom, mint súg a berekben
          A halk magány.

Bármerre szállj, mindég nyomodba' járok
          Közel, közel...
A nap lenyugszik... csillagomra várok.
          Jövel! jövel!

 

(1797.)

 

ÖNÁMÍTÁS.

Ni, szomszédnőmnél mint mozog
Az ablak függönye!
Elbujt és lesi, fogadok,
Hogy itthon vagyok-e?

S hogy az a féltő, zord harag
Mit tegnap mutaték,
(Oh, ne mutattam volna csak!)
Nem csillapúlt-e még?

Pedig dehogy! Mindegy neki!
Dehogy gondol reám!
Mi függönyét lebegteti,
Az esti szél csupán!

(1803.)

 

SZERELMES SZÁZ ALAKBAN.

Volnék csak fürge hal,
Üldöznél horgoddal,
A szigonyt nem bánnám.
Örömmel elkapnám
Volnék csak fürge hal
Keresnél horgoddal!

Volnék szép drága mén,
Büszkén hordnálak én -
Vagy hintó, féderes,
Kedvedre hogy mehess!
Bár volnék drága mén,
Büszkén hordnálak én.

Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint,
Dobnál ki ablakon,
Megtérnék gazdagon.
Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint.

Volnék hű, hogy ha bár
Kedvesem csapodár,
És tennék fogadást,
Sohse szeretni mást...
Hű volnék én, habár
Kedvesem csapodár.

Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg,
Könnyebben érteném,
Hogy nem hajolsz felém.
Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg.

Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is,
Adnám a bolondot,
Felejtnéd a gondot.
Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is.

Volnék bárányka, jó,
Vagy tigris, borzasztó.
Kis evet, vad kuvasz,
Vagy róka, nagy-ravasz -
Volnék bárányka, jó,
Tigris, iszonytató.

Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék,
Szegényen, gazdagon,
Vihetnél madzagon.
Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék.

De már ilyen vagyok,
És ilyen maradok.
Ha más kell, eredj csak,
Faragtass magadnak.
Én már ilyen vagyok
És ilyen maradok.

(1810.)

 

SZIVEM VÁLASZTOTTJÁNAK.

 

Kézbe kéz és ajk az ajkon,
Maradj hű, én kedvesem,
S én hajómat bízva hajtom
A háborgó tengeren.
De ha a szelek pihennek,
S jó sors biztos révbe vet,
Úgy büntessenek a mennyek,
Ha élvezek nélküled.

Nyer, ki mer! A felhők nyilnak
S már felém ragyog a czél.
Nékem napsugár a csillag,
Éj csak annak van, ki fél.
Itt renyhén öledben ülve
Sujtna a lelk'smeret,
De szabadon, érted küzdve,
Gyorsabb és erősb a tett.

 

Völgyet látok már, hol eggyütt
Lel az esti szürkület,
S a folyó mentét követjük.
Tengerölbe mint siet.
Nyárfa árnyat hágy a réten,
A berek szellője friss.
És ez éden közepében
Csak lesz egy kis kunyhó is?

(1799.)

 

 

 

ELSŐ VESZTESÉG.

 

Ah, ki hozza vissza őket,
Az elmúlott szép időket,
Első boldog szerelemnek
   Édes napjait?

Csak egy órát is belűlök!
Ah, hiú panaszszal űlök
Szítva gyötrelmét sebemnek
   A magányban itt!

 

Ah, ki hozza vissza őket,
A boldogság napjait?

(1785.)

 

 

MÁRCZIUS.

 

A hó esett, a hó esett,
Örvendeni korán van...
Ne bízzál, szívem, szerfelett
Ne bízzál, szívem, szerfelett,
Korán nyiló virágban!

Maga a napsugár hamis,
És csalfa a madárdal,
Hazúdik még a fecske is,
Hazúdik még a fecske is,
Mert nem jön párosával.

 

Hogy gyönyörködném egymagam
A tavaszi sugárban?
De ha járhatnánk párosan,
Oh, csak járhatnánk párosan,
Akkor tudnám, hogy nyár van!

(1817.)

 

 

LUNÁHOZ.

 

Napsugár testvére te,
Bús szerelem hasonmása,
Kinek képét köd varázsa
Ezüst fénnyel vonja be!
Halk lépted a merre jár,
Nyílnak nap nem látta telkek,
Ébrednek az elhalt lelkek
S én - s az éjjeli madár.

S mint bűvös szemed kutat,
Messze távol lesz közellé.
Oh, emelj föl magad mellé,
Valósítsd meg álmomat!
S kéjlehellő kedvesét
Lássa a kóbor levente,
Mint felűlről éjjelente
Te is gyakran megleséd.

 

Tiszta látás gyönyöre
Ír lesz a válás sebére.
Sugaraid' egybe téve,
Szemem már élesb leve.
S látom ah, a vánkoson
Leplezetlen' nyugvó szépet -
S mint Endymjon hajdan téged,
Hullámzó keblére von.

(1768.)

 

 

 

NÁSZÉJ.

 

Hálószobádban, nesztől távol
Űl Ámor s híven őrködik,
Nehogy gonosz csel pajkosságból
Hasson e csöndes küszöbig,
Titokszerű, szent lánggal égve
Fáklyája bűvös, reszketeg
És tömjénillat száll a légbe,
Hogy teljes legyen kéjetek.

Hogy ver szived, míg üt az óra,
Mely szétüzi vendégidet!
Hogy vágysz az ajkra, a forróra,
Mely nyögve nem mondhat Nem-et.
Hogy rontsz prédáddal a szentélybe,
Nehogy tiszted' halasztva véts,
S Ámor fáklyája enyhén égve.
Apró lesz, mint az éji mécs.

 

Csókodtól, mint ha zápor esnék,
Hogy reszket arcza, kebele!
Most vakmerésed kötelesség,
S a szemérem nem bír vele.
Ámor segítne, de félkézzel
Magad már levetkeztetéd,
Aztán pajkos szégyenkezéssel
Befogja mind a két szemét.

(1767.)

 

 

KÁRÖRÖM.

 

Pillangó formában én
Szállok, síromból kikelve,
A sok édes órát látott
Ismeretes játszó helyre,
Hol az ér fut s száz virágot
Rejt a csalit hűs ölén.

Boldog párt lesek meg itt.
A turbékoló szerelmet
A lány csokrából szemlélem
S mindazt, mit halálom elvett,
Viszont látom - újra élem
Boldog múltam napjait.

 

Míg a lány átkarolá,
És az ifjú vágygyal telve
Csapong, a jó perczczel élve,
Az ajakról a kebelre,
A kebelről le a kézre,
Én is szállok fel s alá.

S a hogy meglát a leány,
Kedvese tüzétől félve
Felszökik - én messzibb szállok:
«Édes, jer, fogjuk meg élve...
Fussunk, addig meg sem állok,
A szép pillangó után!»

 

(1768.)

 

 

A TÁVOL LEÁNYNAK.

 

Való-e hát? Elhagysz te engem?
A sors örökre elragadt?
Úgy cseng még rászokott fülemben
Minden hangod, minden szavad!

Mint reggel bujdosó hiába
Tekint a magas égre fel,
S a kis pacsirtát meg nem látja,
Mely a kék űrben énekel,

 

Úgy én a rónán, erdő fáin
Nyomod' hiába keresem...
Csak téged hívnak mind danáim:
Oh jer, jer vissza, kedvesem!

(1788.)

 

 

FOLYÓ PARTJÁN.

 

Oh folyjatok, dalok, az éjbe
A feledés gyors folyamán,
Ne zengjen ifjú, vágytól égve,
Se kikeletkor szép leány!

Mind egy-é voltatok - de sírba
Fordúlt hűsége túlkorán.
A vizbe voltatok ti írva,
Hát nyeljen el az óczeán!

 

(1798.)

 

FÁJÓ SZIVVEL.

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
S ő viselni sohse fog.
Csak nekem, reménytelennek,
Árvának virúltatok.

 

Szép idő, hol minden estve
Láttam angyali szemed,
És az első bimbót lesve
Jártam reggel kertemet!

Mind rózsáját, mind gyümölcsét
Lábad elé önthetém,
És orczádról a reménység
Hajnala derűlt felém!

 

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
Ő viselni sohse fog -
Csak szegény reménytelennek,
Árvának virúltatok!

(1774.)

 

 

 

BÚCSU.

 

Oly szép a szószegésnek csábja,
Míg a hűség zord harczra hív.
Csak gyönge eskű az, hiába.
A melynek ellent mond a szív.

Tudod, szavad' fülem mily szomjan issza;
Csábítsz s ujból szédítenél
A szép botorság sajkájába vissza,
Hol kettős lenne a veszély.

 

Légy nyílt! Ne biztass burkolózva
Olyannal, mit szived tagad.
Előbb-utóbb úgy is kitetszett volna -
Im visszaadom szavadat.

Bocsátalak. Kinyitom a korlátot,
Bárhova vágyol, ím szabad a tér.
De ne csudáld, ha elfordúl barátod,
És szótalan magába visszatér.

 

(1797.)

 

VÁLTOZÁS.

Kavicsos patak árján elringat a hullám,
S odatárt kebelemre hizelgve simúlván
    Csókjával üdít az erőteli nedv;
Aztán lesietve elhagy csapodáran,
De íme nyomában már mást hoz az áram,
    S szép váltakozásban megújul a kedv.

 

S te mégis e drága örömteli élet
Múló idejét henye búra fecsérled,
    A mért egy igéző leányka hamis?
Idézd föl a múlt kéjt, hívd a jövendőt!
Ha isteni kéj volt, ölelni az elsőt,
    Hidd, isteni kéjt hoz a második is.

(1768.)

 

 

 

BIZTATÁS.

 

Mit kívánjon, ah, az ember?
Jobb ha sorsát veszteg várja,
Ragaszkodik, gyökeret ver?
Vagy ha kiront a világba?

Biztos fészket, tetőt rakjon,
Avagy sátor alatt lakjon?
Vagy sziklában bízzék szentűl?
Hisz a szikla is megrendűl!

 

Nincs mindenre illő törvény!
Tegyen kiki, a hogy tehet,
Lássa kiki, mire mehet
S hogy ne bukjék, nagyra törvén.

(1788.)

 

 

HASONLÓ.

 

Gyáva vesződés,
Henye tűnődés,
Asszonyi elme
Hiú ijedelme
Bajban erőssé
Sohse tehet.

Harczra kiállni,
Sujtson akármi.
Küzdve daczolni,
Sohse hajolni:
Földre idézi
Az Isteneket.

 

(1776.)

 

SZÉLCSEND.

Néma csönd a tenger színén,
Békeség fönt és alant -
És a hajós szorúlt szívvel
Tükröt lát, határtalant.

 

Nem fú szellet, nincs lehellet,
Rémes, temetői csend,
Egy habocska sem zavarja
Az egyforma végtelent.

(1795.)

 

 

GUSZTI

A szívem néha oly nehéz,
Morfondi, nyugtalan.
De mihelyt reám Guszti néz,
A bajnak vége van.
Őt látom mindég, mindenhol
És meg nem érthetem,
Hogy mint s miért is tetszik oly
Bolondúl énnekem?

Az a hamiskás barna szem,
S a még barnább szemöld!
Ha rá nézek, elhágy eszem,
Forog velem a föld.
Hát duzzadt telt ajka még,
S a gömbölyű kis áll -
S van rajta még gömbölyüség,
Hogy majd megbomlanál!

S ha aztán jól megforgatom
A szilaj táncz alatt,
Mily boldogan, mily szabadon
Érezem magamat!
S ha, vére forrván, szédeleg,
S oly bizton ringatom,
És arcza keblemen piheg,
Az egy birodalom!

Ha meg reám néz kedvesen,
Hogy mást se hall, se lát
És elsimúlva keblemen
A csókból bőven ád -
Hátamon végig bizsereg
S lábujjamon kijő -
Oly gyönge, oly erős leszek,
Oly gyáva, oly dicső!

Mind többet, többet esdenék,
Tartson napestig ám.
S az éj is, ha rámenne még
Azt sem sokallanám.
Félek, egy nap' nem állom én,
Eloltom szomjamat,
Vagy ha nem enged, ott szivén
szívem megszakad.

(1774.)

 

KELLETLEN SZERELEM.

 

Gúny tárgya rég - isten neki,
Hogy a leányka csapodár,
S mint a kártyában szereti
A filkót is a király mellett,
Mert tromf csak mindkettőből telhet
S bármellyiket mellőzni kár.

De ah, bár misanthrop vagyok,
A szerelem rablánczra fűz,
Bús voltam és bús maradok.
Hisz elűzném e búbánatot,
De a seb nagyon mélyre hatott,
S a gúny szerelmet el nem űz.

 

(1768.)

 

VALÓDI ÉLVEZET.

Hiába szórsz egy lány ölébe,
Hogy hű szivet nyerj, kincseket.
Nem édes a szerelem élve,
Ha ajándékba nem nyered.
Aranyért polczra visz ezernyi
Vásárolt népi szavazat,
De hogyha leányt akarsz nyerni,
Menj s add cserébe tenmagad'.

 

Ha kerűlsz szentelt köteléket,
Fékezd, oh ifjú, vágyadat,
Az ember szabad sorban élhet
S mégis magasb törvény alatt.
Csak egynek éleszd szived mécsét,
S ha az az egy viszont szeret,
Hadd kössön hozzá a gyöngédség
A zord kötelesség helyett.

Érzéssel válassz eszményképet,
S hidd, ő viszont választni fog,
Lélekre, testre szépet, épet,
S boldog lehetsz, mint én vagyok.
Én így jutottam édes párhoz
(Nincs ebben nálam okosabb!)
Ugy hogy a legszebb házassághoz
Más nem hiányzik, mint a pap.

 

Csak az én örömömnek élve,
Boldog, ha csak szemembe' szép,
Csak keblemen szomjazva élvre,
És szende, ha más körbe lép -
Ő gyöngeségből mit sem enged,
S nehogy korán múljék a tűz,
Nem ad jogot, csupán kegyelmet
S a hála is hozzája fűz.

Szerény vagyok s már az is kéj, ha
Gyöngéd mosolylyal boldogít,
S asztal fölött zsámolynak néha
Teszi a kedves lábait;
Ha almát nyujt, melyet kikezde,
Vagy, melyből szürcsölt, poharat,
Vagy rablott csók közt fehér keble
Egy perczre födetlen marad.

 

S ha ád az ég egy édes órát,
S beszélhetünk szerelmesen,
Akkor se kérem ajka csókját,
Csak hangját, csak szavát lesem.
Mily elme, mely mind gazdagabban
Csillogtat rejtett érdemet!
Tökélyes ő - talán csak abban
Hibás, hogy engemet szeret.

Vágyam keblére dőlni késztet,
De hódolatom térdre vet.
Ifjú, ily üdvből vedd ki részed,
Ez a valódi élvezet.
Hogy átlépvén a lét kapúját,
Az Édent ismerősnek lásd,
S hallván az égi Hallelúját
Ne érezz semmi változást.

 

(1768.)

 

A JUHÁSZ.

Volt egy juhász, nagy lusta,
A delet átaludta,
Nem volt szeme a nyájon.

 

Egy lányka tűnt szemébe
És nyugalmának vége,
Nincs étvágy, itvágy, álom.

Barangol szerte-széjjel,
Csillagot számlál éjjel
És jajgat: Ez halálom.

 

Most a kis lány övé lett,
S egyszerre szép az élet:
Van étvágy, itvágy, álom!

(1799.)

 

 

A BUCSÚ.

 

Olvasd a bucsút szememben,
Mely elnémul ajkamon.
Férfinak ismertek engem,
S most lesujt a fájdalom.

Fájó ma a kéj varázsa,
Melylyel rég öleltelek -
Bágyadt kezed szorítása,
Ajkadon a csók hideg.

 

Lopott csók hogy' boldogított
Ajkaidról valaha,
Mint a véletlen szakított
Márcziusi ibolya!

De nem szedek százszorszépet
Néked, százszor szép leány;
Tavasz virít, de csak néked,
Nekem ősz van, Franczikám!

 

(1774.)

 

 

FELELETEK TÁRSAS KÉRDŐJÁTÉKBAN.

 

A hölgy:               Hogy mi nékünk gyönyörűség,
                            Kedvesebb, mint bármi más?
                            Nem ám egyformán derűs ég,
                            Hanem ujság, változás.
                            De legértékesb a hűség,
                            Mely virágzik még üdén,
                            Gyümölcs-érés idején.

Az úrfi:                Páris a széles határon
                            Minden nymphát ismere,
                            Míg Zeûs néki egy nap három
                            Istennőt kűld vesztire.
                            Nem is volt még e világon
                            - Előre vagy hátra nézz -
                            Választás oly rémnehéz.

 

A tapasztalt:        Tudj a nőnek szépet tenni,
                            Bizony Isten, megnyered.
                            Ha mersz erőszakos lenni,
                            Még biztosabb sikered.
                            De ki föl se látszik venni,
                            Tetszik vagy nem: - oly hamis
                            Bosszant is, meg hódit is.

A megelégedett:   Sok az ember gondja, vágya,
                            Nagy a hajsza, a hűhó.
                            Viszont, ha szerencse áldja,
                            Bőven jut a földi jó.
                            De a lét főboldogsága
                            S édesb mint nektári nedv:
                            Víg kedély és könnyü kedv.

 

A bölcs bolond:    Ki az ember balgaságát
                            Látja mind és szidja mind,
                            S míg ők a bolondját járják,
                            Kit-kit bolondnak tekint,
                            Az, mint állat a malomba',
                            Nyög örök teher alatt.
                            S én, bevallom, ilyenforma
                            Tisztre adtam magamat.

(1795.)

 

 

A MISANTHROP.

 

Most nyugton űl. A homlokon
Nincs felhő, vészt jelentő.
Egyszerre rá zord árny oson,
Arcza bagolyéhoz rokon,
Fanyar, komoly, rettentő.
Szerelem ez vagy únalom?
Vagy mi a mennykő?
Én nem tudom.
Lehet, hogy mind a kettő.

(1768.)

 

 

A DURCZÁS.

Tavasz legszebb hajnalán
Sétál a pásztorleány
A szép, ifju, gondtalan
És énekli nagy vigan:
   Lala, tiralla, lala...

Thyrzis két bárányt ígért
Egy kis czuppanásáért.
Nevetett ő s tova kelt
S még vigabban énekelt:
   Lala, tiralla, lala.

Másik kínált pántlikát,
A harmadik önmagát,
De ő rá se hederint:
Bárány, szív, egy néki mind...
   Lala, tiralla, lala.

(1791.)

 

A MEGTÉRT.

Hogy fakúlt az esti fény,
Erdő szélén jártam én.
Ott űlt Dámon s furulyált,
Szép nótája messze szállt,
    Így: Lala, tiralla, lala.

Maga mellé ültetett,
Adott csókot, édeset.
Fujd még egyszer, esdeklék.
S a jó fiu fujta még...
    Így: Lala, tiralla, lala...

Szivemnek nincs nyugta már!
Gondolatom messze jár,
Fülemben mint estharang
Cseng és bong a régi hang:
    Ah - lala, tiralla, lala...!

(1791.)

 

AZ ÉLETMENTŐ.

Elpártolt tőlem kedvesem,
Nem bírtam élni elhagyottan.
Egy folyóvíz mellé futottam,
Folyt, folyt a víz nagy sebesen.

Ott álltam mintegy részegen,
Kétségbeesve, hánykolódva.
Majd beleestem a folyóba,
Az egész föld forgott velem.

Egyszerre hang szólt, bájoló -
Háttal fordúltam arra épen;
Így szóla égi szózatképen:
Vigyázz, mert mély ám a folyó.

E hangra elfutott a hő,
Mert nézem s rám szép lány kacsinta.
Mi a neved? Nevem Katinka.
Katinka! Jó vagy, szép, dicső!

A sír szélétől visszarántsz.
De ez az élet nékem semmi,
Ha nem akarsz te magad lenni
A léthez fűző rózsaláncz.

Meggyóntam néki s szép Kató
Pirúlt és részt vett keservemben.
Megcsókolám őt, ő is engem,
S halálról nincs azóta szó.

(1774.)

 

BOLDOGSÁG ÉS ÁLOM.

 

Álmodban minket gyakran láttál,
Hogy együtt álltunk az oltárnál,
Mint esküdt férj és feleség.
Ébren meg én sok boldog órán
Ajkadra csókok ezrit szórám,
S egyszer se mondtuk, hogy elég.

S ím éltünk tiszta boldogsága,
Áldott napok gyönyörvirága
Az idők sodrán hova lett?
Mi haszna élvezek immáron?
A legédesb csók, legszebb álom
Eltűnik mint a lehelet!

 

(1768.)

 

ÉLŐ EMLÉK.

Ellopni a kedves szalagját,
Kiállni jól játszott haragját,
Sok szeretőnek nagy mulatság,
De nékem hiú kedvtelés.
Harisnyakötő, gyűrű, kendő,
Magában egy sem megvetendő,
De énnekem ez mind kevés.

 

Nekem leánykám életébűl
Élő rész jutott osztályrészűl;
Szabódott, de megadta végül,
Mi mellett más megsemmisűl.
Ki szól a sok egyéb dibdábról?
Én fürtöt kaptam szép hajából,
Mely ott leng a szép arcz körűl.

Most, járjak bármely földi részen,
Nem válok tőle el egészen.
A szép ereklyét tartom, nézem,
És szívem, ajkam rajta csüng.
A fürt meg én egyformán járunk,
Egy azon arcz volt boldogságunk,
S e boldogságtól elesünk.

 

Hogy függtünk rajta mind a ketten,
Hogy símogattuk telhetetlen'
A kerek arczot s önfeledten
Keblére hogy csúsztunk alá!
Oh te nem írigy versenytársam,
Kisérj tovább e bujdosásban
S mindég emlékeztess reá.

(1768.)

 

 

A TÁVOLLÉT ÖRÖME.

 

Szívd csak, míg az édest látod,
Szeméből a boldogságot,
S csókold szűzi álmiban.
Élvezd mind, mi tőle telhet, -
Mégis boldogabb szerelmed,
Ha a lányka messze van.

Örök erők, tér és távol
Itt kimentik mámorából
Lázban forró véredet.
Minden érezésed lágyabb,
Könnyűl szíved, enyhűl vágyad,
S mind teljesb lesz örömed...

 

Nem felejtlek egy perczre sem,
Mégis alszom, iszom, eszem,
S lelkem szabad, röpte vig.
Mily csuda ez, ki mondhatná?
De szerelmem áhítattá,
Vagy ábránddá változik.

Felhő, mely nap-fénybe lebben.
Nem fürdik ott kéjesebben,
Mint szivem e kéj ölén.
Túl a féltés aggodalmán,
Büszkébb, sem hogy gyanakodnám.
Örökké szeretlek én.

 

(1767.)

 

FELAJÁNLÁS.

Megjött a regg. Halk léptei elűzték
A szendert, mely csak könnyedén ölelt,
Az ébredt vándort hívta a derűs ég,
S kis kunyhajából hegyi utra kelt.
Lépten-nyomon mind nőtt a gyönyörűség,
Uj gyöngy borítván uj virágkehelyt.
A nap közelge, mint egy ifju isten,
S minden derűlt, hogy engem földerítsen.

S a mint haladtam, lenn a rét-vizekből
Gyér sávolokban szállt a lenge köd,
Majd szárnyra kelve, egyre közelebbről
Uszott körűltem és fejem fölött.
El voltam zárva a szép környezettől,
A kedves táj szürkébe öltözött,
S felhő borongva fölöttem s alattam
A borulatban egyedűl maradtam.

Egyszerre, mintha a nap áthatolna,
Ritkúlt a köd, világ derenge rám,
Egy sávol, mintha le a völgybe folyna,
Más felkuszik az erdős szirt falán.
Úgy vágytam a napot, oly áhitozva,
Kétszerte szépnek a ború után!
De mig a légi harcz eldőltét vártam,
Oly fény lövellt rám, hogy vakúltan álltam.

De nem soká szivem hő sugalatja
Pilláimat kinyitni bíztatott.
Csak lopva tehetém, egy pillanatra,
Mert minden égett, izzott, gyúladott.
S ím, mintha felhő vinné a magasba,
Egy isteni szép asszony tünt fel ott.
Nem láttam soha oly magasztos képet!
Reám tekintett és lebegve késett.

Nem ismersz? - szólt hangján oly szeretetnek,
Milyennel földi szózat sohse' bírt -
Ismersz, úgy-e, engem, ki életednek
Nem egy sebére adtam tiszta írt?
Ismerd fel őt, kihez az ifju gyermek
Forró könyűket vágyakozva sírt,
Kivel, ahítva az örökre szépet,
Törekvő lelked benső frígyre lépett!

Igen! Te vagy! ujjongtam s térdre estem:
Éreztelek rég s végre eljövél!
Te nyugtatál meg, ha az ifju testen
Átdúlt a sohsem nyugvó szenvedély.
A forró homlokot te fűszeresben
Legyezgetéd, mint hűs estelli szél.
Tőled való minden jó adományom,
S mi boldogság, mind általad kívánom.

Meg nem nevezlek, bár sok mond övének,
S kérkednek véled aprók és nagyok.
Tekintetökkel mind elérni vélnek,
S mind jajdul, hogyha fényed felragyog.
Mig tévedék, barátok környezének,
Hogy ismerlek, majd társtalan vagyok:
Csak titkon bírhatom e boldogságot,
El kell takarnom édes napvilágod'.

Mosolyga s szólt: Lám, jó volt, csak kevés
Világot adnom. Alig, hogy a köd kél
S kezd foszlani az első tévedés.
Alig, hogy a fiús daczból kinőttél,
Emberfölötti akarsz lenni és
Mulasztod, mi a férfinak a főczél.
Oly nagy-e közted s mások közt a válfal?
Ismerj magadra, férj meg a világgal! -

Bocsáss meg! esdék, jó szándék hevit.
Ha megnyilott szemem, miért ne lásson?
Víg eltökéltség él keblemben itt.
Nagyot adál és nagy a hivatásom.
Másoknak szántad lelkem kincseit,
Már nem szabad, nem is lehet elásnom.
Oly vágyva mért kerestem útamat,
Ha társimat vezetnem nem szabad?

S míg szólék, a fenséges asszonyképen
Oly nyájas szánalom mutatkozék,
Ott olvashattam magamat szemében,
Hogy jó mi bennem és mi fogyaték!
Reám mosolyga, s minden sebtől épen
Reményt nyertem nagyobb örömre még,
És immár lelkes bizalommal, bátran
Léptem feléje és fényét kiálltam.

S kezét kinyujtá a gomolygó pára,
A könnyen úszó fellegzet közé -
S már köd se volt, oda simúlt ujjára,
Összébb szövődött, föllebbentheté.
A tájt tekintém, tiszta volt határa,
Az égre néztem, felhő nem fedé,
S az istennő kezében tiszta fátyol
Ezer redőkbe dagadott magától.

Ismerlek, szólt, tudom, mi gyarló benned,
S mi szikra lappang szíved rejtekén,
(Így szólt - hallom ma is e zengedelmet)
Vedd, szólt, mit néked régen szántam én.
Boldog lesz az, szükséget sohse szenved,
Ki tiszta szívvel csügg ez örökén.
Vedd, hajnal-ködből szőve s tiszta fényből
A Költés fátylát a Való kezéből!

S ha társaiddal a tüzet lehellő
Nyomasztó dél hősége fojtogat,
Vesd légbe ezt s fűszeres esti szellő
Égi illattal hűti arczodat,
Krypták közűl felvisz egy rózsa-felhő,
A földi gond mind messze elmarad,
Enyhűlni érzed az élet hullámit,
A nap kies lesz, és az éj világít.

- Hát, jösztök, társak, ha a rögös pályán
Az élet terhe rátok nehezűl,
Vagy ha munkátokat szerencse áldván,
Virág fakadt, gyümölcs halomra gyűl.
Együtt haladjunk át a Ma határán
A virradatra, mely holnap derűl,
S a gyászló unokát is kedvre költse
Szeretetünknek nem muló gyümölcse!

(1786.)

 

+++++lap tetejére+++++