NEM AZ ÉGNEK

VAGY ANGYALOKNAK

 

Lermontov

A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Ő tudja, mért élek, halok!

 

Akár démonom, a gonosznak
társaként, gőg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!

Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.

 

(Rába György)

 

MOST A SZÍV

Lermontov

 

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.

 

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László)

 

...NAK

 

Lermontov

Lelkemben nincs többé alázat,
nem indít már meg semmi sem:
zokszavad vagy szerelmi lázad, -
szívünk egymástól idegen.
Szabadságomat - ezt feledted -
bódulatért el nem dobom,
lágy mosolyodnak, hő szemednek
áldoztam úgyis szebb korom,
ifjúságom minden reménye
benned úgyis sokáig élt:
egész világ gyűlöletére
szoktam forró szerelmedért!
Térdednél telt el annyi órám -
ha máshol, talán ezalatt
szent lelkesülés tüze fú rám...
S mit adtál cserébe magad?
Elfogott volna égi ihlet,
s olyan remeket alkotok,
hogy művemért a hír kitűntet,
s nevem örökké élni fog...
Olyan gyöngéden mért igérted,
hogy pótolod a koszorút?
Mért tüntetted, lobbanva, szépnek
vágyadat, ha a búcsu rút?
Álmodj szerelmet, - büszkeségem,
hűtlen feledve mást szeress!
Bármi sors várjon földön-égen,
belőlem rab már sohse lesz.
A szív a messzi délre vágyik,
hívnak az idegen hegyek.
Mért ismertelek, s jaj, sokáig
ahhoz, hogy elfelejtselek?
Bárkivel most gyönyört gyönyörre!
Mindenkinek esküdözöm,
forrón, kacajt kacajba öltve,
s szememben mindig ott a könny.
Ne úgy szeressek, mint szerettem!
Csalni fogok könyörtelen!
Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem
volt hű egy angyal szíve sem.
A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak még egyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!

 

Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.

(Rába György)

 

HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ...

 

Lermontov

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
ami szerelmed növeli.
Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
ne tudd meg, hogy az életem mily
üres, fekete, ostoba!
Hogy boldogságod meg ne öljem,
nem vallhatom be soha, hogy
nem hiszek már a szerelemben,
s szivedre méltatlan vagyok;
s hogy ami szent gyönyörüséget
adott egykor, ma méreg, és
hogy mint éjjel meghitt kíséret,
oly jó nekem a szenvedés.
Tiéd, amit jövőm kigondol,
az üdvösségem is, fogadd;
de ne kérdezz soha a multról;
lelkem kínja enyém marad!

 

(Szabó Lőrinc)

 

Mihail Lermontov

Égitestek sűrűjén...

 

Égitestek sűrűjén
A Hold ködös képe
Míly kerekded, míly fehér,
Tejfeles lepényke.

A Tejúton fényesen
Átlejt éjről-éjre,
Tán farsang van odafenn
És nincs sose vége.

(Weöres Sándor fordítása)

 

Lermontov

A szikla

 

Éjszakára pici arany felhő
Szállt a roppant szikla kebelére,
S ahogy ébredt a hajnali szellő,
Vissz*röppent a sugaras égbe.

Harmatos nyomát az ölelésnek
Még sokáig őrizte a vén szirt:
Ráncos szeme a semmibe révedt
S némán sajgott zord kő-szíve, és sírt.

 

Mihail Jurjevics Lermontov
Vitorla

Távolban egy fehér vitorla
Tenger kék ködén átragyog. -
Mért indult messze országokra,
És otthonában mit hagyott?

A szél süvölt, hullám dobálja,
Az árbóc recseg s meghajol:
Nem vár sehol szerencse rája,
S nem is volt boldog még sehol! -

Napfény füröszti fenn aranyban,
Alatta tenger tiszta kékje: -
És ő elindul nyughatatlan,
Mint kit vihar közt vár a béke!
Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre

 

 

Mihail Jurjevics Lermontov
Hálaadás

Hála, Uram, köszönet mindenért:
a szenvedélyért, mely cikázva jár át,
a tanulságért, mit düh és árulás ád,
a mérges csókért, mely üdvöt ígért,
a tűzért, mely hiába gyúlt ki bennem,
és minden csalódásért, ami ért:
csak egyet kérek, - azt, hogy már ne kelljen
soká hálásnak lennem mindezért.
Fordította: Szabó Lőrinc

LERMONTOV, Mihail, Jurjevics

ŐSZ

 

Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.

1828

Vámosi Pál fordítása

 

A KÖLTŐ

 

Midőn Rafael látomását,
A tiszta Szűz szent arca mását
Életre hívta, nézte őt
S megittasodva alkotásán
Térdre borult a kép előtt
De a csodás tűz nemsokára
Lankadt lelkében és kihűlt
S ő, csüggeteg, lecsöndesült,
Nem gondolt már az égi lángra.
Ilyen a költő is: elég
Egy szikra csak s egész szivét
Kiönti. Lantján zene ébred
S hangja világot bűvöl el,
Míg önfeledten énekel
Téged, lelke bálványa, téged!
S egyszerre hűlni kezd s kiég
A tűz, orcája veszti lázát
És elsuhan az égi kép...
De agya soká őrzi még
Fényittas lelke látomását.

1828

Szegzárdy-Csengery József fordítása

 

LEVÉL

 

A gyertya ég. Kezem reszketve zárja
Végakaratom búcsúsorait.
Elzúgott fölöttem a Kór s a Párka
És sok minden a szívembe hasít:
A gyógyulás víg kelyhével kínáltál
S (úgy rémlett) szemed frissen ragyogott,
De ágyam fejénél hiába álltál
S hiába volt csókod és mosolyod.
Ég veled most! - Már csak egyet kívánok:
Jöjj el hozzám, jöjj utoljára még,
Hogy múlásomat édesítse gyászod,
Hogy takard el e szem húnyó tüzét,
Hogy kezem kezedben hűljön ki!... Várlak;
De - messze vagy! Hangod csak nem felel,
Nem melletted ér kínja a halálnak,
A földet nem mellőled hagyom el!
S mikor e levél eljut a kezedbe
S te borús szemmel olvasod... talán
- Gyászénekek közt - épp akkor fogad be
Engem örök, földalatti hazám!...
De ne sírj: nem vesztesz el, én se téged:
Szellemem mindig tefeléd lebeg
S óráin a gondtalan pihenésnek
Csókolgatja elzárt szépségedet:
Éj lesz, s te hazaérsz a társaságból,
Vár szobád, a rejtett ágy s a magány,
Tükrödbe nézel, és átgyúlsz a vágytól,
És amit látsz, nem álom lesz, nem árny,
És kipirul majd szűzi arcod, érzed
Kebleden az idegen szellemet
És hogy fejednél villog egy kísértet
S hang ostromolja ámuló füled.
Tudd meg, hogy én, én leszek az: siromból
Sötét légyottra én szálltam oda:
Igen, a néma föld mindent lerombol,
Mégse mindent öl meg nehéz daca!...
És mikor szám visz s hull a hó körötted
S röpül két éjszín lovad és a táj,
S szerelemtől részegen áll mögötted
Egy szobornéma és komor huszár,
De szívetekbe, mely égne, lobogna,
Valami jeges borzadály suhan
S te felsóhajtasz, s ő, bajszát sodorva,
Csak bámúl maga elé zordonan,
S hallod a harci vas hangját a kürttel
S az ő homloka sápadt lesz s hideg:
Akkor az én őrült árnyam merűlt fel
S vetett elétek gyilkos képeket!...
Volna még bennem sok kép, sok regélés,
Sok vágy, de húz máris a föld, a por:
Érzem, hogy megyek a halál felé és
Gyönge kezemből kiesik a toll...
Ég veled!... - Én elrejtőztem a fényben;
Szívem láng volt és sorsom mostoha;
Méreg volt, megcsalt minden, amíg éltem,
Csak a lantom nem hazudott soha.

1829

Szabó Lőrinc fordítása

 

ROMÁNC

 

Amíg tiszta s gyöngéd a lelked,
S ifjú szivedben szenvedély nem ég,
Addig még egyszerű, barátom, így felelned:
Boldog valék!...

Ki gyorsan élt, gyönyörbe fúlva,
S kihúnyt lelkének forrongása rég,
Felelheti, nem nézvén már a multba:
Boldog valék!...

De rám iramló életemben
Oly sok keservet zúdított az ég,
Hogy nem lehet őszintén igy felelnem:
Boldog valék!...

1829

Vámosi Pál fordítása

 

VÁLASZ

 

Aki már egyszer szenvedett,
S szemét a vágy előtt lezárta,
Remény vagy félelem szavára
Nem dobban már a szíve meg;
Köd és magány a vágya, csend; és
Nincs könnye már, érzéktelen;
Nem csalja már meddő merengés,
Álmok édes csodái sem...
Villámütötte törzs ilyen:
Egyszer rég fellobbant - kihamvadt,
S az életnedv csak rejtve vár
Rostjaiban: holtak a gallyak...
A sors pecsétje rajta már.

1829

Wlassics Tibor fordítása

 

 

A DÉMONOM

 

Az eleme: minden gonoszság,
A felhőket büszkén szeli,
Erdei rém, zúgó hab, orkán
Mind az ő parancsát lesi.
Zörgő avar sápadt esője
Borítja büszke trónusát,
Villámok villognak körötte,
Szeme gúny, szája némaság.
Megveti a tiszta szerelmet,
Jajszót s könyörgést meg nem ért,
Kételye az örömre dermed,
És hidegen nézi a vért.
Szenvedélyekkel földre húzza
A mennyei lelkesedést,
S mikor elébe áll, a Múzsa
Borzong, ha a szemébe néz.

1829

Szabó Lőrinc fordítása

 

BARÁTOMHOZ

 

Habár az ihlet lágy ölén hevertem
Lázban lobogva szakadatlanul,
Az égi szépség nem ejtett rabul:
A földi mámor vágya fűti lelkem.
A kedves mellett boldog nem leszek,
Szerelmünk elszáll - kósza álmok árnya -
De te, barátom, ne kérdezz hiába:
Hogy ki e nő, nem kell tudnod neked.
A sors örökre elszakított minket,
Rést ütni, jaj, nem tudtam kőszivén,
De mindhalálig őrzöm szerelmünket
És bosszut áhitok. Akár a vén
Ősz útonálló, ki a tölgyest járja,
Nem bánta még: meg régi tetteit:
Az utas retteg, hallva lépteit -
S a véres kés hűséges cimborája!...
Lassan haladva törtet felfele
Az ember, lásd, a bölcsőtől a sírig,
S habár a sors s a vágy játékszere -
Szent, ismeretlen cél vezérli végig...
Repültem én is... Szárnyas gondolat
Vitt ég felé s lelkem a múltba révedt -
De most nyügöznek földi szenvedések
S el nem hagyom e gyötrő kínokat...

1829

Mándy Stefánia fordítása

 

LAKOMA

 

Jöjj el hozzám, kedves barát,
Akác és fagyal hűs ölében
A múzsák s gráciák karát
S a békét ünnepelni vélem.
Göröghon szép gyümölcseit
Az asztalomnál nem leled meg,
Se bárány sült husát s a serleg
Mézzel és sörrel nem üdít.
De Phöbus kegyeltjét ez asztal
Barátsággal vendégeli,
Izes karaj kenyér marasztal,
S egy jó pohár, borral teli.

1829

Vámosi Pál fordítása

 

BARÁTAIMHOZ

 

Lobbanó szívvel születtem,
Ide mind, ki jó barát,
Gyorsan, mint bor az üvegben,
Fogynak így az éjszakák.

Nem kell hírnév, messzehangzó,
Egy pezsdít: a szerelem.
Meg midőn a lant viharzó
Húrjait pendíthetem.

Mégis, ha víg lárma támad,
Szívemre hirtelenül
- Épp, ha kedvünk legvidámabb -
Néma bánat települ.

1829

Illyés Gyula fordítása

 

 

NEM GŐGÖS SZÉPSÉG

Lermontov

 

Nem gőgös szépség eszközével
bűvöli ő az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dőlyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni;
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogy ha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerű és oly csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.

(Fodor András)

 

TEKINTETED

 

Lermontov

Tekinteted ragyog, akárcsak
a kékzománcos ég,
a hangod úgy olvasztja szájad,
mint gyöngéd csók ízét.

 

Ha hallgatom bűvös beszéded,
ha szemed rám tapad,
odadnám ezt a harci éket:
jó grúz acélomat.

Mert ennek is szép csillogása,
s ha édes hangja kél,
a lélek borzad össze fázva
s a szívben forr a vér.

 

De ádáz, veres harci élet,
már nem hív engemet,
mióta hallom lágy beszéded,
és rám tapad szemed.

(Fodor András)

 

ARCKÉP

 

Fiúsan bodros haja röpdös,
maga hímes, mint lepke nyáron;
ha ő mondja, a nyers, a dölyfös
szó is kedvesség, úgy találom.

 

Kedvében járni, ó, be dőre,
a megszokottat ő utálja,
kézből kisiklik jóelőre
és elrepül, mint kismadárka.

Ború száll, alig, hogy derült még,
makrancos ifju homlokára,
a szeme nyájas, mint derült ég,
a szíve zord, mint tenger árja.

 

Olykor igazság szól belőle,
majd meg álnok lesz szóban-tettben,
érthetetlen minden szeszélye,
de nem szeretni - lehetetlen.

(Lányi Sarolta)

 

A HALOTT SZERELME

 

A testem napról-napra porlad
a föld alatt,
de lelkem megtalálja, hol vagy,
s veled marad.
Szerelmem el nem oltja semmi,
tovább lobog
a síri éjben is, feledni
itt sem tudok.

 

Nem bántott végső perceimben
a félelem.
Örök lesz most a búcsu, hittem,
s emléktelen.
De íme, elfogott a bánat:
az égiek
között is vágy kínzott utánad,
s nem leltelek.

Mit ér az Isten fényhatalma,
mit ér a menny,
ha földi szenvedélyem álma
itt van velem?
Magamban itt is óva őrzöm
szünetlenül,
csak sírok egyre, mint a földön,
s féltés gyötör:

 

Tán bőröd más lehellet éri,
más száj becéz -
és árva lelkem nem kiméli
a szenvedés.
Vagy látlak szenderegni téged
más oldalán,
és forró, fojtott szavad éget
parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,
te hű leszel,
magadat súlyos esküvéssel
jegyezted el.
- Miért a könny, a riadalmak,
ó, mondd, minek?
Hisz nélküled békét, nyugalmat
úgysem lelek.

(Lator László)

 

ROSZTOPCSINA
GRÓFNŐHÖZ

 

Hogy egy csillag alatt születtünk
ön meg én - igen, ezt tudom.
Egy ábránd ragyogott felettünk,
az csalt sokáig egy uton.
Jaj, a viharzó szenvedélyek!
Elvesztettem a tiszta célt,
s a meddő harcban semmivé lett,
amit az ifjúság igért.
Készüljünk örök szakitásra!
Félek, a szívem kifakad,
félek, hangom elárulná a
hiábavaló álmokat.

Így úszik két hullám is éppen,
véletlenül és szabadon
a kék tenger-sivatagon
együtt, kedvező déli szélben,
míg szétválasztja őket egy
zátony, szirtfal vagy kősziget
s ketten, száguldáshoz szokottan
szállnak ellenkező habokban,
s szerelem, részvét elveszett.
De viszik gyöngéden, epedve,
zúgó, viharzó tengerekre
kölcsönös, örök fényüket.

 

(Vas István)

 

MEGEGYEZÉS

 

Kapcsolatunkért az erények
szolgái bárhogy marjanak,
és noha az előitélet
elveszi női rangodat,

térdem hajlását üres illem
s földi bálvány nem látta még:
mint neked, a harc kellemetlen,
de nyugalmam nem zúzza szét.

 

Világi ragyogásba veszve,
mint te, forgok a bálokon,
de bölccsel s bolonddal csevegve
csak saját szívemben lakom.

Minket földi mámor csak úntat,
nekünk az ember mind silány;
de mert nem csapjuk be magunkat,
nem csap be más sem ezután.

 

Amily gyorsan egymásra leltünk,
válásunk is gyors lesz: ha már
örömtelen volt a szerelmünk,
legalább majd búcsúnk se fáj.

(Szabó Lőrinc)

 

ÍGY, ILYEN FORRÓN

 

Így, ilyen forrón, nem téged szeretlek,
szépséged énrám hiába ragyog;
elmúlt ifjúság, árnnyá hűlt napok:
régi sebeim sajdúlnak tebenned.

 

Nézlek: szép vagy, gyönyörű szenvedély,
és szemem hosszan a szemedbe mélyed;
álmodozva, tudom, veled beszélek,
fájó lelkem mégse hozzád beszél:

egy lányhoz beszél, aki vesztve rég:
arcodban őt keresem - arca mását,
csókodban - egy elmaradt csók varázsát,
szemeidben - két kihúnyt szem tüzét.

 

(Szabó Lőrinc)

 

ÁLOM

 

A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen,
és lassan folyt a vérem, cseppre-csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.

 

S egy estélyt láttam, messze, fenn, hazámban:
víg társaság, a fény kápráztató,
virággal ékes ifjú nők - s vidáman
közöttük éppen rólam folyt a szó.

De a vidám beszédre nem figyelve,
közülük egyik eltünődve ül,
s az Isten tudja, hogy miért, a lelke
baljós álomlátásban elmerül.

 

Dagesztánt látja - völgye mély ölében
látása ismerős halotthoz ér,
a mellén mély sebszáj tátong sötéten
s hűlő sugárral csordogál a vér.

(Áprily Lajos)

A démonom

 

Szomjúhozik minden gonoszra.
Sötét felhők közt száll, a bajt,
a végzetes vészt áhitozza,
a tajték-táncot, tölgymorajt.
A zord éjt szereti, ha álnok
homályban sápadt hold remeg,
a keserű mosolyt, az álmot
s könnyet nem ismerő szemet.

Ha szóbeszédet hall, ha pletykát,
hitvány rágalmat, felfigyel —
jó szót hall, hívő lelkeket lát:
hideg kacajjal fordul el.
Szerelmet, szánalmat nem érez,
a földi étket kedveli,
a meleg vér gőzét, a véres
csaták füstjét mohón nyeli.

Ha új mártír születik, apja
szívét kétellyel gyötri meg,
vad dölyf van orcájára fagyva
és gúny, kegyetlen és rideg.
Ha szívszorongva készülődik,
várja valaki a halált,
végóráján mellé szegődik,
de lelkének vigaszt nem ád.

S a gőgös démon, míg csak élek,
nem tágít, itt marad velem,
sugarait csodás tüzének
elmémre szórja szüntelen.
Belém nyilall egy pillanatra
a teljesség igézete:
csak megvillantja, s elragadja,
és nem tesz boldoggá sose.

/Lator László ford./

 

Az ima

 

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és...
És úgy megkönnyebbülök!

Ford: Szabó Lőrinc

 

Égitestek sűrűjén...

 

Égitestek sűrűjén
A Hold ködös képe
Míly kerekded, míly fehér,
Tejfeles lepényke.

A Tejúton fényesen
Átlejt éjről-éjre,
Tán farsang van odafenn
És nincs sose vége.

(Weöres Sándor fordítása)

N. F. I.-NEK

 

Én már az élet kezdetén
A csendes, bús magányt szerettem,
Jól elrejtőztem benne én,
Ne lásson senki szenvedőn,
Ne törjenek pálcát felettem.

Hogy érthetnék a boldogok,
Gondoltam, amit én se értek?
Múló öröm ha fellobog,
Ha csókokon tüzet fogok,
Az el nem űzi a sötétet.

Homály volt rajtam, nagy homály,
De vers tudott születni mégis,
Kezedbe adtam, lásd, mi fáj -
És vártam, hogy pártomra állj
És önmagammal is kibékíts.

De a te hűs tekinteted
Kérdő volt és csodálkozó volt,
Megcsóváltad a fejedet,
Mondván, hogy az agyam beteg,
Zavaros vágyak, tiszta hóbort.

Elhittem ezt neked, el én,
De jól magamba szállva, láttam,
Hogy nem nyugodhatok belé:
Valami rejtélyes felé
Nem ok nélkül húz-vonz a vágyam.

Afféle, amit minekünk
Az ég nyujt csillagok sugárán,
Istentől nyert ígéretünk,
Mit egykönnyen nem érthetünk,
Csak fejtöréses évek árán.

De az én vad természetem
Csak rág, rág rajtam, sose békül...
Jóból még nem jutott nekem,
Én már ki nem fürkészhetem
A rejtélyt - meghalok anélkül.

1830

Nadányi Zoltán fordítása

 

ELVÁLÁS

 

Én ellened nagyot hibáztam:
Nem tudtam, szíved mennyit ér.
Keserü könnyet ontva, lázban
Esdettem bocsánatodért.
Kész voltam, térdelvén előtted,
Hogy ábrándom bűnnek vegyem.
S te mégis balgán visszalökted
Könyörgésre nyujtott kezem.
Hitványságát az embereknek
Mért ismertem meg ily korán!
S boldogságom gőgös szivednek
Mért áldoztam fel ostobán?
Megtörtént! már csak örök válást
Látok jövőmben s reszketek;
Forró kezem, jaj, nem talál mást,
Csupán egy jéghideg kezet!
Kivánom, hogy majd idegenben,
Más arcok közt, más tájakon
Rám emlékezned s szánnod engem
Ne legyen néked fájdalom...

1830

Tóth István fordítása

 

ELÉGIA

 

Ó, hogyha életem a lágy
Felejtés, nyugalom medrében kanyarogna,
S nem kötne e vásár világ,
Nem csábitana csillogás, se pompa -
Akkor tán képzeletem lenyugodna,
Ringatna engem is a játszi ifjuság,
És egyek lennénk mindig én s a vígság,
S nem űzne talán sohasem
A meddő élvezet, a hiuság s a becsvágy...
De így a lét üres és unalmas nekem -
Ártatlan szerelem nem hízeleg szivemnek,
Folyvást új titkos élményt keresek,
Mely felpezsdítené korai vágytól ernyedt
S bánattól-szenvedéstől szinte dermedt,
Kihamvadt véremet.

1829

Wlassics Tibor fordítása

 

MONOLÓG

 

Légy boldog, ha semmi se vagy a földön!
Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze
S a tehetség s a szabadság s a szív,
Hogyha egyik se hasznosítható?
Észak fiai, olyanok vagyunk, mint
Észak virága: nyarunk túlrövid
S elhervadunk, gyorsan, könyörtelen.
Akár a szürke nap a téli égen,
Oly szegény, oly ködös az életünk,
S nemsokára lejár s megáll az óra.
Mifelénk csak szorongva ver a szív,
Búsul, nehéz, s a kebel csak feszűl.
Nincs szerelem és nincs édes barátság,
Zord kételyektől mérgezve üres
Viharban vész el az ifjú erő,
Keserű az élet és salakos,
S a fáradt szív nem ismer örömöt.

1829

Szabó Lőrinc fordítása

 

MAGÁNY

 

Mily gyötrelem magunkra venni
Az élet irtó láncait.
Velünk vigadnak, hajh, de senki
A bánaton nem osztozik.

Királyi sas-magányban élek,
Kinomban felsajog szivem
És tűnnek álomként az évek
A sorsidézte semmiben.

Uj évek jönnek, egyre mások,
S mind egy az ábránd, puszta kép,
S ott látom végül a magányos
Hantot. Mi tartson vissza még?

Ugysincs, aki bánkódjon értem
S hitemnél nincsen biztosabb:
Várták egykor a születésem
S most még többen halálomat.

1830

Kócsvay Margit fordítása

 

VIHAR

 

Sötét tenger fölött az égen
Vihar bőg, felhő gomolyog,
Tajtékosan zúgnak a mélyben
S összetolulnak a habok.
Sziklák körül tűzpántlikákat
A zord villám kigyója fon,
Dühödt elemek raja lázad.
S itt állok én a szirtfokon.

Állok... Emberfölötti vésznek
Erőitől reszkethet-e,
Aki, míg élt, hiába érzett,
S csalódás volt az élete,
Mivel a szív megmérgezője,
A rágalom úgy fonta be,
Ahogy a csúcsos sziklakőre
Fonódsz te, villám vad tüze?

Ó, nem! Cikázzatok ti, lángok!
Süvöltsetek csak fönt, szelek!
Én hidegen s közönnyel állok
És félelmet nem ismerek.

1830

Kálnoky László fordítása

 

HÉBER MELÓDIA

 

Én láttam, amint a hüs éji öbölben
A csillagok fénye kigyúl,
Ég, reszket a vízen, ezüst pora szökken
És szikrákat szórva lehull.

Utána kapnál, de ne hidd, hogy eléred,
Mert csalfa a fény meg a víz.
Lásd, önnön árnyékod terül le elébed -
Lépj arrébb - s felcsillan a tűz.

Ó, kínzó lidérce a fényes örömnek
Igy villog, a ködbe ha jársz...
Nyúlsz: érte, hiába - elillan, előled!
És újra kigyúl, ha megállsz.

1830

Mándy Stefánia fordítása

ESTE, ESŐ UTÁN

 

Kinézek: már kihúnyt a láthatár,
Az oszlopfőkön búcsuzó sugár,
Ormon, kupolán, házak tetején
Lobog szemet kápráztatón a fény.
Sötét felhők szegélye lángoló,
Mint tekergődző égi tűzkigyó,
A kerten át fürgécske szél szalad,
Borzolja a nedves fűszálakat...
Magános szál virág a fű között.
Gyöngyszem, Keletről messze költözött:
Kelyhén egy csöppnyi víz csillog-remeg,
S ő áll, fejét lehajtva, illeteg,
Mint végzetes bánat sujtotta lány:
Búsong - s öröm süt át a bánatán.
Bár lángoló szeméből könny csorog,
Enszépségére gondol - s mosolyog.

1830

Lator László fordítása

Félek, a remény csalfa csillám

 

                        (Töredék)

 

Félek, a remény csalfa csillám,
Élek, mint kövek közt a kő,
Bánjunk a szenvedéllyel csínján,
Legyen a mellem temető.
Fájdalmas szívem vallomása
Ember fülét nem sérti majd,
Hacsak a kövek koccanása
Nem üt közöttük némi zajt.

Gyermekkorom napjai óta
Nem földi lángot rejtek én,
De a sorsom úgy parancsolta,
Húnyjon ki titkon ez a fény.
Vártam gyümölcsét - csak magammal
Kedvelve a társalkodást.
Csitt már, szivem, a régi hanggal,
Maradok így, elhagyva, lásd.

Ábrándomért elhanyagoltam
A szerelem útját, a hírt,
S amivel csak ember a porban
Kitűnni vagy ragyogni bírt.
Én maradok az emberek közt
Legnyomorultabb földi lény,
A pártfogást, a síma eszközt
Örökre félredobtam én.

Két élet lakozik mibennünk,
Egy haragos, ész-ellenes,
Reményünk, bánatunk, szerelmünk,
Bosszúnk mind, mind általa lesz.
Ott épít hajlékot, ahol
Őrizzük az emlékeket,
S megjósolja vesztünk, mikor
Már kikerülnünk nem lehet.

Szeret gyötörni szoritó
Kínnal, hazugul gyakran áltat,
Mar, csíp, akár a skorpió,
S én hittem, hittem a csalárdnak.
Most tekintsetek homlokomra:
Színem, fakó, szemem fagyott;
Nem azt mutatja arcom romja,
Hogy tizenöt éves vagyok.

Pár év, s a Vénség lesz kísérőm,
S a sírtól visszanéz szemem
Az életre - e mit sem érő
Gyümölcsre - s én emlékezem;
Jön a sírok e hű barátja,
Hideg szépséggel átfagyaszt,
S mi gyötrött-vonzott e világban,
Majd akkor már kívánom azt.

Közös halál nem fenyeget
Pusztulással mindannyiónkat?
Akkor a kacaj, meglehet,
Létre rázza a félhalottat.
Megjön a kedvem, mely manapság
A szótáramban idegen,
S az ifjúság elszállt varázsát
A vég előtt sem könnyezem.

Rájöttem: e pompás világot
Nem miránk szabták, emberek.
Sorsunkba, törvényünkbe látok:
Porunk nyom nélkül elpereg;
A Mindenség viharja hurcol
Parttalan tartomány fele;
Hamvunk csak trágyáz: - legyen egykor
A Föld tisztább lakók helye.

Nem szórnak ők átkot fejünkre,
Köztük nem fertőz rang, arany.
Bűn nem teszi a napjuk tönkre,
Élnek gyermekként, boldogan;
Sem barátságuk, sem szerelmük
Nem szövi illem, megszokás.
Nem lesz majd testvért ölni lelkük,
Miközben gúnyjuk hahotáz.

Közéjük majd, mint ősidőben
Le-leszáll az angyal-sereg,
S mi látjuk, a föld hogy lesz éden,
Mi, láncon vak mélység felett.
Meglátjuk azt a földi édent,
Mely egyért kell: hogy bűntudat
Örökké minden gazt emésszen,
Ki bajt koholt a hold alatt...

1830

Juhász Géza fordítása

 

NEFELEJCS
     (Rege)

 

Más volt az ember, mint e korban,
Más volt az ember hajdanán,
Ha van szerelem itt a porban,
Ugy ők szerettek igazán.
Hű szerelmükről regét, mondát
Hallottatok ti is sokat,
Csakhogy e régi dolgokat
Mindúntalan másképpen mondják,
A hű szívről hát halljatok
Híven szóló példázatot.
Egy hűsvizű folyócska partján,
Zöld hársfa lombjai alatt,
Amerre senki nem haladt,
Szerelmesét karjába tartván,
Ült egykor egy nemes lovag...
Hozzásimul a lányka híven,
Nyakán átfonva karjait
És mint a gyermek, oly szelíden
Ily szókra nyitja ajkait:

"Lásd, kedvesem, én bízom benned,
Minek az eskü, nagy szavak!
Szerelmed égő, mint a nap,
Áttetsző, mint e kis patak,
S fénylő, akár a messzi mennyek -
De hogy szerelmed míly erős,
Még nem tudom. - Ó, nézd csak, itt
Mily pompás, piros szekfü nyit!
De nem, nem kell! Amott, te hős,
Virít a fű közt, messze, kéken,
S busong mint te, egy kis virág...
Azt, kedvesem, szakítsd le nékem:
Semmi annak, ki így imád!"

Pattan vitézünk lelkesedve
E lányka ártatlan szivén
S átugrik a patak vizén,
A kis virágot hogy leszedje
Csak úgy rohan, repül szegény...
S már-már, ó, jaj, elérte célját,
Midőn alatta (szörnyü kép!)
Meging a rög, amelyre lép
S süppedni kezd... nincsen remény hát!...
Forrón nézett, szerelmesen,
A lánykára, ki szótlan állt ott:
"Ne felejts el, én kedvesem!" -
A boldogtalan így kiáltott,
S reménytelen kézzel, vadul
Kéklő virágát végzetének
Letépte s örök zálogul
Odadobta szép kedvesének.

Ezért e bús virág előtt
Dobogó szívvel, meghatódva
Állnak meg a hű szeretők
S nefelejcsnek hívják azóta.
Szemünk elől elköltözik,
Mocsarak, tavak közelében
Megbúvik a magány ölében
S az ég szinébe öltözik,
Hol nincs halál s nincs feledés sem...
Döntsetek - eddig a rege -:
Valóság volt vagy puszta fáma?
És mondjon törvényt a leányra
Saját lelkiismerete!

1830

Mándy Stefánia fordítása

 

+++++lap tetejére+++++