BOCSÁSS MEG

A szemedet, mely mindig odafordul,
hol én vagyok és kelni, bukni lát,
és el nem unja nézni ezt a zordul
szövődő, egyhangú tragédiát,

a szemedet, mely az imént is, este,
mikor kigördült velem a vonat,
tűnőben is még arcomat kereste
és nézte, nézte imbolygásomat,

a szemedet távolból, gondolatban
megcsókolom és köszönöm neked,
hogy a szemed engem néz szakadatlan
hét éve már, hogy néz, néz, nézeget.

Még éjjel is, ha alszol már, az álmok
ködében is ott ring bús homlokom.
Bocsáss meg, hogy mindig elébed állok
s előled a világot elfogom.

 

NADÁNYI ZOLTÁN:

A KÉT SZEMED SZERETETT LEGTOVÁBB

 

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándsák mögül.

és ellebegtél és csak a hegyes
lándsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

 

NAGYAPÁM

Nagyapámé, akit sose láttam,
az övé volt ez a csendes, ódon,
nádtetős ház, hol most meghuzódom,
miután volt már sokféle sátram.
Ő mondta, a monda úgy regél,
mély hangjában bibliai zengés:
"Ez a hajlék addig lesz szerencsés;
amíg rajta lesz a nádfedél."

Itt vagyok most, jó messze a lármás
várostól és mind messzebbre tőle,
fölöttem a nagyapai áldás,
nagyapai bölcsesség tetője.
Itt vagyok és várom a szerencsét,
ha ugyan még van számomra mentség
és az öregúrra gondolok.
Úgy szeretnék most arcába lesni,
de az arckép hívságos dolog,
ő utána nem maradt ilyesmi.

Sose láttam őt és képemása
nem maradt rám, se kezevonása,
egy sor írás ... De ezt a kezet,
szerzőjéül ezt vallja a százszor
maradandóbb szép kettős akác-sor,
mely a temető felé vezet.

 

HOLDFÉNY

Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.

Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.

Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.

 

BETŰK

Ne gondold, hogy lelketlen a betű,
minden betűben ég, liheg a lélek
és én magam is a betűkben élek,
ezer betűben ezer életű.

Szeretnek ők. A szavamat lesik.
És néha tudtom nélkül bujnak össze,
megfognak és hurcolnak megkötözve
és véremet veszik. Be jól esik.

És a betűk közt valamennyi jel
mind él. Ez fékezi a sietőket,
az hajtja. A pont megállítja őket.

A kettőspont mint két szem, úgy figyel.
A felkiáltójelben benne fénylik
minden betű! És felnyilall az égig!

 

ÉG FELÉ

Harangszó hová lesz?
Égre zendül délben,
elolvad a szélben.

A kürtszó hová lesz?
Iramodófélben
elolvad a szélben.

A hangom hová lesz?
A magasba szánom,
elolvad a számon.

KARDDAL SZÍVEMBEN

Tán szívesebb volnál te hozzám,
ha vad rablókkal, vérebekkel,
nem szellemekkel hadakoznám.
Ha jönnék látható sebekkel.

Pedig úgy küzdök, mint oroszlán.
Százszor rogyok le és kelek fel.
Új s új ellenség viharoz rám
s a harc megújul este, reggel.

Mikor veszélynek és csatának
nekimegyek keseredetten,
az arcodon nincs búcsú-bánat.

Nem omlasz harcosod nyakába,
nem mondod: "Így indulsz csatába,
boldogtalan, karddal szívedben?"

 

A VÁNDOR MEG A TENGER

Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger,
belelép a vándor, hátralép a tenger.

Lép a vándor kettőt, százat, de hiába,
egy lépéssel mindíg elkésik a lába.

Lép a vándor ezret, a tenger is annyit,
hol imént víz kéklett, sivatag aranylik.

Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni,
megy a tenger feljebb, már alig felényi.

...Addig vándorolt a vándor, míg kifáradt
és a tenger addig hátrált, míg kiszáradt.

 

FÁJDALOMBÓL FÁJDALOMBA

A fájdalom támad rám mindenütt,
mindíg és mindenütt és szíven üt.
A gőzölgő vizekből fájdalom száll
és fájdalmat lehel a liliomszál
és fájdalom reszketteti a csendet
és fájdalom sír a keréknyomokból
és fájdalom csillámlik a homokból
és árnyékként kísérget, el nem enged
és a tüdőm a levegővel issza
és ha lefekszem, fájdalomba fekszem.
A lelkem fáj vajjon, vagy csak a testem,
mely földből lett és vágyik vissza, vissza?

 

SZERELEM

Ne felejtsd el.
Csudaszép.
Rejtsd el.
Drága kép.

Két cigarettvég kitartón
füstölgött a hamutartón,
párosan szállt fel a füstje.
Holdfény híg ezüstje
áztatta az ablakperemet.
Nagyranyílt és fénylett
a szemed.
Két szív, két bús élet
nagyranyílt és fénylett.

Ez ma volt.
Behavazta már nem egy tél,
mégiscsak ma volt.
Ma volt, hogy szerettél,
Ez ma volt.
Nézd, amoda őgyeleg
még a Hold
és kezemtől még meleg
a kilincs. Ma volt.

Ne felejtsd el.
Csudaszép.
Rejtsd el.
Drága kép.

 

KERT ALATT

Kert alatt, a domb alatt
üldögéltünk este,
egy-egy vonat lomha teste
vánszorogva elhaladt,
vörös szemét ránkmeresztve
elhaladt a domb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
felhaladt a Hold, a cingár,
végtelenbe nyúlt a sinpár
és tudtuk, hogy nincsen immár
semmink, csak az éj s a vágy.

Kert alatt, a domb alatt
sűrüdött az este,
kék uszályát eleresztve
sok kis csillag leszaladt,
feketült a kerti mesgye
domb alatt, a lomb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelemvert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.

 

JÚLIUS

Vak nyári hő, veszettül omló
a palánkról lefut a komló,
az égen bárányfellegek,
egy árva fecske fellebeg.
Kuruttyolás száll fel a tóból,
a jegyzőné, falusi hősnő,
most megy haza látogatóból.
A kastély alszik. Égre gőzlő
tömött bokrok közt köpködi
kígyódühét az öntözőcső.
Fehér arcával ördögi
a telihold. Egy berekedt
komondor a szekereket
ugatja. Cseng-bong egy mozsár.
A postás házról-házra jár,
ajtóban várja, aki ráér.
Harang szól csengőn, lassudan,
sokáig, a kovács fiáér,
aki meghalt a faluban.

 

 

 

CSILLAG

Csalódtam égi csillagokban,
mert nem segítnek, nem vezetnek
és nem mutatnak célt, hazát,
reményt sem az eltévedettnek.

Ezentúl már csak földre nézek,
földön is vannak csillagocskák,
amikkel kószáló csibék
a rét havát teletapossák.

Jobb csillagok az égieknél,
mert házikóhoz visznek engem,
ott kályha van és konyha van
és békesség, mint Betlehemben.

Falon fűzér, kakukkos óra,
merengek foszló pipafüstön
és elfüggönyzöm a szobát,
hogy égi csillag be ne süssön.

 

ESTE

Némán mentünk hazafelé,
tavasz volt, este hét,
kezedben kankalin-csokor,
hullámos, hűs a rét,
lement a Nap, megnőtt a Hold,
terpeszkedett a Hold,
dagadt fényével nagyra volt,
mit a Naptól rabolt;
azt hitte, elhitetheti,
hogy ő vet sugarat
és égen, földön ő az úr,
mert egymaga maradt.
Mi tudtuk, bár titokzatos,
hogy földgömbünk mögül
a Nap hajít rá sugarat
s ezt tűzi fel övül,
mert égen, földön egy az úr:
az égő szekerű
szent Nap, mely nélkül a világ
sötét és keserű;
világ világossága ő
egy és mindenható,
mindenki annak köszöni,
hogy lát és látható.
Ő délcegen jár mostan is,
ne higgyük, hogy ledől,
bár a dombocska elfedi
apró szemünk elől,
e percben földünk túlfelét
súrolja sugara
és fényben fürdik Singapur,
Fokföld, Niagara, –
itt mostan esti fény pirong,
amott a reggelé, –
dobbanni kéne egy nagyot,
kiátni kéne: "Hé,
testvér! ki a túloldalon
jársz fejjel lefelé,
jóreggelt! nálunk este van!
megyünk hazafelé!"

 

KÁNIKULA

Dülled a nap, most sül ki pezsegve a föld zsiradékja,
sárga kalásztömegek, zabtáblák négyszöge füstöl,
nincs egy mozdulat és nincs felhő, nincs sehol árnyék.

Most a mező sok giz-gaza, mindenfajta növényke,
kútgém, jegenyetörzs, s a magános pusztai ember
elnyeli árnyékát s rosszul van, szédeleg, ájul.

 

 

ELMENT

Kereslek, édes, mindenütt,
szerelmem, szőke tündér,
a Körösparton nap se süt,
mióta messzetűntél;
megállok, várok valakit,
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér;
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
hogy messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér.

Gyászollak otthon egyedül,
egy-egy levélke berepül
mint szép pillangó s felderít;
megismerem lágy és szelíd
mozgásod a betűkön
és hangod is, a búshamis
átcsendül a betűkön
s a szemed is, a fogad is,
a könnyed is, mely nem műkönny, de hű könny,
átfénylik a betűkön.

Kezembe hajtom a fejem
s oly furcsa, hogy ezt művelem,
oly furcsa és szokatlan:
kezem az arcodhoz szokott,
mert gyakran simogattam,
arcom a kezedhez szokott,
mert simogattad gyakran;
most összebúvik özvegyen
a fej s a kéz, mit is tegyen?
siratnak, szőke tündér,
kit messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindíg szembejöttél, szőke tündér.

 

KEREKRE NYÍLNAK A SZEMEIM...

Kerekre nyílnak a szemeim éjjel
és fizetem a nagy, nagy tartozást.
Kloé, szerelmem, verssel fizetek
minden hajszáladért.

Cigarettám parázslik a sötétben
s mint fényképész a vöröslámpa mellett,
szépségedet idézem szemeimre,
Kloé! s megénekellek!

 

SIRATÓ

Az alkonyattal szállt alá puhán
és megölelte szívemet a bánat,
könnyekkel ázott kis gyerekruhám,
kettőbe törtem vesszőparipámat.

Szívem, szám némaságot fogadott,
bezárult és nincs akinek kinyitnám,
kerültem a kis hangos csapatot,
mely hancuzott vagy lengett a hilintán.

A kert alól, hol vadbozót terem,
felhőkbe néztem bús, baráti szemmel,
sokféle titkon törtem a fejem,
miket nem érthet egy tízéves ember.

Én nem kínoztam fecskefiakat,
csínyen nem értek, soha nem hibáztam,
búsongva jártam, kis ágrólszakadt
és "jó gyerek" volt a nevem a házban.

De most megvernek önvád vesszei:
"Te rendbontó, megszegted a tilalmat!
egy szál magadban szöktél messze ki,
csupa seb vagy és meghűtött a harmat.

Kalandos kedved útlan útra vitt
és a százszorszép ablakot bezúztad!
és éveid arany tallérait
sárba vesztetted, mindet, mind a húszat!"

Suhog a vessző, szaggat, mélyre váj
s oly jó, ha fáj, oly izgató, oly édes,
mindig is vonzott forró borzadály
a fájdalomhoz, a könnyes sötéthez.

Örök szerelmem, étkem, italom,
több mint az élet, bódítóbb a bornál,
gyönyörnél gyönyörűbb a fájdalom
és édesebb a csóknál, a cukornál.

És te ismersz-e, csillogó-fehér
pillangó, ki sötét mérgekre tévedt?
Enyém vagy-e, ha arcunk összeér
s ölembe hajlik a tizenhat éved?

Ilyenkor sír a lelkem legbelül
és félve húzom el szádtól a számat:
a szegletben lehajtott fejjel ül
gyászfátyolos menyasszonyom: a bánat.

 

BÚVÓCSKA

Még nem tudom, milyen, ki ő és merre van,
szelíd-e vagy szeles? fehér-e vagy kreol?
éjfürtű Nóra-e vagy szőke Maryann?
csak sejtem közelét, de nincs sehol, sehol.

Rózsák közt illatát éreztem lengeni,
harangból hangja cseng s hoz édes bánatot,
lefogja tollamat, firkáim elcseni
és látom: itt-amott keze igazgatott.

Ha ablaknál ülök esténkint egyedül,
asztalnál olvasok, vagy szánt a fürge toll,
könyöke pajkosan vállamra nehezül
és hátrafordulok – de nincs sehol, sehol.

Az ajtórésen át bekukkan és figyel,
kezében vérnarancs, mit gyöngy fogsor harap
s ha felkapom fejem, kacagva tűnik el,
szoknyája villan és hajából egy darab.

Keresem hét szobán, a függönyök mögött,
szekrényben, ágy alatt, de messze bujdokol,
egy párnát lesodort, egy széket fellökött,
az ajtó tárva mind – és nincs sehol, sehol.

Kendőjét, gyűrűjét csak egyszer ejtené!
csókom zuhogna rá szikrázva, szilajan,
leolvasnám nevét, kiáltanám felé:
Ne fuss el, Szylvia! jöjj vissza, Maryann!

Ébresztő óraként fejemnél felnyerít
a Gond, – ő besuhan, ágyamban félretol,
cirógat, suttog és hajával beterít,
kezéhez kapkodok, – de nincs sehol, sehol.

És mégis megfogom. Végig a falakon
brokátot aggatok, színjátszót, pazarat,
kincsekkel megrakom az asztalt gazdagon,
elbúvok s várom őt, lépre a madarat.

Függő és karperec, virágok, bonbonok, –
egy gyűrűt kézbevesz – hogy ég, mily remekül!
Míg szemlél, válogat, mögéje osonok,
derékban átkapom és el nem menekül!

 

JÁTÉK

Játsszunk ma kedves, élettel, halállal,
szavakkal játsszunk, mint a kisgyerek,
ki ágya függönyével incseleg,
amin nem léphet és nem láthat által.

Hegységeket feszítni gyenge vállal,
ugyan mit ér? Hol vannak műszerek
végét találni annak, mi kerek?
Bizony hogy jól jár, ki semmit se vállal.

Ó hidd el, olcsó minden, ami drága
és nevetséges élet és halál,
halotti arcok bús szigorúsága.

Kár minden percért, mit el nem fecsérlünk,
mert elzuhan a test, ha lép, ha áll
és életünkbe kerül az, hogy élünk.

 

 

ALVÓT FEL NE KÖLTS

Alvót fel ne költs,
alvó csak aludjon,
álmodjon, aludjon,
alvót fel ne költs.

Most élete legszebb,
most foga közt reszket
a csodagyümölcs
és ízleli nyalván
és szétfoly a halvány,
gyönyörű gyümölcs.

Most angyali trilla
tölti fülét lágyan
és pihen az ágyban
a fej meg a törzs,
most pihen a pilla,
az ujjak, az öklök,
a fej meg a törzs,
csak a szíve lök, lök
és halkan emelget
bordát a lehellet
és vernek az óra
acélketyegői,
acélmalom őrli
a percet apróra.
Ő jár csodakertben,
illatba keverten,
oly könnyed a lépte,
rózsák, üde zsályák
sorfala szelíden
horzsolja ruháját,
a melle mezítlen
és hajlik elébe
száz csodagyümölcs.

Ő járja a kertet
és sehova nem tart,
mert élete meghalt
s ha életre kelted,
valakit megölsz.

Alvót fel ne költs!

 

AJÁNDÉK

Legyen e kis vers kézitükröd,
fogadd el tőlem, hordd magaddal
ő téged hord magával, angyal.

Most semmi, csak tükör. De hidd el,
ha tündérarcod benne fürdik,
megszínesül a színeiddel

és szebb lesz, mint festmény, virágszál,
hízelgőbb, mint költői bókok
és csillogóbb a brilliánsnál.

Engedd, hogy izgató keretként
négy szegletén körülvezessem
a véremet, pirosló repkényt.

Lásd, poklok trombitái bőgtek
és millió vulkán kicsattant,
mindegy volt! nem hallottam őket.

Én elfordultam és merengtem,
legapróbb kapcsod pattanása
leghangosabb zaj életemben.

Az uccát szórótűz sebezte
s én tehozzád tapogatóztam,
hogy megkérdezzelek: szeretsz-e?

Fiú vagyok, huszonhat éves,
sötétszemű, de férfiakkal
és költőkkel össze ne tévessz.

A Holdból hullt le gyenge testem,
itt más a légkör és az élet,
szerencse, hogy öledbe estem.

Mint többi trubadúr elődöm
a Holdban: hölgyemért rajongva
tükörvéséssel bíbelődöm.

Földön, Holdban te vagy a legszebb!
legyen e kis vers kézitükröd,
amit kezem remegve metszett.

Azért van, hogy téged mutasson,
lehet-e szebb a költemény,
ha szép mint te, tündérkisasszony?

 

A HARKÁLY

A harkály a beteg fák doktora.
Kopogtat a fák mellén, meg a hátán
és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.
Szerszáma is van hozzá, jókora.
Most a nagy fűzfa hívta orvosául,
mert észrevette, hogy a lombja sárgul.
Megkopogtatja őt a csudadoktor,
hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.
A baj okával máris ismerős,
de hát nem tud segítni. Itt az ősz.

 

AZ AKÁCFA HALÁLA

Tóték alatt, az aljban
kidöntik az akácot,
mely legmesszebbre látszott.
Kérdeztem, hogy mi baj van,
szegény fa mért lakol,
hibás-e valahol.
És szívemet ütötte
a favágók szava:
kútgémnek kell a fa.

Tavasz van körülötte,
sugárzik rá az ég,
száz évig állna még
lombot, virágot ontva
és zengetné naponta...
a legszebb madarat...
de mostan, persze, persze,
tövére csap a fejsze
és csak a csonk marad.

Ledöntött, összerugdalt
sudarát elviszik,
itatja majd az udvart
s ő maga nem iszik,
robotban elgyötörve
néz le a kútgödörbe,
nyöszörgős, görbe, rút,
aszott, fekete rúd.

Jaj, régi, régi bánat,
hogy dőlni kell a fának,
hogy ég felé mutatni,
lombot, virágot adni,
dalolni nem elég.
Konyhára hasznot úgy hoz,
ha odaáll a kúthoz,
vagy üst alatt elég.
Végzet sikolt belőle,
mikor recsegve dől le.

 

TEARÓZSA

A tearózsa lelke
él benne. Csendes, édes,
mosolygó, szőke lelke.

Igen, ő tearózsa,
szép szőke tearózsa.
Mosolyog titkolózva.

Hallgatag, szőke, fínom.
Két szeme két smaragdzöld
bogár a rózsaszirmon.

A szava rózsaillat.
És hogyha mozdul és jár,
a szellő rózsát ringat.

Oly halk, oly észrevétlen
a hozzám hajolása
a gyenge, gyenge szélben.

És egy-egy szava tüske
és sokszor összevérez,
piros lesz kendőm csücske.

De ő nem tehet róla,
ha szíven szúr is engem.
Ő rózsa. Tearózsa.

 

ÍGY LÁTLAK

Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.

És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

 

JÚLIUS

Úgy szeretem a fákat,
amik sorfalat álltak,
amerre mentünk, jöttünk.
Meg a ringó táblákat,
amelyek bólogattak
hozzá, hogy együtt láttak.

A kukorica-tábla
szép zöld zászlókkal intett,
játékból meglegyintett.

És a kis gyenge, lenge
fűszálak az út mentén,
sok kis mezei tündér,

olyan szeliden, szendén,
maguk elé merengve
hallgattak a fejünknél.

TŰZ

Te gyújtottad rám a tüzet,
tehozzád hajt a rémület!
Oltsd el hamar, hamar!
Már a húsomba mar!

Fojtsd el a két karoddal!
te fojthatod csak el!
Két meztelen karod, jaj,
megöl, vagy megölel?

 

ARANYTALLÉR A JÁRDÁN

Gurult, gurult a tallér,
aranytallér a járdán,
de nem látták a fényét,
mert feljött a szivárvány.

Zenélt, zenélt a tallér,
dalolt örömöt, ingert,
de nem hallotta senki,
mert sok csengő csilingelt.

Még zizegett a tallér
és elzizegte lelkét,
csizmák agyontaposták,
sárral beszemetelték.

Így elveszett a jópénz,
de látja őt a fönti
bús Hold, az égi tallér
és testvérül köszönti.

 

PÓRULJÁRT LOVAS ÉNEKE

Fullatag a ménló
botlékony, aléló,
le-leejti lovasát,
jól repül, de aztán
csúfot tesz a gazdán,
tűri sarkantyú-vasát;
árkokban találom
új és új halálom,
fejem felett árvaság.

Kezdenék repülni,
sárba kell leülni,
ló hibája, nem hibám,
szamárháton járók,
talyigára várók
mulatnak a galibán;
jobb cammogni, látom,
szerény szamárháton,
mint bukdosni paripán.

Vágy, vágy, büszke ménló,
vad vagy s elaléló;
rövid a lélekzeted!
Ki fékedről eltép
és rádteszi lelkét
magad alá temeted,
elguruló szíve
sárral feketítve
csókolja a szemetet.

Fuss hát és lezúdíts,
kátyuba jut úgyis
minden földi eredet;
gyí, lovam, megűzlek,
vigyél víznek, tűznek,
repülj, amíg teheted
s törött, zúzott testtel
velem együtt vesd fel
hályogos nagy szemedet.

 

JEGYESEK

Turbékoló pár, csók után csók,
ügyetlen kézszorongatás,
sok póz és elvétett hatás,
fabábok, szerelem-utánzók.

Így élnek majd, míg belehalnak,
vidéken adják az urat,
ingujjas kerti hangulat,
gyerek, borízű csók, unalmak.

Jó lesz majd civakodni nyersen,
dühöngve, míg ágyat terít
a vágy s békére kényszerít.

Egy gondolatra a hideg lel:
véletlenül ott lesz a versem
kávéjuk mellé téve, reggel.

 

FEKETE ÜDVÖZLET

Hollók, a megkövült városra szálljatok,
üdvözletül gyásztollat ejtsen szárnyatok.

A megkövült városba átkom száll, rivall,
mert meztelenre tépett kőfogaival.

Ott nincs napfény az arcokon, a tereken,
halottak ülnek a szobákban mereven.

Gépemberek az uccán, füst és röhögés,
harangszó úgy szól, mint a szárazköhögés.

Ott múlt el múltam és jövőm és jelenem,
jaj, nem kerültem én se ki elevenen!

Hollók, a megkövült városra szálljatok,
üdvözletül gyásztollat ejtsen szárnyatok.

 

FIGURA

Tavaszi dél, teli a padsor,
az ágak közt madárka raccsol,
lila hársfák, idei pázsit,
ragyog az égbolt szabadon,
egy lány olvasgat a padon
s a térde látszik.

Mellette egy idegen úr,
Bajusza őszes, szeme szúr,
megnézi, minthogy odalát,
a térd ellipszis-vonalát,
aztán tekintetét elkapja
és tátog és piros-veres
és néz a földre, fákra, napra,
le és fel... vajjon mit keres?

 

ELHAGY A SZERENCSE

Megered és bús buzgással árad
homokodból, süket, sárga Várad
a bánatom zengő hőforrása,
tűröm, hogy a szívemet elöntse
s a reményt is elmossa, elássa.
Jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Jaj nekem, mert kalandokra vágytam,
Kairót járni rikító ruhákban,
Szaharán átmenni teveháton,
kolostorba bújni, mint barát,
hajóról, mit elfogott a zátony
hallgatni a tenger viharát,
déli parton meztelen henyélni,
éroplánról nézni a tenyérnyi
Londonra, hol a köd megkövül,
Párist járni, hol pattog a kánkán,
Szibériát beszaladni szánkán,
négerekkel ülni tűz körül,
megfürödni zúgó Amazonban,
puskacsővel járni a vadonban,
(férfi-e, ki nem ölt még oroszlánt?)
menni, menni, csábít a toronyláng,
hív a tenger, muzsikál Velence!
Mennyi ország, mennyi pazar út,
de nem lelem a csodasarút, –
jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Jaj nekem, mert itt sincs maradásom,
hisz gyanú közt kell gázolni térdig,
egy szavamat százzal magyarázom
s mind a százat százszor félreértik.
És nem jön el, jajszóval panaszlom,
a tündöklő, drága Álomasszony,
az Egyetlen, várom évrül-évre,
kit végzete küld az árva mellé,
ki lágy kezét állam alá téve,
lehorgasztott fejem fölemelné.
Ezer jel gyűlt össze, hogy jelentse:
jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Ágat nyesek, hegyekbe húzódom,
hol szörnyethal a nap sugara,
kőbarlangba, melyet néma hódomb
torlaszol s belep a zúzmara.
Jég az ajtóm, jég a függönyöm,
jég a kályhám és jéggel tömöm,
szakálam kinő és csupa jégtű;
medvebőrrel vállamon, didergőn
kóborlok a hótemette erdőn,
zord északi ember, lomha léptű.
De jég és hó közül búgva, sírva
szivárványos nagy forró sugárral
felszökken a bánatom gajzírja
és panasza lelkendezve szárnyal
nagy hegyeken át és nőve, nőve
száll világgá, az örök Időbe!

 

ÉNEKEK ÉNEKE

Látod, ennyi vagy, csak ennyi
és mindenki ennyi,
fenn a trónon,
lenn a létra legutolján,
koldus és fejedelem,
királynő és kifutólány,
a büszke s az elesett
valamennyi
nem több és nem kevesebb,
mind csak ennyi.

Ne irigyeld a királyt,
sem a kinccsel megrakott
gazdagot,
ne irigyelj hírnevet,
ne irigyelj nagy királyt,
kiskirályt:
mind ugyanúgy sír, nevet,
mind egyforma jajt kiált.
Palotájuk van hatalmas,
fejük felett cifra halmaz,
mit legbelső belsejéig
egy pillanat legyalul
s legbelül és legalul
a parányi test fehérlik.

Nézd a sávot,
amit a térdkötő vágott
bőrödön s hol feltűnőn,
eltűnőn
véred szűri mosolyát,
mint a tejüvegbe burkolt
villanyégő s mint az újhold
ködudvaron át.
Félve és tisztelve lesd:
szép a vér és jó a test.

Életedben ennyi vagy,
nagy gyümölcsben kicsi mag.
Rossz gyümölcs: a kérge mély,
csupa héj,
csak a magja eleven,
harapdálni jó,
kedvesebb, mint datolya,
füge és dió.
Ó jaj, mennyit is vesződtem,
míg a burkot száz darabban
átharaptam
s kitakaróztál előttem!
Itt a mag, selyem mag,
hófehér,
benne édes nedv: a vér,
női vér,
mely átszűri mosolyát,
mint a tejüvegbe burkolt
villanyégő s mint az újhold
ködudvaron át.
Félve és tisztelve lesd:
szent a vér és szent a test.

Ennyi vagy, csak ennyi,
és mindenki ennyi,
fenn a trónon,
lenn a létra legutolján
koldus és fejedelem,
királynő és kifutólány,
a büszke s az elesett
valamennyi
nem több és nem kevesebb,
mind csak ennyi.
És ezért kell összebújni,
egyet eggyel összetenni
és kettőnek eggyé lenni,
ez a legtöbb
és a többi semmi.

 

HÓDOLÓ VERS

Ha akarom, a válladon brokát ég
és drágakő borít el, százezer,
ha akarom, szoborrá vetkezel
s oly jólesik e pillanatnyi játék.

Ne kicsinyeld a tarka rím-parádét,
a tréfát, mit rabszolgád kieszel,
fogadd szívedbe, jóért jót teszel
s én meghalnék, ha életembe látnék.

Hadd álmodozzam körmöd rózsaszínjén,
hadd szüreteljek mézet ajkad innyén,
ki oly sokáig éltem mérgeken.

Hiszen szeretlek. Jól tudom, gyerekség,
de kebled drága halma több nekem,
e csöpp kerekség, mint a földkerekség.

 

 

CSÓK

Ajkam az ajkadhoz elindult
régen, húsz éve talán
és vándorolt és végre odaért
és a fogaid gyöngyház-ajtaján
kopogtatott: szabad-e?
Ajkadra, mint egy friss leány,
kiszökkent és mosolygott a mosoly,
két karja felnyúlt a szemöldödig
s a két sötétüvegű csodalámpást,
a százszorszent, félighunyt szemedet
megragyogtatta hívó jeladásul
és akkor tűz és láz és villamosság
szikrái közt összeszegezte szánkat
a csók.

 

BÚCSÚZTATÓ

Most veszted el a színeidet,
mint ködbe boruló sziget.
Most veszted el, hogy sose lássák,
az arcodról a rózsaszint,
a szép szádról a karmazsint,
aranyhajad napragyogását,
a körmöcskéid mosolyát.
Most hirtelen változol át.

Ezentúl is világod éled,
tükörhöz ülsz, szépítkezel,
de olyan szép már nem leszel.
Aranyhajad napon keféled,
aranyhajadból szikra pattan,
de mégse lesz oly csillogó,
a körmöcskéd oly villogó,
mint amikor én simogattam.

Én voltam a te szépítőd,
különbül szépítettelek,
mint minden szépítőszerek.
Én voltam a te szép időd,
de nemcsak lucskos őszig.
A szép időd, arany napod,
kitől a legszebb színt kapod
és színaranyra szőkít.
Az volt a fényes, szép idő!
de látod, befellegzett.
Hiába minden szépítő,
már nem te vagy a legszebb.

 

UTOLSÓ NYÁR

Ez lesz a tüzes nyár! isteni nyár!
a mostani nyár!
Az én melegemtől gyúl ki! Szeretném
gyújtani már!

Csupa parázs leszek én. Megégetem én,
amihez kezem ér.
Zsuzsánna kezét és Anna nyakát!
minek oly fehér!

Gyujtogató leszek én. A szememből
surran a tűz.
Fellángol a ház, a kazal, hova gyujtó
sugara tűz.

Öt láng az öt ujjam, lángban az ég,
vörös oszlopok
nyúlnak fel az ájult utca fölé,
ahol ellobogok.

Ez lesz a tüzes nyár! isteni nyár!
De ennyi csodás,
gyönyörű lobogásra mi jön? A halálos
hamuhodás.

Ez lesz az utolsó nyár! tudom én!
A láng lealél
és hült hamu száll. Szomorún. Feketén.
Elszórja a szél.

 

TAVASZ

Jön már,
jön imbolyogva a piros veder!
Jön már,
holnapra felmerül a hó alól!
Ujjongjatok, leányok, asszonyok,
ifjak! szabadítótok érkezik!
az élet vedre! a tüzes, piros,
virágos, zengő, óriás veder,
a Nap!

Tudjátok-e, hogy hol járt mostanig?
Az élet forrásához szállt alá.
Ötven nap telt bele, míg odaért
és újra ötven nap, míg megmerült
és újra ötven, míg felérkezett.
Helyén fakó veder járt azalatt,
sötét kíséretű, felhős, fagyos,
fakó veder, mely nappalotokat
elszürkítette és sokmillió
fakó száj szívta a fakó veder
fakó szájáról a fakó halált.

Jön már,
jön imbolyogva a piros veder!
Jön már,
holnapra felmerül a hó alól!
Aranylánc húzza fel, remeg, ragyog,
kibuggyan és fényt önt és életet
és százötvenszer hág egymásután
a fejetek fölé és mint a fák,
ti is bimbóztok és felzengetek
és felnyujtóztok és sokmillió
piros száj szívja a piros veder
piros szájáról a piros gyönyört!

Jön már,
jön imbolyogva a piros veder!
Jön már,
holnapra felmerül a hó alól!
Ujjongjatok, leányok, asszonyok,
ifjak! szabadítótok érkezik!
az élet vedre! a tüzes, piros,
virágos, zengő, óriás veder,
a Nap!

 

VIRÁGOK

Tavasz, tavasz, virágok friss füvek közt.
Tegyétek félre a kést, a botot.
Füvek, virágok e két durva eszközt
nem szívelik, mert bántani szokott.

Bot és kés ellensége a virágnak,
kaszálja és nyesi vakon, vadul.
És ellensége az egész világnak,
mert emberekre is rászabadul.

Milyen kár, hogy a világ címerére
mégis odakerült és ottmaradt
a bot s a kés s az ember szíve-vére.
Fakó mezőben, Nap és Hold alatt.

Szebb volna ott, a világ címerében,
bot és kés helyett, mit megfest a vér,
szebb volna ott, keresztbe téve szépen,
két rózsaszál. Egy piros, egy fehér.

 

CSÓKOLJÁTOK MEG A FÖLDET

Csókoljátok meg a földet,
én csókoltam és a csókom
eláradt a földön
és mindenki, aki jár,
az én csókomat tapossa.

Fáj a csóknak, ha tapossák,
fáj nekem,
fáj az emberek lépése,
a sietség és nyugodtság,
mellyel csókomat tapossák.

Elkiáltom,
mielőtt a föld kiáltna
rám
és eltűnnék a süllyesztőn
és szívemre földet raknék,
a fullánkos daganatra
sok, sok földet,
elkiáltom,
hogy meghallják a világon:

Emberek!
Csókoljátok meg a földet,
melyben mindazok alusznak,
akiket mi, gyilkosok
születésünkkel megöltünk
és aztán megörököltünk,
úgy lett a mi földünk.

Csókoljátok meg a földet,
mert minden ház romhalom
és minden azílum
nyitva áll az üldözőknek,
de a föld erős ház,
jó rejtekhely,
kedves ágy,
gödrös ágy után be lágy.

Csókoljátok meg a földet,
mert aki csókolja, boldog
s ha könnyet is sír a rögre,
százszor boldog
és az a legboldogabb,
ki tapadó száját
rajtahagyja mindörökre.

 

+++++lap tetejére+++++